Biharugrai Baptista Gyülekezet és Körzete - Lelkipásztorok életrajza, munkássága

Kornya élete, plántáló és evangelizációs szolgálata, és napjainkra vonatkozó tanulságai

A szerző itt olvasható előadása a 2017. március 25.-ei Kornya Mihály Missziós Konferencián hangzott el Bicskén.

Bevezetés

Száz éve, 1917-ben halt meg Kornya Mihály.1844-ben született Nagyszalontán. 40 évig tartó szolgálata alatt 10-11 000 megtérőt merített be, több mint 200 új gyülekezetet plántált. A plántálóbizottság méltán vette fel az ő nevét, tudtommal ő az egyetlen baptista, akiről utcát is neveztek el országunkban.

I. Kornya Mihály rövid életrajza

Az elemi iskola elvégzése után egy nagyszalontai földbirtokos, Rozvány György szolgálatába állt. A földesúr kiemelte és házi szolgaként parádés kocsisává tette az erős, szikár testalkatú, okos és ügyes ifjút. A szorgalmas és takarékos Kornya már 22 évesen négyszobás házat vásárolt nagy kerttel, és megnősült. A Rozvány-háznál megismert Pataki Zsigó Máriát vette feleségül. Önállóan gazdálkodtak. Háromfajta állatot eladásra tenyésztettek: disznót, ökröt és libát.

Kornya Mihály megtérése 1874-ben, 30 éves korában történt. Tóth Mihály – a nála idősebb, későbbi munkatársa – hívta őt el egy pietista jellegű, igét tanulmányozó és imádkozó csoportba. Akkoriban a népegyházak papjainak nagy többsége liberális racionalista gondolkodással Jézus Krisztust nem tekintette Isten Fiának. Például húsvétkor nem Krisztus feltámadását, hanem az igazság győzelmét hirdették. Emiatt az élő hitet és Krisztust kereső emberek eljártak ugyan a templomba is, de kis csoportokban olvasták, tanulmányozták a Szentírást, és imádkoztak. Ilyen csoportba épült be, és ott jutott élő hitre Kornya a feleségével együtt. Az ilyen pietista jellegű csoportok akkoriban sok helyen működtek az egész ország területén. A forradalmi változást azonban a következő évben, a bemerítésekor reá áradó Szent Szellem hozta el Kornya Mihály életében. Novák Antal baptista bibliaárus vitte el a nagyszalontai imádkozó csoportba a bemerítés igei fontosságának üzenetét. Meyer Henrik, a magyarországi baptista misszió úttörő vezetője merített be nyolc nagyszalontai hívőt 1875 augusztus 26-án Gyulán a Fehér-Körös vizébe, köztük Kornya Mihályt és a feleségét. Kornyát e naptól kezdve felülről való tűz és Krisztus szorongató szeretete töltötte be. Bárhol járt, minden megnyilatkozását az a vágy és késztetés irányította, hogy embereket mentsen halálból az életre, kárhozatból az üdvösségre. Két évig helyben munkálkodott. Ez idő alatt Nagyszalontán 40 főre emelkedett a bemerített tagok száma. Meyer felismerte Kornya adottságát, a benne égő szent tűz erejét, és 1877-ben – egy missziós konferencia keretében –diakónussá avatták őt. E konferencián részt vett Fritz OnckenHamburgból, Rottmayer János, a magyarországi baptista misszió első úttörője Kolozsvárról, és Novák Antal bibliaárus. Ettől kezdve Kornya Mihály az egész országot misszióterületének tekintette. 1881-ben Kornya Mihályt presbiterré avatták. Ezáltal felhatalmazást nyert arra, hogy önállóan végezze a megtérők felvételét és bemerítését, valamint a gyülekezetek szervezését és a szolgálattevők kirendelését.

Az első győzelmes időszak Kornya szolgálatában a presbiterré avatása utáni, 1881–1893 közötti 12 év volt. Ezekben az években 141 alkalommal, gyakran népes csoport bemerítését végezte. (20-30 fős megtérő csoportok is voltak.) Minden hónapban volt valahol bemerítése. 1893-ban megtört Kornya Mihály missziós lendülete. Ekkor a Hamburgi Baptista Teológiáról hazaérkező két magyar fiatal a gyülekezetek önállóságát igényelte az addigi egyszemélyű központi irányítás helyett. Ez erőteljes feszültséget és meghasonlást, sőt szakadást támasztott az induló baptista misszió vezetői és a gyülekezetek között. Kornyát azért is érintette közelről ez a szakadás, mert ő ebben az évben (1893-ban) – a misszióterületek új felosztása szerint – Nagyváradra költözött. Nagyváradon pedig a saját gyülekezete a fiatalok irányzatához csatlakozott. Vagyis Kornya helyi gyülekezet nélkül maradt. Az egész országot továbbra is járta, de otthon magányosan és lelkében megszomorodva élt mintegy hat esztendőt. E hat év alatt mindössze 26 bemerítést végzett a kiterjedt misszióterületén.

1900-ban új lendületes missziós korszak kezdődött Kornya életében, amely haláláig – 1917-ig – tartott. 1900-ban Bihardiószegre költözött, és innen járta az országot. Különösen győzelmes szolgálata alakult ki az Érmelléken és a Szilágyságban. Kis falvakban is népes baptista gyülekezetek jöttek létre. E területen él ma is viszonylagosan a legtöbb magyar baptista.

Kornya Mihály missziós tevékenységét Kirner A. Bertalan dolgozta fel. A múlt század negyvenes éveiben kerékpárján végigjárta azokat a helységeket és gyülekezeteket, ahol Kornya szolgált. Elolvasta a gyülekezetek régi jegyzőkönyveit, meghallgatta az akkor még élő szemtanúkat. Kirner összegezést készített, amely szerint Kornya Mihály 40 éves szolgálata során 327 településen végzett evangéliumi missziós tevékenységet, 359 alkalommal merített be megtérőket, és (amint már említettem) 10-11 000 volt az általa bemerítettek száma.

Minden ember életében fontos a családi háttér. Kornyának hű segítőtársa volt a felesége. Népes családjukat látta el, sokszor egyedül, hiszen a férje folyton úton volt. Hat leányuk és egy fiuk született. Sok fájdalmas gyász érte Isten szolgáját. Felesége 42 évesen, 1890-ben halt meg, 24 évi házasságuk után. Hat leányuk közül négynek szintén a koporsója mellé kellett állnia. Mindegyikük huszonéves korában halt meg, hárman már, férjes asszonyként. Két leánya élte túl az édesapát. (Megjegyzem, hogy egyiküket az 1940-es évek végén budapesti lakásán meglátogattam. Édesapjáról, a családjukról vallattam őt kellemes és jó légkörű beszélgetésünkben.) Kornya legfájdalmasabb gyásza egyetlen fiának a halála volt, aki 1914-ben a világháború szerb frontján halt meg. 70 éves volt ekkor az édesapa. Kornya Mihály feleségének halála után, 1890-ben (44 éves korában) újranősült. Derecskei özvegyasszonyt vett feleségül, aki az ő szolgálata által tért meg. Ő is hű társa volt az Isten emberének.

Kornya Mihályt 73 évesen hívta haza az Úr. Az egész országot megrázó esemény volt. Nagy tömeg gyűlt össze 1917-ben Bihardiószegen a temetésére. Meyer Henrik búcsúztatta. Percekig nem tudott megszólalni a zokogása miatt. „Elszorul a szívem, testvérem, oly kedves voltál nekem” – kezdte beszédét, Dávidnak Jónátán sírjánál mondott búcsúbeszédét idézve. Kornya Mihály élete és szolgálata méltó arra, hogy példaként tekintsünk rá.

II. Kornya szolgálatának napjainkra vonatkozó tanulságai

1. A bemerítés Krisztus szerint való jelentősége

Jézus Krisztus a bemerítése előtt is Isten Fia volt. A bemerítésekor azonban (mint emberre) reá szállt a Szent Szellem, és Jézus nem tért vissza az ácsműhelybe, hanem teljes életével és Isten hatalmával a messiási szolgálatába állt. – Kornya Mihály is a bemerítése előtt már megtért ember volt, de a bemerítésekor töltötte be a Szent Szellem, és felfakasztotta benne az élő vizek forrását. Az általa bemerítettek jelentős része szintén már hitben élő ember volt, akik a bemerítésben történt odaszánásuk nyomán a Szent Szellem által nyertek új, üdvösségben örvendező életet. (Pl. Békésen is két – a nagyszalontaihoz hasonló – imádkozó, pietista jellegű csoport bemerítése nyomán született két baptista gyülekezet, a békési és a rosszerdei.) Valóságosan átélték: „A bemerítés által eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által. mi is új életben járjunk.” (Róm 6,4) A Szent Szellem vette át bennük az uralmat, amikor szent odaszánással és hittel vállalták a bemerítést. Krisztus követése, az evangélium hirdetésének a vállalása valósult meg bennük a bemerítés által.

Mai üzenet: Közösségünk gondolkodásában hitében és gyakorlatában devalválódott a bemerítés jelentősége. Gyakoroljuk mint közösségünk hagyományát és hitvallását, mert mi baptisták vagyunk, de nincs szellemi jelentősége. Ennek igazolását éltem át, amikor tíz évvel ezelőtt egy népegyházi csoport lelkészükkel együtt – Kornyáékhoz hasonlóan – felismerte a bemerítés bibliai jelentőségét – és arra kért, hogy merítsem be őket. Ragyogott az arcuk a bemerítéskor. Aztán jött a csalódás. A saját egyházuk kiközösítette őket, a helyi baptista gyülekezet pedig levélben tiltotta meg nekik a baptista név használatát. Az akkori baptista országos vezetés számára is csak problémát jelentettek, és – az ökumenikus társegyházzal egyeztetve – részükre hátrányos intézkedéseket hoztak. Évek vergődése után lettek mégis baptista gyülekezetté. Javaslat: Vizsgáljuk meg, mit jelentett Jézus Krisztus számára a bemerítés! Miért akkor szállt reá a Szent Szellem? Milyen szellemi hatást gyakorolt Kornya Mihályra és az általa bemerítettek többségére a bemerítés? – Hogyan kellene ma a bemerítés bibliai, szellemi hatalmát érteni, azt vállalni, tanítani és a tekintélyét helyreállítani? Hiszen ez lenne a mi közösségünk identitása és küldetése!

2. A Szentírás ismeretének fontossága

Kornya más könyveket is olvasott, de naponkénti tápláléka az Ige volt. Igehirdetései tele voltak bibliai idézetekkel. Lelkigondozói szolgálata során is minden helyzetben tudott idézni megfelelő igéket. Szinte két lábon járó Biblia volt. Bemerítése előtt történt, hogy gyomot irtani járt a búzaföldre. Úgy elmélyedt a Biblia olvasásában, hogy ráesteledett. Több nap után rákérdezett a felesége: „Még mindig van gyomlálnivaló?” „Még van bőven” – válaszolt a férj. Elmélyült és gazdag igeismeret nélkül senki sem lehet alkalmas eszköz Isten kezében.

3. Ötletesség, bölcsesség, bátorság

Ismeretlen településeken, idegen embereket az evangéliummal elérni és megszólítani, ehhez kellett ötletdús elme, bölcs bátorság és hűséges helytállás. Kornya bemutatkozással kezdte: „Református ember voltam, de Isten megszólított az evangélium által” – és elmondta, hogyan szólt hozzá Isten. Új településre érve meg kellett találnia azt a házat, ahol befogadják. Sok elutasítás közben belső vezettetés szerint kopogott be a házakba. Például Biharban egy asszony kész volt fogadni, de „Hogyan jönnek ide az emberek?” – kérdezte. Kornya egy asztalt és terítőt kért. Kinyitotta a nagykaput, és az asztalra tett Bibliája végezte el a hívogatást. Vonaton utazva is beszélgetést kezdeményezett. A karcagi gyülekezet úgy született, hogy a vonaton egy beszélgetőtársa hívta meg őt Karcagra. Papok, szolgabírók intézkedésére csendőrök, felhergelt emberek léptek fel ellene. Volt, amikor téli hidegben több vödör vizet öntöttek rá, vagy hideg ólba zárták. Nem hátrált meg. Az ólban egy rönköt talált, és görgette, hogy ne fázzon meg. Amikor egy falut egy csendőr „védett” az országúton, Kornya odament hozzá, és megkérdezte: „Ebben a faluban prédikál ma Kornya?” „Itt aztán nem, mert nem engedem be a faluba” – volt a válasz. „Én azért megpróbálom” – mondta, és megtartotta az evangelizációs alkalmat. Természetesen ma másfajta ötletekre, kezdeményezésre van szüksége annak, aki Krisztus evangéliumával el akar érni embereket. De ha van a szívben szent tűz és buzgó odaszánás, bölcsesség és bátorság, Isten öletet, bölcsességet és bátorságot ad ma is megtalálni a megfelelő helyet és módot, ahogyan – az evangélium által – megszólítjuk és Isten felé fordíthatjuk az embereket.

4. Gyülekezetek szervezése, gondozása és irányítása

Pál az első misszióútja végén újra meglátogatta a frissen alakult gyülekezeteket, és „gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva” (ApCsel 14,23). Ezt a szervező és építő szolgálatot végezte Kornya Mihály is az új gyülekezetek százaiban. Kialakították az istentisztelet rendjét, a szentség és szeretet közösségének a fegyelmét. Kirendeltek szolgálatokra alkalmas személyeket. A gyülekezet tagjainak zárt óráin (amelyeken csak a tagok vehettek részt) folyt a tagok lelki nevelése, a szolgálattevők kiválasztása, a problémák megbeszélése, olykor fegyelmi intézkedések. Az úrvacsorához is ilyen zárt testvéri körben járultak. Ezen alkalmat adtak az önkéntes és nyilvános bűnvallásokra is. Ilyenkor mindenki számára felfakadt Krisztus vérének gyógyító ereje. Védelmet nyújtó lelki otthon, egymást elhordozó, sok éneklésben örvendező testvéri közösség volt a gyülekezet. Vonzást jelentett az emberek számára. Ma is akkor vonzó és szülőképes egy gyülekezet, ha a tagoknak ez a szeretetben való fegyelmezett rendje megvalósul.

5. Elkötelezett hűség és sokszínű szolgálat a gyülekezetben

A tagokról pontos nyilvántartást, a zárt órákról jegyzőkönyvet, az adakozásokról, a kiadásokról pontos kimutatást (elszámolást) vezettek, amelyeket a zárt órán ismertettek. Természetesnek tartották a tagok rendszeres jelenlétét. A tagok az elutazásukat előre bejelentették, a hazatérőtől elvárták a beszámolást és a hozott üdvözlet átadását. Gyakorolták az intést. A hiányzónak utánamentek. A három-négy alkalomról alapos ok nélkül hiányzónak fenyítés járt. Ezzel a szeretet erejében a tagok hűségét erősítették. A gyülekezeti szolgálatok gerincét az igehirdetés és a bizonyságtevések jelentették. Az istentiszteletet színesítették az éneklések, a zenei szolgálatok, a versmondások. – Ma idegen számunkra az akkori fegyelmezett hűség. Ma inkább lazaság, liberális szabadosság, krisztusi és közösségi elkötelezettség helyett az egyén kényelme, bezárkózása és a gyülekezeti fegyelem nélküli gyülekezet a természetes. Az ige szerint a gyülekezet Krisztus teste, egy test, a Fő irányítása és uralma alatt. A Kornya korabeli gyülekezetek példát mutatnak a fegyelmezett hűségben is.

Forrás: http://szolgatars.hu/kornya-elete-plantalo-es-evangelizacios-szolgalata-es-napjainkra-vonatkozo-tanulsagai/

_______________________________________________________________________

Magnetofon felvétel Kovács Imre nyug. lelkipásztor, volt egyházelnök Dunaharaszti, Vörösmarty u.16.sz. alatti lakásán, 1976.dec. 18-án történt beszélgetésről

Bányai: Hármasban vagyunk Kovács Imre testvérrel és életéről beszélgetünk. Az isteni kegyelemnek arról a munkájáról, amit az Úr ifjúkorától kezdve napjainkig végzett az ő életében. Ahogy a magam vázlatos módján ismerem életét, úgy érzem, Kovács Imre testvér hazai missziónknak olyan periódusában élt, amelyben szinte hidat képezett. Ez a híd a két világháború között kezd felívelni, és a második világháború után, éppen a legnehezebb időszakban teljesedik ki és végzi el Istentől rendelt küldetését. Ennek az életútnak nagyon sok és szép állomása van, illetve lehet, amit Kovács Imre testvér sokkal jobban tud, mint én, és most éppen azért jöttem, hogy e felől érdeklődjem. Köszönöm, hogy lehetőséget adott ennek a találkozásnak a létrejöttére.

Legelőször is menjünk vissza a bölcsőhöz: a szülőföldhöz, a „Viharsarok”-hoz..

Kovács: 1903. márc. 28-án születtem Biharugrán. Édesapám éppúgy, mint édesanyám, sőt még azok szülei is mind ősi ugrai illetőségűek voltak. Kisparaszti családból származom. Elég szűkös viszonyok között éltünk, de nem nélkülöztünk gyermekkoromban. Édesapám nagyon szorgalmas földműves ember volt, édesanyámra pedig mint ügyes, takarékos háziasszonyra emlékezem. Édesapám csupán vallásos ember volt, eljárt a templomba, a helybeli református egyházban még presbiteri tisztet is betöltött. Édesanyám azonban hívő lelkületű asszony volt, aki olvasta a Bibliát és imádkozott is. Ő szívén viselte az Isten dolgait. Talán 5 éves lehettem, amikor egy vasárnap délelőtt ketten maradtunk otthon édesanyámmal. Ölébe vett és ezt mondta: „Kis fiam, én valamikor azt olvastam a Bibliában, hogy Isten elrendelte: minden elsőszülött gyermeket az Úrnak kell szentelni. Kis fiam, amikor te még meg sem születtél, én így imádkoztam: Istenem, ha nekem egy kisfiút adsz, én azt Neked szentelem! – Vedd tudomásul, hogy te az Istené vagy, mert az Úrnak szenteltelek. Néki ajánlottalak fel téged!”

Jellemző az, amit szintén érdekesnek tartok, hogy nagyanyám minden alkalommal magával vitt a református templomba, amikor ő vasárnap az istentiszteletre ment..

S amikor otthon maradtam magamban, hétköznapokon is, az volt az időtöltésem, hogy egy – a szüleim által használt – vászonkendőt a nyakamba kötöttem, mint egy palástot, az asztal végéhez álltam és elkezdtem prédikálni, mint ahogy a templomban láttam. Úgy érzem, tudat alatt bennem volt ez a vágy, hogy ebbe a szolgálatba állhassak. Nem az a gondolat volt ez: milyen jó lehet papnak lenni, mert palástja van, hiszen fel sem foghattam annak a jelentőségét, hanem a hivatás utáni vágy élt bennem.

Amikor serdülni kezdtem, édesanyám egy kis Bibliát adott nekem, melyet ő kapott konfirmálásra. Emlékszem, olyan 12-14 éves fiú lehettem, aki éppen elhagyta az iskolát. Ott az volt a szokás, hogy a növő fiatalembernek az istállóban csináltak ágyat, népies kifejezéssel „vackot”, ahol a lovak mellett aludt. Serdülő koromtól én is ott aludtam a lovak mellett. Kis Bibliám mindig ott volt a fejem alatt. Esténként elővettem és az olajmécses világa mellett olvasgattam. Érdekes, hogy leginkább János jelenéseit szerettem olvasgatni. .Borzongás fogott el; mindig az volt bennem: én Istenem, csak addig ne történjenek meg ezek a rettenetes dolgok, amíg én élek! – Ilyen kapcsolatom volt ez idő tájt a valláshoz, a lelki élethez. S ahogy nőttünk fel öcsémmel, édesanyám rajtunk tartotta a szemét, mert szerette volna, hogy mindenképpen templomba járó keresztyének legyünk.

Arra is emlékszem, mikor az I. világháború alatt bevettek a Községi Művelődési Körbe, ahol színdarabokat tanultunk be és adtunk elő .Ott szép jövőt jósoltak nekem. Főszerepeket is kaptam, mint 14--15 éves gyermek. Egy alkalommal édesanyám kijelentette, hogy most nem szabad előadásra menni, mert bőjtre úrvacsorát osztanak és másnap úrvacsorát kell venni a templomban. Elmentem a Művelődési Körbe és megmondtam a rendező tanítónőnek : édesanyám nem engedi, hogy szombat este játsszam, mert másnap úrvacsorát kell vennem. Azt válaszolta, hogy a tiszteletes úr is ott lesz. Ez megtörte édesanyám ellenállását, mondván, ha a tiszteletes úr is ott lesz, akkor mehetek.

Amikor 16 éves lettem - 1919-ben – betörtek a románok. Éppen a templomban voltunk, amikor az istentisztelet alatt egy ember bekiáltott , hogy mindenki jöjjön ki, mert jönnek a románok! Óriási tolongás közt mentünk ki, s mindenki futott hazafelé. A románok azonban nem jöttek be a faluba, hanem a határban megálltak. Ez az esemény megrázta a falu lakosságát; félelemmel és rettegéssel töltött el mindenkit. Azon az estén azt mondta édesanyám: „Gyermekeim, menjünk el a hívőkhöz.” –Ekkor még nem volt imaház Biharugrán, hanem nagybátyámnak, Kovács Ferencnek a házában jöttek össze a testvérek. A nagyszobát használták istentisztelet céljára. Elmentünk hát oda. Amikor az ablak alá értünk, az az ének hallatszott ki: „Aki akar, jöjjön, hív hangosan…” – a régi Evangyéliomi Zsoltár szövege szerint. Megálltam az ablak alatt s úgy átjárta a lelkemet a dallam és a szöveg, - annak ellenére, hogy serdülő gyermek voltam – hogy nem tudtam szabadulni az ének hatása alól. Bennem zsongott: Aki akar, jöjjön…. Aki akar, jöjjön… Arra nem emlékszem, ki prédikált, arra sem, hogy miről, mert folyton az ének hívogató szava visszhangzott bennem. Ezután már magamtól is elmentem, de először édesanyám vitt el bennünket. Csak az esti istentiszteletre mentem az imaházba, vasárnap délelőtt szégyelltem elmenni, mert ebben a kis községben a hívőket lenézték, gyalázták, utánuk kiabáltak, mint ahogy később velem is tették.

Kovács: A századforduló után, 1908-1909-ben. Nagyszalontáról jött át Kornya Mihály, Tóth Mihály és Vass János testvér. Ők végezték kezdetben a missziómunkát, felváltva.

Kovács: Senki, csak édesanyám járogatott. Azt azonban el kell mondanom, hogy anyai részről Tornyi nagyanyám is járt a gyülekezetbe. Amikor 4 – 5 éves kisgyermek lehettem, sokszor elvittek magukhoz. Jól emlékszem, amint nagyanyám letérdepelt a padka elé, úgy olvasott egy nagy könyvet és utána elkezdett sírni. Ilyenkor nagyapám, aki mezőőr volt, nem volt odahaza. Nagyanyám ezt az alkalmat használta fel a bibliaolvasásra. Odamentem és megkérdeztem, hogy miért sír, nagyanyám? – Csak később értettem meg sírásának okát: ezek a bűnbánat könnyei voltak.- Nagyanyám 1912-ben halt meg, és pedig úgy, hogy szilveszter estéjén az imaházból hazamenőben elcsúszott a fagyos úton, fejét belevágta a földbe, s több heti szenvedés után márciusban meghalt. Meg vagyok győződve arról, hogy lélekben az Úré volt, mert átadta életét a Megváltónak. Valójában innen eredt, hogy én is imaházba járó lettem.

Kovács: Édesapám Kovács Bálint volt, édesanyám Tornyi Sára. Hétköznapi imaházba járogatásom miatt a családban megkezdődött a harc, mert apai nagyanyám buzgó református volt. Nem hívő lelkületű, hanem fanatikusan vallásos, aki engem is támadott. Édesapámat ellenem uszította, hogy miért engedi a fiát a lenézett hívőkhöz? De édesapám azt mondta: „Nézze, édesanyám, én nem bánom, ha odajár, onnan nem hozzák haza bevert fejjel, mintha kocsmába járna. Jól teszi, ha odamegy.” – Édesapám akkor már községi pénztáros volt, majd később bíró is lett. Ez 1919. márciusában történt. Mindez ideig – mint már említettem – csak esténként jártam imaházba, vasárnap délelőtt pedig a református templomba. Egy vasárnap reggel szintén a templomba készültem. Ahogy kiléptem a kapun, két hívő ember, Nagy Károly és Nagy Lajos, belém karolt, mondván: „ No, kedves Imre, jönni akarsz az imaházba?” – Persze, nem mertem azt mondani, hogy nem oda igyekszem. Így aztán közrefogott a két atyafi és mentünk a templommal ellenkező irányba, az imaház felé. Velünk szemben pedig jöttek a templomba igyekvő asszonyok. Én úgy mentem szégyenkezve a két testvér között, mint egy halálraítélt. Izzadtam, szinte lefőttem, mire az imaházhoz értünk. A templomba igyekvők nem kis ámulatára tértem be az imaházba. Ott alig vártam, hogy vége legyen az istentiszteletnek, sietve elhagytam a helyiséget, nehogy hazafelé is a hívőkkel lássanak együtt a templomból hazatérők. Azonban ez volt a tűzkeresztség; ezután nappal is kezdtem járni az imaházba.

Egyszer egy péntek esti imaórán két öregember közé kerültem a padban. Nagy Sándor testvér volt az egyik, a falu kondása, aki bár írástudatlan volt, rendkivül jámbor életű ember hírében állt. A másik Tolvaj István, olyan „egy gírás” ember volt. Az volt a szokás akkor a biharugrai gyülekezetben, hogy sorban, egymás után imádkoztak. Amikor az én padsoromra került sor, megbökött az egyik testvér, mondván: „Te is imádkozz!” – A másik is szólt: „Imádkozz te is, Imre!” Mire rám került a sor, én is elkezdtem imádkozni, azonban fogalmam sincs, mit mondtam. Utána azt hittem, kiszakad a szívem. Azonban ezután odahaza nemcsak a Bibliát olvastam, de imádkozgattam is. Augusztusban bemerítés volt a Sebes –Körösben. A bemerítést a szalontai Vass János testvér végezte, aki még az ideiglenes határ ellenére is átjárt hozzánk a körzetbe. Elmentem a bemerítésre, amely vasárnap délelőtt történt. Ekkor láttam először bibliai bemerítést: Amikor megláttam a fehérruhásokat, úgy meghatott a látvány, hogy azonnal kész lettem volna a bemerítkezésre, de eltanácsoltak, mondván, hogy arra még több idő kell. Én azonban már szeptemberben kértem a gyülekezetbe való felvételemet. Azt ajánlották, hogy írjak Nagyszalontára Vass János testvérnek. A válasz megérkezett. Vass testvér azt írta, hogy szeptember utolsó vasárnapján bemerítést tartanak Okányban, s ha oda elmegyünk, ott sor kerülhet a vallástételre és a bemerítkezésre egyaránt. Fölkerestem édesapámat a községházán, hogy közöljem vele elhatározásomat. „Édesapám, -mondtam- szeretnék elmenni Okányba bemerítésre.” - „Eredj fiam.”- mondta.. Kis szabódás után újra megszólaltam: „De édesapám, én is szeretnék bemerítkezni!” –„Meggondoltad, fiam?”- kérdezte. „Meg!”- válaszoltam. „Nehogy elhirtelenkedd és a hívőkre is, magadra is szégyent hozzál!” Olyan örömmel mentem haza, hogy ki nem beszélhetem!

Szombat éjjel többedmagammal elindultunk gyalog, hogy vasárnap reggelre ott legyünk. Biharugrához Okány 23 km. távolságra van.. Megérkezésünk után jött a hír, hogy, Vass testvér nem tud jönni, akadályoztatás miatt. Egy héttel későbbre halasztották a bemerítést. Így aztán eredménytelenül tértünk vissza gyalog szülőfalumba. De a következő héten már kocsi jött értünk Okányból. Vasárnap nem kerülhetett sor a bemerítésre, mert Okánynál nem volt elég mély a víz, s Körösfalut szemelték ki alkalmas helynek, ami szintén nagy távolságra volt Okánytól. S miután a hívőknél ez idő tájt igen komolyan vették a vasárnap megszentelését, így a bemerítést hétfőre halasztották. Ugyanis vasárnap nem lehetett befogni a lovakat a kocsiba. Szorongás vett rajtam erőt, mert nem kéredzkedtem el hétfőre is; úgy gondoltam, hogy vasárnap estére már otthon leszek. Hétfőn aztán egy tucat, hívőkkel megrakott kocsisor indult a bemerítés színhelyére. A helyszínen először vallást tettünk hitünkről, majd Vass János testvér ötödmagammal bemerített a Sebes_Körös hullámaiba. Örömmel, de kissé szorongva mentem haza. Azonban nem volt különösebb baj, amikor elmondtam a bemerítés módosult időpontjának okát. Amikor a családon belül vita tárgya lett bemerítkezésem, édesapám azt mondta nagyanyámnak: „ A gyermekkeresztség nem számít semmit, hiszen én sem vagyok megkeresztelve.” Minthogy az öcsém nem járt velem az imaházba, ő lett ezután a nagyanyám kedvence. Nagyanyám nem tudta megbocsátani pl. a lendületes hívő éneklési módot. Azt mondta, táncolni lehetne rájuk. A rettenetesen elnyújtott református énekléshez viszonyítva valóban feltűnő volt a hívők éneklése.

Vass János testvér ezt követően nem is jött többé a körzetbe, mert 1919. novemberében véglegesen lezárták az ideiglenesen megszabott határt.

Ami a biharugrai gyülekezeti életet illeti, ez idő tájt a gyülekezetnek kb. 35 tagja volt; jobbára idős emberekből tevődött össze a tagság. Ifjúság szinte nem is volt. Kezdetbe a vasárnapi iskolai munkába vontak be. A gyülekezetnek volt harmóniuma, de azt kölcsön adták a körösnagyharsányi református kántortanítónak, azzal, hogy ha szükség lesz rá, visszaadja. Így átküldtek engem, hogy vegyek leckét a tanító úrtól. A tanulás mindössze két hétig tartott, ami csupán arra volt elegendő, hogy megismerkedjem a zenei alapismeretekkel, és bizonyos alapfogásokat elsajátítsak. Két hét múlva visszatértem a harmóniummal együtt, ahol aztán várták a testvérek, hogy most már mutassam meg a tudományomat. El lehet képzelni, hogy mit tudtam ennyi tanulás után „produkálni”…Mindenesetre kezdetben megadtam az énekek alaphangját. Később már két hangra játszottam az énekeket, majd bal kézzel is megpróbáltam valamit csinálni. Aztán a gyakorlás által annyira haladtam, hogy az egyszerűbb énekeket fokozatosan megtanultam négy szólamra játszani. Ezzel párhuzamosan énekkart is alakítottam. Kezdetben megtanítottam az énekeket, de nem mertem kiállni vezetni, csak a harmónium mellől irányítottam az éneklést. S a körülményekhez képest elég jól mentek azok az énekek. Egy idő múlva megbízott a gyülekezet imaóra vezetéssel, sőt sor került az első igehirdetésre is. Az első textust És .53:2. alapján vettem: „. és néztünk reá, de ábrázata nem vala kívánatos.” Beszéltem arról, hogy mit láthatunk Jézusban. Érdekes, hogy már akkor bennem volt az igéből merített gondolati elrendeződés. Feltettem a kérdést: hogy tetszik nekünk Jézus? stb.

1924-ben olvastam a Békehirnökben a Tanügyi Bizottság felhívását, melyben „próféta-ifjakat” kerestek az országos misszió számára. Bár nem volt fogalmam akkor arról, hogy mit jelent a prédikátori hivatás, de ellenállhatatlan vágyat éreztem a jelentkezésre. Ez idő tájt a vésztői gyülekezethez tartoztunk, melynek Kőrösi István testvér volt a lelkipásztora.

A Tanügyi Bizottság tőle kért véleményt rólam. Kőrösi testvér meleghangú tájékoztatást adott felőlem, pártfogolta a szemináriumba való felvételemet.

Bányai: Mielőtt más a teológiai évekről beszélnénk, afelől szeretnék érdeklődni, hogy odahaza, a szülői háznál milyen munkát végzett Kovács testvér?

Kovács: A családban földműves munkában tevékenykedtem, ahogy mondani szokták: látástól vakulásig. A határban szétszórva 12 helyen várt megmunkálásra a családi tulajdont képező törpe birtok. Odahaza az én feladatom volt a tehenek gondozása, fejése, almozása, a lovak ápolása. Szerdán és szombaton szinte csak annyi időm volt, hogy kissé rendbe szedjem magam, és már szaladtam is a gyülekezetbe. Amíg a szemináriumba nem kerültem, tudtommal csak három alkalommal maradtam el az összejövetelekről.

Bányai: Az imaházba járás miatt nem volt feszültség a családban? Elsősorban a nyári dologidőre gondolok.

Kovács: Nem volt. Megértették, hogy rendszeresen oda járok. Kezdetben megkíséreltem azt is, hogy házi istentiszteletet tartsunk a családban, de mivel láttam, hogy az feszélyezett légkört idéz elő, kis Bibliámat magamhoz vettem, és egyedül tartottam a csendes órákat. Rendszerint ahol kinyílt a Biblia, onnan olvastam egy-egy részt. Ez is csak annyi ideigtartott, amíg nem szólított a kötelesség. Ezután rendszerint szüleimmel indultam a napi munkába.

Emlékszem, bemerítésem előtt nagy lelki probléma jelentkezett. Az ördög úgy megtámadott, hogy állandóan az visszhangzott bennem: hátha nem úgy van? Hátha nem igaz? Nem az Isten létezése, hanem a Biblia egyéb igazságai felől támadtak kétségeim.. A sátán ezen a téren kísértett meg. Azon a nyáron, aratáskor, emlékszem, egész napi bőjtöt fogadtam. Kévekötő voltam, s az ebédidő alatt a többiektől félrevonulva, tusakodva imádkoztam: „ Én Istenem, ha kegyelmet találtam Nálad, erősítsd meg a Benned való hitemet! Vedd el tőlem a hitetlenségemet!” És Isten megadta a lelki békességemet, úgy, hogy soha többé nem volt kétkedésem.

Amikor hívő lettem, az idő tájt került a községünkbe egy tanár, aki több falubéli fiatalt készített elő a polgári iskolai magánvizsgákra. Édesapám segítségemül volt, és én is jelentkeztem ennél a tanárnál. Ugyanis addig a hat elemim volt csak, amit kitűnően végeztem el. Így azután a tanár segítségével én is elvégeztem magánúton a polgári iskola négy osztályát, másfél év alatt. Berettyóújfaluban vizsgáztam. Ez 1923-ban történt. Ekkor bekerültem a községházára az adóügyi jegyző mellé írnoknak. Édesapám felajánlotta, hogy ha kedvem van, szívesen támogat a továbbtanulásban. Azonban ekkor támadt föl a lelkemben a vágy, hogy jelentkezzem a teológiára, és a gimnázium helyett a teológiát választottam. Bár a községházán nagyon szerettek, otthagytam a hivatalnokoskodást, és feljöttem a szemináriumba.

A szemináriumba nagyon szerény fiúként érkeztem. Sohase felejtem el a fogadtatást. Akkor még a VII. Aréna út 74. sz. alatt volt a teológia. Amikor megérkeztem hajnalban, becsöngettem. Egy Erdélyi nevű házfelügyelő jött ki, elég ridegen fogadott. Megmutatta a szobámat. Szobatársaim a csetényi Jakab Péter és Fortin László testvérek lettek. Jakab szintén kezdős, Fortin testvér már harmadéves volt. A szemináriumban rendkívül sokat jelentett Kemény Arthur /1896-1938/ tanár testvér közvetlen barátsága, meleg szeretete, aki szintén testvérként fogadott.

Akitől a legtöbbet tanultam, s akinek a tanításához egész életemben ragaszkodtam, id. Udvarnoki András /1865-1945/ igazgató testvér volt. Szinte „tátott szájjal” hallgattuk, ahogy ő a rendszeres teológiát, a homiletikát és az exegézist tanította. Felejthetetlen az ő kristálytiszta evangéliumi tanítása! Mint teológus, abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a Nap u-i gyülekezetbe jártam és hallgathattam Udvarnoki bácsinak általam annyira értékelt igehirdetéseit, amikor csak lehetőségem volt. Ez felejthetetlen számomra, és nemcsak életemre, de szolgálatomra is rányomta a jellegzetes pecsétet. Azóta változtak a teológiai látások, tantételek, előadói módszerek, én azonban nem engedtem azokból, amelyeket tanáraimtól átvettem a szemináriumban. Annyira meggyőződtem annak a teológiai vonalnak tisztaságáról és valóságáról, hogy azt semmiféle teológiai okoskodásért fel nem cserélném.

Bányai: Kovács testvérről köztudott, hogy kitűnő memóriával rendelkezik. Ez gyermekkorában is megnyilvánult már?

Kovács: Igen, már iskolás koromban is. Nagyon hamar tanultam, nem is annyira könyvből, hanem már szinte a tanító magyarázatai alatt megtanultam a leckét. Ez természetesen sokat jelentett teológiai tanulmányaim során is. Jegyzetelni csak azt jegyzeteltem, ami szabad előadás volt, de pl. az exegézisnél egy régi kis Bibliámban rengeteg bejegyzést végeztem.

Kovács: Nem vizsgáztatott sem ő, sem a többi tanár. Beszámoló sem volt, legföljebb annyira, hogy visszakérdeztek a tanárok, mennyit jegyeztünk meg az előző órán előadott anyagból. A legszigorúbb tanár Kristóf Domokos /1886-1939/ testvér volt, aki görögöt és egyháztörténelmet tanított. Nagyon kedves és tiszteletreméltó ember volt, de nagyon szigorú is tudott lenni. A készületlen, vagy könnyelmű diákot igen csak leteremtette: „Vagy tanuljon, vagy menjen haza!” –mondta. De a legszigorúbb óra után is, mintha kicserélték volna; megkérdezte, mi újság, hogy vannak a testvérek? Mintha mi sem történt volna. Rendkívüli jellem volt. Kemény testvér pedig csupaszív ember, aki a hallgatók szeretetét az első pillanattól kezdve megnyerte.

Bányai: Abban az időben is szokás volt, hogy nyári szünidőben, vagy nagyobb ünnepeken legációba mentek a hallgatók?

Kovács: Igen, én is több helyen voltam. Pl. Miklós Menyhért testvér munkaföldjén, a Dél-Dunántúlon lévő szőkepusztai körzetben töltöttem egy legációs időt. Már nem emlékszem, hogy hol, merre jártam, de a nyári időben leginkább haza mentem, mert mind a szülői háznál, mind a gyülekezetben igényelték szolgálatomat. Szülőföldem misszióját különösen a szívemen viseltem. Hét közben a szokásos nyári paraszti munkát végeztem ilyenkor, de esténként és vasárnap a körzet misszió állomásait jártam és szolgáltam. Szokásban volt, hogy a szemináriumot, illetve a hallgatókat személyileg természetbeni adományokkal támogassák a gyülekezetek, engem azonban szüleimen kívül ilyen adományban senki sem részesített. Ami a ruházatomat illeti, ezen a téren sem voltam elkényeztetve. Ha nem volt más, hát foltozott ruhában jártam. Sohasem felejtek el egy epizódot ebből az időből. Egyik este hivatott Udvarnoki bácsi,- ha jól emlékszem, harmadéves hallgató lehettem. Ekkor már a Margit-rakparton volt a szeminárium. „Készüljön a testvér –mondta,- mert temetésre kell menni Miskolcra, és éjfélkor megy a vonata. Fodor István prédikátor testvér veje halt meg, aki MÁV tisztviselő volt és nagy temetés lesz.” Bányai vagy Pannonhalmi testvért hívták, de valami oknál fogva egyikük sem tudott elmenni. Így aztán Udvarnoki testvér rám gondolt, hogy ezt a szolgálatot ellássam. Szabadkoztam, hiszen fel sem készülhettem temetési szolgálatra, hogyan vállalhatnám el? Aztán, még komoly ünneplő ruhám sem volt; egy dohánybarna, kis fehércsíkos öltöny volt az „ünneplő”, meglehetősen használt állapotban. Udvarnoki bácsi mindezzel nem törődött; kezembe nyomta az utiköltséget és utamra bocsátott. Reggel a miskolci pályaudvarra érkezve egy Békehírnököt lobogtató embert kellett keresnem. Ezt Dibásnak hívták, aki szintén Fodor testvér veje volt. Az illető rendkívül meg volt ütközve, amikor kiderült, hogy a meghívott neves prédikátorok helyett csupán egy teológust kellett fogadnia. Meglehetősen lesújtó véleménye volt a szemináristákról. Kurtán-furcsán cipelt magával, s megérkeztünk Fodor testvér hajlékába. Reggelizés után beállított Dibás: „Idehallgasson, nagy temetés lesz. Itt lesz a Levente- zenekar, a MÁV énekkar; maga így ebben a ruhában nem állhat fel prédikálni.!” – „Nagyon sajnálom, -mondtam – de nekem más ruhám nincsen.” – „Na, várjon. Elhozom az elhunyt sógorom egyik ruháját, próbálja fel, aztán majd abban temet.” Elhozta, éppen rám illett. Hozott még egy kemény köcsögkalapot is. Felöltöztem, fölpróbáltam a kalapot, s amikor a tükörbe néztem, azt hittem elájulok! Nem ismertem magamra. Irgalmatlanul néztem ki! Na, mondtam, ez nem én vagyok.

Különben táviratoztak Sátoraljaújhelyre Ungvárinak, hogy ő is jöjjön. Végül eljött a temetés ideje, kimentünk a temetőbe. Valóban nagy közönség gyűlt össze. Érthető volt, hiszen 25 éves korában halt meg az illető tragikus körülmények között. Nagy volt a részvét. Mindenesetre a kalapot nem tettem a fejemre. Húsvéti időben voltunk, s azt az igét vettem alapul: „Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de majd megérted.” /Ján.13:7/ Ma sem tudom, mit mondtam erről az igéről. Csak arra emlékszem, hogy Dibás emelkedett a koporsó mellett. Mikor befejeztem a beszédet, odafészkelődött mellém és azt mondta: „Nagyszerű volt!” Én viszont a legszívesebben elmenekültem volna, de visszafelé nem volt meg az útiköltségem. Mikor már kifelé mentünk a temetőből, akkor érkezett meg az elegáns, glaszékesztyűs Ungvári, cilinderrel a fején. „No, -mondja Dibás- ez is most jön, fizethetjük ennek is az útiköltséget.” – Végre valahogy hazakerültem. Első utam a Bácsihoz vezetett, s magamból kikelve mondtam: „Bácsi, kérem, engem ne tessék többet városba küldeni prédikálásra!” – Mikor kissé megnyugodva elmondtam az eseményt, Udvarnoki bácsi a hasát fogta, úgy kacagott, majdnem leesett a székről

Az utolsó nyári szünetet Tahitótfalun töltöttem. Számomra még ma is felejthetetlen az a családias fogadtatás, amelyben részesítettek. Annyira megszerettek, hogy bár még egy évem hátra volt, meghívtak a teológia elvégzése után prédikátoruknak. Ez volt az első meghívásom. Ígéretet tettek, hogy 100 pengőt és teljes ellátást nyújtanak addig, amíg megnősülök. A kecsegtető ajánlat ellenére sem tudtam kedvező választ adni, minthogy szülőfalumnak ígéretet tettem, hogyha elvégzem teológiai tanulmányaimat, visszamegyek közéjük dolgozni. Ha nem is fogadalom volt ez, de komoly ígéretnek számított; ugyanis a vésztőiek részéről kevés látogatást kaptak úgy az ugrai, mint a körzeti gyülekezetek, és nagyon elhagyatottnak érezték magukat. Szülőfalumban nem ígértek semmit, még csak hivatalos meghívás sem érkezett hozzám., ennek ellenére –bár sírva váltam el a tahitótfalui testvérektől – szülőföldemet választottam. Egyre erősebb volt az az érzés bennem, hogy nekem haza kell mennem Biharugrára.

Mikor befejeztem teológiai tanulmányaimat, egy felejthetetlen élményben volt részem. Mielőtt elutaztam, felmentem Udvarnoki bácsiék lakására búcsút venni. Az egyik szobában Udvarnoki nénit magában találtam. A következőket mondta: „Testvér, beszélgettünk önről a férjemmel. A testvérre még szüksége lesz az országos missziónak. Éppen ezért szerettük volna, ha a testvér elfogadta volna a tahitótfalui meghívást. De ha az Úr úgy akarja, és a testvér is úgy látja, hogy annak a vidéknek van nagyobb szüksége az ön munkájára, a Jó Isten áldja meg!” –S homlokon csókolt a Néni, így bocsátott el a szemináriumból. Drága lélek volt, sohasem felejtem el.

Mielőtt hazaindultam, váratlanul megérkezett édesanyám Budapestre. „Azért jöttem, fiam, mert beteg vagyok.” Elmentünk Schimmert Gusztáv főorvos testvérhez, aki beutalta a Telepi utcai kórházba kivizsgálásra. Két hétig volt kórházban. Bizonyos kezeléseket végeztek rajta, majd hazamentünk. Egy évig betegeskedett. Volt a gyulai, a berettyóújfalui kórházban, de menthetetlen volt. Egy év múlva elköltözött az égi hazába.

Halála előtt pár héttel arra kért, hogy vigyem be a hegedűmet. „Játszd el fiam nekem azt az éneket: „Haza vágyom én az atyai házhoz…” Összeszedte minden erejét és énekelte. Ez 1929-ben volt. Ekkor már dolgoztam a vésztői körzetben, de főleg a biharugrai körzetben. A szülői házban éltem, dolgoztam, és emellett végeztem a missziómunkát. A gyülekezet egy darabig még Vésztőre küldte misszió-adományait, azután megegyeztek Kőrösi István testvérrel, hogy a biharugrai gyülekezet önállósul, és csatlakozhatnak hozzá a körzet egyes gyülekezetei. Egyébként engem már 1928. október 9-én felavattak a szolgálatra. Udvarnoki András és Beharka Pál testvérek jöttek le erre az alkalomra. Nyilvános volt a vallástételem.

A körzet fokozatosan alakult ki. Először Magyarhomorog csatlakozott, majd Körösnagyharsány, Körösszegapáti, Zsadány, Körösszakál, Komádi, Körmösdpuszta, Berekböszörmény. Ezeknek a látogatása kezdetben természetesen gyaloglással történt, még kerékpárom sem volt. Ekkor még az is problémát jelentett, hogy szabad-e a hívőknek vasárnap kerékpárra ülni? Alkalomról –alkalomra több 10 kilométeres utat tettem meg, esőben, sárban, néha térdig érő hóban. Jó pár év telt el, amíg odáig fejlődtek a dolgok, hogy kerékpárra ülhettem, és így látogathattam meg a körzet misszió-állomásait. Az államhatár miatt különben is olyan volt a helyzet, hogy sem vonattal, sem más járművel nem lehetett megközelíteni ezeket a községeket. Autóbusz-járat pedig akkor még nem volt

Kovács: Körösnagyharsányban. 1929-ben volt egy diakónus-avatás, ott láttam meg először későbbi feleségemet, Csillag Erzsikét. Az ő nagyapja, Csillag Benjámin, egy drága, áldott lelkű presbitere volt a vésztői gyülekezetnek. – Az akkori szokásnak megfelelően a prédikátor által, vagyis Kőrösi István testvérrel kérettem meg a feleségemet. Ő később elmondta, hogy –mivel több kérője volt az időben – azt kérte az Úrtól, az legyen a jövendőbelije, aki nem udvarol, hanem a prédikátor által kéri meg őt. Ez a kívánsága teljesült.- Házasságkötésünk 1930. szeptember 10-én volt, Vésztőn.

Biharugrán nem volt a gyülekezetnek prédikátori lakása. Csupán imaházépítésre telt 1925-ben, amit vályogból építettek. Ezt az imaházat 1945-ben bombatalálat érte. Magamnak kellett tehát családi fészekről gondoskodnom. Mivel édesapámnak olyan telke volt, ami két utcára nyílt, 240 négyszögölet átadott részünkre. Azután eladtam az anyai örökségemet és annak az árából építkeztünk. A bővítést azonban csak lépésről-lépésre tudtuk megvalósítani. Villanyvilágításhoz –sajnos – egész idő alatt nem juthattunk, mivel a község még nem volt bekötve a villanyhálózatba. Ezt azok értik meg igazán, akik hasonló körülmények között éltek…

Ami a jövedelmezést illeti, az ugrai körzetben nem volt meghatározott dotáció; ami bejött havi misszió-adakozás címen, azt adták nekünk. /Volt még egy adakozási cím: közszükség./. Így aztán az első időben 9 pengőt kaptam egy hónapra, később 11, majd 16 pengőt. Aztán, - nem is tudom hány év után – ez 40 pengőre emelkedett; akkor ez már ”nagy” pénznek számított! A természetbeni ellátottságunk viszont nagyon kielégítő volt, szinte tejben-vajban fürödtünk. Ha a pénznek szűkében is álltunk, más téren szépen támogattak a testvérek, aszerint, ahogy a család növekedése ezt igényelte. Az az igazság, hogy az idő tájt a testvériség nem is volt az adakozásra nevelve. Az „el nem ismert” szövetséghez tartozó gyülekezetekben nem is lehetett beszélni az adakozásról, ők az „ingyen vettétek, ingyen adjátok” elv alapján álltak. Így aztán –nem szégyenlem- a használt-ruha piacról öltözködtünk. A havi „fizetésem” így ment egész 27 évi ottani szolgálati időm alatt, a misszióadakozás szerint, de mint már említettem, mindig növekedett.

Ilyen hosszú idő után aztán úgy véltem, hogy szülőföldem iránti kötelességemnek eleget tettem, s éreztem is, hogy az Úr más irányba terel, bár a gyülekezet ragaszkodott hozzám. A gyülekezet létszáma ekkorra 120 tagra emelkedett.

1944-ben az ostrom harcai közben kis imaházunk telitalálat következtében tönkrement. 1946-ban a község egyik legszebb helyén vettünk egy nagy telket. Az amerikai Déli Baptista Szövetségtől – dr. Udvarnoki Béla tv. közbenjárásával- 3000 dollárt kaptunk az építkezéshez. Megvásároltunk egy nagyméretű régi magtárt a helybeli Földosztó Bizottságtól 25 mázsa búzáért, s a gyülekezet tagjaival lebontottuk. Ezzel 150.000 db. jóminőségű téglához jutottunk. Szereztünk még új téglát is, valamint jelentős mennyiségű faanyagot a tetőfedéshez. Az új kápolna tervét Marosi Béla ép. mérnök tv. készítette el: 10x20 m-es alapterület és 16 m-es torony. / A biharugrai kápolna az első hazai tornyos imaházak közé tartozik./

Mint már említettem, 27 évi szolgálat után, 1955-ben megérlelődött bennem a szolgálati helyem megváltoztatásának gondolata. Úgy éreztem, hogy ami tőlem telt, azt megtettem az ugrai testvérekkel és a körzettel szemben.

Bányai: A 27 esztendő alatt kapott a testvér más gyülekezetek részéről meghívást?

Kovács: Hogyne, több helyről. Mindenekelőtt az 1940. évi bécsi döntés után az Országos Elnökség szerette volna, ha a Szilágy-megyei nagy gyülekezetet, Szilágyballát elvállalom. Az volt az elgondolásuk, hogy tekintettel a körzet nagyságára és nagy taglétszámára, Cserepka Jánost, az akkor végzett teológust rendelnék ki mellém segédlelkésznek. „Én lettem volna a gazda, Cserepka pedig az ostoros…”- ahogy mifelénk mondták az öregek.. – Aztán, mint említettem, a legelső meghívásom Tahitótfaluba szólt. Majd hívtak Karcagra, Beregszászra, Debrecenbe, Hajduböszörménybe, Békésre. Újpesten is szóba került személyem, sőt külföldi meghívást is kaptam. Sao Paolóba kellett volna mennem, a braziliai magyar atyafiak gondozását vállalni. Komolyan foglalkoztam a gondolattal, s ebben nem csekély szerepet játszott a növekvő család és az eléggé bizonytalan anyagi helyzet. Végül mégsem tudtam magam rávenni hazám elhagyására.

A felsoroltakon kívül még számos helyre kaptam meghívást, de már nem emlékszem mindegyikre.

1955-ben egyszerre hívtak meg Hajduböszörménybe, Békésre és Gyulára. Végül is Gyula mellett döntöttem. Érdekes, hogy Böszörményben és Békésen is kétszer annyi illetményt kínáltak fel, mint Gyulán, s azt is tudtam, hogy Gyula „nehéz hely..” . Mégsem tudtam másként dönteni, oda kellett mennem. És 9 évi ottlétem után is csak azt mondhatom, hogy helyes volt a lelkiismeretem szavára hallgatnom. Az igaz, hogy sok küzdelmem volt. Gyulán a 9 év alatt több problémám akadt, mint a biharugrai körzetben 27 év alatt. Ott a körzet volt nagy, mely erős fizikai igénybevételt jelentett, de mégsem volt olyan nehéz az a megterhelés, mint a gyulai törvényeskedő atyafiak közötti munkálkodás… Az igazsághoz tartozik, hogy amíg Gyuláról-éppen a problémák miatt- nehezen tudtam kimozdulni, addig Biharugráról szinte minden télen nagyobb misszióutakat tettem meg. Különösen az áldott emlékű Czine Ferenc /1892-1942/ testvér vette sokszor igénybe szolgálataimat a Szamos –és Tiszaháton, a nagyvarsányi és távolabbi körzetekben. A Körös-vidéki misszióutakat már nem is említem. Gyuláról való távozásomnak nemcsak lelki megfáradás volt az oka, hanem az országos misszió munkába való intenzív bekapcsolódásom is közrejátszott.. 1958-ban Bányai Ferenc testvér után megbíztak a Misszió Bizottság elnöki tisztével, majd a Teológián tartottam rendszeres előadásokat, s 1965-67 között átmeneti időre még az egyházelnöki tisztet is be kellett töltenem.

Gyulai távozásomra emlékezve jut eszembe, hogy mikor sok probléma fölhalmozódása miatt foglalkozni kezdtem a távozás gondolatával, amint azt addig soha nem tettem; csak úgy kinyitottam a Bibliámat és azon az igén akadt meg a szemem, ahol ezt mondja az Úr a prófétának: „.mert ne sietséggel menjetek ki, és ne futással menjetek…”/És.52:12./ Ez nemcsak érdekes volt számomra, de elhatározó erejű is. Ennek ellenére még egy évig Gyulán maradtam. Nem szerettem volna azt a látszatot kelteni, hogy menekülök onnan. A gyülekezet egyébként nagyon szeretett, azóta is többször voltam körükben.

Bányai: Szeretnék többet hallani Kovács testvér bemerítései felől is. Vezetett-e nyilvántartást mind a gyülekezeti, mind a meghívások folytán végzett bemerítéseiről?

Kovács: Igen, volt egy füzetem, amelyben pontosan név és dátum szerint jegyeztem fel a bemerítetteket. Ez azonban – sajnos – a háborús menekülés alkalmával megsemmisült. Biharugrát ugyanis átmeneti időre kiürítették. Ami a kis irodámban volt -levelezések, iratok, feljegyzések, stb. – az mind megsemmisült. A könyveimet szerencsére elástam, de az iratok megmentésére már nem volt idő. Tűz is volt a lakásban, még a bemerítő ruhám is elégett. – Egyébként hozzávetőlegesen mintegy 600 hitvallót merítettem be. Ez az ország különböző tájain történt, beleértve a saját körzetemet is. Legszebb bemerítési emlékeim közé tartoznak azok, amelyeket a Sebes-Körösben végeztem. Ez rendszerint Körösszakál mellett történt, ahol nem egy alkalommal 10-15 község sokezernyi érdeklődőinek szemeláttára ment végbe. Délelőtt istentiszteletet tartottunk, délután következett a bemerítés. Ezt követte a bemerítettek megáldása, majd az Úrvacsora. Már nem tudom, melyik évben, Pünkösdkor történt, hogy 48 hitvallót s még ugyanabban az esztendőben ősszel újabb 18 lelket merítettem be a hullámsírba. Ez volt a legszebb és legcsodálatosabb lelki élményem e téren végzett szolgálatom során. Itt még megemlítem, hogy gyermekeim közül négyet, továbbá húgomat, sógoromat és Édesapámat is én merítettem be.

Bányai: Úgy tudom, hogy Kovács testvér az énekmisszióban is tevékenykedett, sőt az MBISZ Körös-vidéki kerületének is köztiszteletben álló elnöke volt. Már ez az ifjúsági munka is magával hozta, hogy a zenemisszióban is tevékenykedjék.

Kovács: Az ugrai körzetben az én időmben alakult meg a körösszakáli fúvószenekar, és szépen munkálkodtak. Biharugrán vonószenekart szerveztünk. Az egyik unokatestvérem, Szabó Géza betanította az ének – zenei darabokat, de nem vállalta a vezetést. Sok éven keresztül így a szószéki szolgálat mellett az énekkar vezetését is én láttam el.

Bányai: A Teológiai Szemináriumban volt egyházzenei oktatás abban az időben?

Kovács: Akkor még nem volt, csak később kezdett Tóth Gábor testvér tanítani.

Bányai:A Körös-vidéki ifjúsági, illetve missziókerületben milyen munkatársakra emlékezik vissza szívesen Kovács testvér?

Kovács: Különösen kedves emlékeim vannak az ideiglenesen visszacsatolt, és a Körös-vidéki kerülethez tartozó Nagyvárad és környéke ifjúságával, a gyülekezetekkel, szolgatársakkal. Ezek közül is külön kiemelném néhai Bokor Barnabás, nagyváradi lelkipásztor testvéremet. Szinte minden héten találkoztunk, mivel a határ megszüntetése lehetővé tette a Váradra való könnyű beutazást. Vele bejártuk Észak-Erdély nagy részét. Van egy érdekes emlékem is ebből az időből. Egy napon a nagyváradi hadtestparancsnok magához hívatott, és megkérdezte, vállalnám–e a visszacsatolt erdélyi területeken a rendszeres missziózást? „Nem politizálni kell, hanem menni és hirdetni az evangéliumot.” – mondta. Adott igazolványt, hogy a munkámban senki ne akadályozhasson. Bokor Barnabás is hasonló igazolványt kapott. Számos olyan községet kerestünk fel, ahol elrománosodott magyarok éltek. Magyar származásukat személynevük árulta el. Szerintem az volt a cél, hogy akik ezek közül megtérnek, kikerülnek a görögkeleti egyház kényszer-hatása alól, s így visszatérnek a magyarság családjába. Mondanom sem kell, ez az igazolvány nagyon jó szolgálatot tett a hatáskörükkel sokszor visszaélő helyi községi hatóságok előtt.

Szolgálatom alatt tapasztalt élményeimből sok emlékezetes maradt. Pl. egyszer Körösszakálban -többek között- bemerítettem egy 16 éves református leányt, s emiatt a helybeli lelkész beperelt a berettyóújfalui Járásbíróságon. Fő érve az volt, hogy a leány kiskorú. Én a magam védelmére nem fogadtam ügyvédet. A bíró előtt kijelentettem: „A baptistáknál a bemerítés nem az egyházba való fölvételt jelenti. Ez olyan, mintha valaki bemegy egy katholikus templomba, és a papnak szeretne meggyónni. Ezt rendszerint a pap nem szokta megtagadni. Ezzel még nem lesz az illető –feltéve ha más vallású – katholikus.” Végül is, érveim alapján a Bíróság felmentett a vád alól.

Emlékszem egy másik esetre, amikor nagy küzdelmem volt az akkori biharugrai református lelkésszel. Az erről szóló feljegyzések, levélváltások még ma is birtokomban vannak. Ezek nagyon erős hangú levélváltások voltak, amit szeretnék még feldolgozni. Olyan ajánlatot tett, hogy hagyjam ott a baptistákat, és legyek náluk kántor. Jól ismerve akkori nehéz anyagi helyzetemet, jobb lehetőségeket helyezett kilátásba. Egy másik lelkész, aki jelenleg nyíregyházi ref. Esperes, kért engem, hogy semmisítsem meg ezeket a leveleket. Én azonban nem voltam erre hajlandó, hiszen ezeknek históriai értéke és érdekessége van. Ebből a levélváltásból még pörre is sor került. T.i. egyik szemben lévő szomszédunk, egy ezredes, feljelentette ezt a papot a debreceni ref. püspöknél. Panaszában előadta a pap szertelenségeit, s többek között megemlítette, hogy az ugrai baptista lelkésszel folytatott levélváltásában is alul maradt, tehát az egyházra szégyent hozott. Többek között azt írta a pap nekem egyik levelében, hogy :

„ha önökben annyira dühöng a térítési szándék, menjenek a dugóhúzót imádó pápuák közé, térítsék azokat.” Erre én azt válaszoltam, hogy ha nem a krisztusi szeretet alapján írja leveleit, akkor én nem tartom méltónak a válaszadásra. Ebből aztán fegyelmi ügy lett; engem is beidéztek tanúnak a szeghalmi Járásbíróságra. Ott azt mondtam a bírónak, hogy minden kommentár nélkül felolvasom azt a két levelet, melyet a ref. lelkésszel váltottam. Végül is az ezredest fölmentették a vád alól, s így a lelkész erkölcsi vereséget szenvedett.

Bányai: Ha Kovács testvér életútját áttekintjük, megállapítható, hogy a „Viharsarok”-ban eltöltött több mint három évtizedes munka tekinthető annak az alapnak, amely képesítette a későbbi országos megbízatások végzésére. Így került be az országos misszióba.

Kovács: Valóban jó iskola volt ez ahhoz, hogy később országos szinten intézhessük a felmerült egyházkerületi problémákat, és tanácsolhassunk ott, ahol ezt igényelték. Mint már említettem, nem volt problémamentes az országos misszióban eltöltött időm, de megértő és segítő szolgatársakkal dolgozhattam együtt, ami csak előnyére vált szolgálatomnak.

Bányai: Magam úgy ismertem meg Kovács Imre testvért, mint, aki szerette az igazságot, és véleményét mindig a legjobb lelkiismerete szerint nyilvánította ki. Viszont sohasem vitte kenyértörésre a dolgokat, inkább a kiegyenlítődésre, az elvek szintézisére törekedett.

Kovács: Ez valóban így volt, de megjegyzem, hogy amikor elvi kérdésről volt szó, akkor midig megindokolva fejtettem ki álláspontomat, azt, amit helyesnek és jónak tartottam, s amelyből képtelen voltam engedni. Ám ha a többség más véleményen volt, a felelősséget áthárítva, bele kellett nyugodnom a döntésbe; sohasem vittem tűzön-vizen át a magam elgondolását.

Bányai: Ez bölcsességre vall. A történelmi adatok szerint, és szerény véleményem szerint is ezek után került be Kovács testvér életének egyik legnehezebb, és legfelelősségteljesebb szolgálati helyére, amikor is 1965-1967 között ellátta az országos egyházelnöki tisztet. Talán nem sokat tévedek, ha az a véleményem, hogy a nehézségeket tekintve ez az idő közösségünk hajójának a szirtek között való vezetését, manőverezését jelentette.

Kovács: Úgy érzem, hogy erről az időszakról még korai lenne nyilatkoznom, ennek kiértékelése a későbbi időre tartozik. Voltak keserves dolgok, és lehet, hogy talán egyszer rászánom magam ezek följegyzésére is. A hallgatásra az a körülmény is késztet, hogy több érintett személy még köztünk él… Sok minden nem hozható még nyilvánosságra. Szándékomban van, hogy mind a régebbi, mind az újabb keletű dolgokat a közösségi história érdekében a Levéltár számára kellő időben rendelkezésre bocsássam.

Bányai: Kovács testvér visszaemlékezései alapján megállapíthatjuk, hogy semmiféle egyéni ambiciótól fűtött lépést nem tett annak érdekében, hogy magasabb közösségi funkciót elérjen.

Kovács: Én nemcsak hogy lépést nem tettem, de nem is gondoltam, nem is vágytam bármilyen pozíció betöltésére, engem az események, a körülmények kényszerítettek arra, – és bizonyára az Úr akarata volt, - hogy a különböző szolgálati helyeket betölthessem. Semmire nem pályáztam, emberi dicsőséget nem kerestem, anyagi előnyöket nem hajszoltam, egyszerűen az adott helyzetek irányítottak. S ebből következik, hogy csupán a közösség érdekében vállaltam a reám háruló feladatokat. Hálás vagyok Istennek, hogy békességesen és testvériesen adhattam át utódomnak, Laczkovszki testvérnek az elnöki tisztet. Nem hallgathatom el, hogy mind a közösségen belül, mind azon kívül is kérték, hogy maradjak továbbra is e magas közösségi funkcióban. Azonban idős koromra hivatkozással elhárítottam a megtisztelő bizalmat, mert éreztem, hogy képtelen lennék úgy betölteni hívatásomat, ahogy azt szeretném, és ahogy azt a körülmények és helyzetek megkövetelik.

Bányai: Mielőtt befejeznénk beszélgetésünket, még az is érdekelne, hogy milyen személyi és munkatársi kapcsolatban állt szülőföldjének előljáróival?

Kovács: Legyen hála az Úrnak, szép emlékeim vannak. Személy szerint nem tudok neveket kiragadni, mert mindenkit egyformán szerettem és becsültem. Tény, hogy voltak, akik sokszor emberi gyöngeségből, talán akaratuk ellenére szomorúságot okoztak, vagy gáncsoskodtak, de rendszerint utólag minden tisztázódott. Őszintén kijelentem, hogy mindenkire szeretettel emlékezem vissza. – Csak egy jellemző epizódot említek. Egyszer dr.Haraszti Sándor testvér lejött a körzetembe. Szerette volna, ha elvállalom a rákosszentmihályi gyülekezet pásztorolását. Amikor körbejártuk a körzetet, kijelentette: „Most már megértem, Imre bácsi, miért nem tudsz innen eljönni. Itt úgy tisztelnek és szeretnek téged, mint az édesapjukat. Sok mindent megértem, de ilyet még nem láttam!”

Amikor Gyuláról eljöttem, átmenetileg az elhanyagolt budafoki gyülekezetet igyekeztem patronálni, 1964-1965 években. Őszintén mondhatom, nagyon összemelegedtem azzal a kis gyülekezettel, hiszen a budafoki gyülekezet több tagját valamikor én merítettem be a Körös-vidéken, onnan származtak el ide, a fővárosba. Ezután történt, hogy a prédikátor nélkül maradt dunaharaszti gyülekezet pásztorolását elvállaltam 1966-ban. Ekkor már, mint nyugdíjas lelkipásztor szolgáltam addig, amíg a gyülekezet Varga Boldizsár személyében egy fiatal munkaerőt tudott beállítani. Nyugdíjazásom után még nyolc évig munkálkodtam úgy, hogy nekem senkivel semmi problémám nem volt. Az Úr itt rendelte ki nekünk ezt a szerény hajlékot is öreg napjainkra.

Bányai: Volt–e olyan kezdeményezése, vagy javaslata az országos misszió érdekében, ami följegyzésre lenne méltó?

Kovács: Mindenekelőtt az országos missziókerületek megalakításánál és beindításánál végzett munkálatokból vehettem ki alaposan a részemet. Ha említésre érdemes: több szakbizottságnak is tagja voltam, pl. irodalmi-, tanügyi- s a már említett misszióbizottságnak. Ami irodalmi munkásságomat illeti, számos cikkem, dolgozatom jelent meg egyházi lapjainkban, um. a Békehirnök, a Kürt, a Hajnalcsillag, stb. –Így telt el az idő, sok fáradsággal, küzdelemmel, de Istené legyen a hála, hogy mindezt megtehettem.

Bányai: Talán nem sokat tévedek, ha azt állítom, hogy egyházi irodalmunk munkásai között Kovács Imre testvért Benyó Illéssel együtt un népies íróként lehet számon tartani. Verseléséből csak annyit tudunk, hogy alkalmi, házi használatra írt verseket vetett papírra.

Kovács: A Teológiai Füzetek c. sorozatban „A megtérésről” írt tanulmányom annyiban érdemel említést, hogy az csupán megcsonkított terjedelemben jelenhetett meg az akkori cenzúra miatt.

Kovács: Igen, Biharugrán a fölszabadulás után rögtön rám testálták a jegyzőséget. 1945. októberétől, mintegy kilenc hónapon át láttam el ezt az akkori időben meglehetősen nehéz funkciót… Mondhatom, hogy a megszálló orosz katonai parancsnoksággal is igen toleráns kapcsolat alakult ki. Az az idő igen erős helytállást követelt az emberektől. De egyáltalán nem úgy tekintek vissza arra az időre sem, mint amiért utólag szégyenkezni kellene. Jó munkatársam volt dr. Bertalan Ferenc, aki jelenleg a Szentendrei Városi Tanács elnöke. Szabó Pál íróval, mint falumbelivel való kapcsolatom eléggé közismert. Kifogást emeltem azonban „Isten malmai” c. regényének bizonyos- velem kapcsolatos- valótlan állításai ellen, amit ő cinikus nevetéssel és egy kézlegyintéssel elintézettnek vélt.

Bányai: Minthogy Kovács testvér ideje igen korlátozott, no meg a magnetofon szalag is elfogyott, beszélgetésünket be kell fejeznünk. Mégegyszer megköszönöm a szíves fogadtatást, és a közösség számára oly jelentős visszaemlékezéseit. Hátralévő napjaira szívből kívánom a mindenható Isten bőséges áldását!

_______________________________________________________________________________________

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével”. – Efezus 4,1–3

Amikor arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy mit tartok a legfontosabbnak a lelkipásztori szolgálatomban, elsőként az Istentől kapott elhívásom jut eszembe és a fenti ige, amely által az Úr megerősített és megadta számomra a „szolgálati szabályzatot”.

Hívő családban és gyülekezetben nőhettem fel, és megtérésemtől kezdve éreztem, hogy Isten lelkipásztori szolgálatban akar látni. Ennek az indíttatásnak ellent soha nem mondtam, csak elnapoltam a döntést, mert jól kigondolt tervem volt a jövőmre nézve, mégpedig informatikusként. A Jó Atya azonban újból és újból szeretettel, de határozottan megkeresett a szolgálat kérdésével, és döntésre hívott. Végül egy úrvacsorai alkalommal nem halogathattam tovább a választ, vállaltam a küldetést, és kegyelméből azóta is tapasztalhatom, hogy ő nem a magukat alkalmasnak érzőket hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá a szolgálatra.

Kimondhatatlan érzés a nehézségeken át is bizonyosan tudni, hogy az Úr szolgálatának áldott rabja vagyok, igéje csontjaimba rekesztett tűz, itt állok, másként nem tehetek, hála legyen Istennek érte!

Nagyon fontos kérdés számomra, hogy hogyan tudjuk lelkipásztorként elhívásunkhoz méltó módon végezni szolgálatunkat a mai körülmények között.

Talán mindannyian láttunk már villanypásztort, némelyek a hatását is érezhették, de helyettesítheti-e ez a nagyszerű találmány az igazi, hús-vér pásztort? Nagyon hasznos segítséget nyújt az állatok őrzésében, de a pásztori hivatásnak ez csupán az egyik, igaz, igen látványos szegmense. Hasonló helyzetet tapasztalhatunk napjainkban a lelki szolgálat terén. Rendelkezésünkre állnak igen jó eszközök, amelyeket sokszor a modern technika vívmányaiként használhatunk, és jól kell megtanulnunk használni azokat, mert segítségünkre rendeltettek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten juhainak nem elég a villanypásztor. Ő ennél sokkal drágábbnak tartja az övéit, ezért minket élő pásztorokul állított oda népe elé, hogy példaadásunkkal és munkálkodásunkkal gondosan segítsük a ránk bízottakat a mi Urunk Jézus Krisztus követésében (1Tim 4,12). Legelőször és leginkább nekünk kell törekednünk arra, hogy amit hirdetünk, azt krisztusi módon, meg is tartsuk (1Tim 4,16).

A szolgálatunknak 24/7-es készenlétet kell jelentenie Isten számára (2Tim 4,1–5). Korunkban igen sok elvárásnak kell megfelelni, de a helyes irányt, fontossági sorrendet egy pillanatra sem veszíthetjük szem elől, mert életünk és munkálkodásunk hitelessége múlik ezen. Mindent Isten szolgájaként teszünk, mondunk, viszünk véghez, az ő Lelkének irányítása alatt. Ilyen tekintetben nem választható szét elhívatásunk és civil életünk.

A lelkipásztori hivatás mottóját a következőképp tudnám megfogalmazni: Vezetve szolgálni és szolgálva szeretni.

A szolgatárs kifejezés, amellyel egymásra hivatkozunk, igen mély jelentéssel bír. A lelkipásztor gyakran úgy érezheti, hogy ő mindenkinek a szolgája, de a valóság az, hogy mi Isten szolgái vagyunk, egymásnak pedig társai, testvérei az Úrban. Amit tehát teszünk, azt jó lélekkel végezzük, úgy, mint az Úrnak és ne úgy, mint embereknek!

Sokféle szolgálatunk jelentős része a gyülekezetben a testvérek és azon kívül az emberek felé irányul. Őrzői vagyunk a ránk bízott nyájnak, miközben nekünk is védelemre van szükségünk. Vezetünk, miközben mi is útmutatásra szorulunk. Tanítunk, bátorítunk, vigasztalunk vagy épp intünk, miközben tudjuk, hogy mi is tanítványok vagyunk. Érezzük gyengeségeinket, miközben Isten Lelke hatalmasan munkálkodik bennünk és általunk.

Ez a kettős teher segít abban, hogy alázattal tudjunk vezetni és Istentől vezetve lenni. Fontos, hogy kitől tanuljuk és hogyan gyakoroljuk az alázatot, nehogy alázatoskodásnak tűnjön csupán (Mt 11,29; Lk 22,26). Teljes alázattal végezni a világ legjelentőségteljesebb feladatát, a misszióparancs betöltését, a Krisztust követők csodálatos kiváltsága. Olyan jó látni azokat akik igazán nagy magasságokat értek el abban, amit rájuk bízott az Úr, hogy milyen őszinte alázattal tudnak közeledni mások felé. Bárcsak mi is, akik a lelkek pásztorlását végezzük, mindig ilyen szeretetteljes alázattal tudnánk ténykedni, ami nem keverhető össze a határozatlansággal vagy bátortalansággal, hanem az Isteni erő árad rajta keresztül!

A lelkipásztori szolgálat, a gyakori közhiedelemmel ellentétben, nemcsak példaadásról és prédikálásról szól, hanem alapvetően fontos, bár néha kevésbé látványos része a pásztorlás feladata. Komoly intésként hangzik felénk a felhívás: Ne „csak” prédikátora, sokkal inkább lelkipásztora légy a reád bízott nyájnak!

Ahogy az alázatnak a vezetésben és tanításban, úgy a szelídségnek és a türelemnek a pásztorlásban, intésben, lelkigondozásban van elengedhetetlen szerepe. A szelídség a Lélek azon gyümölcsei közé tartozik, amit megtanítani nem, de megteremni, gyakorolni és megmutatni lehet és kell szolgálatunk során. Az Úr Jézustól kell tanulnunk, tőle átvennünk és másoknak továbbadnunk azt a szelídséget, ami szükséges ahhoz, hogy Isten népe valóban fény és világosság legyen ebben a világban.

Emberek életével, lelkével foglalkozni nagyon sok türelmet és szelídséget igénylő, erőt próbáló munka. A szokásos ráfordítás-megtérülési mutatók a lelkek pásztorlásának szolgálatában nem feltétlenül úgy működnek, mint a világban. Gyakran tapasztaljuk saját magunk és mások türelmetlenségének a káros következményét. Ezért nélkülözhetetlen sokszor magunkat megtagadva, az Úrtól tanult hosszútűréssel végeznünk a ránk bízott munkát, és erre bátorítani, segíteni egymást is. A türelmet azonban nem szabad összetévesztenünk a nemtörődömséggel, vagy a lustasággal. Isten Lelkének vezetésére van szükségünk ahhoz, hogy kitartó munkálkodásunknak jó gyümölcse lehessen. Sokszor hangzik fel szívemből a fohász: Uram, adj erőt, bátorságot, ha cselekedni kell, türelmet, ha várni kell, és bölcsességet, hogy tudjam, mikor melyiknek van itt az ideje!

„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent”. (Kol 3,14) A legfontosabbnak érzem életünkben és szolgálatunkban, hogy szüntelenül szem előtt tartsuk az Úr Jézus szeretetparancsát (Jn 13,34–35) és a szeretethimnusz gondolatait (1Kor 13 – szeretet nélkül semmi vagyok)!

Az Isten és egymás szeretete nemcsak a legnagyobb ismertetőjele, hanem összetartó ereje is a gyülekezetnek. Lelkipásztorként jó, ha ezzel a szeretettel és ezt a szeretetet munkálva tevékenykedünk. Nem a mi feladatunk mindenki terhét vállalva vállunkon hordozni az egész nyájat, hanem azon a szeretetteljes közösségen kell teljes erővel munkálkodnunk, amelyben megvalósul egymás terhének hordozása, és így tölti be Krisztus törvényét. Talán a legnagyobb öröm, amikor azt hallhatjuk egy, a gyülekezethez frissen csatlakozott, leendő testvérünktől, hogy „nálatok olyan szeretetet tapasztalok, mint amit eddig sehol máshol nem találtam”. Tudjuk, hogy ez nem a mi érdemünk, hanem Isten csodája a gyülekezetben.

A közösség építése, a krisztusi egység munkálása elengedhetetlen a szolgálatunkban. Nemcsak a vezetésben, tanításban, de a mindennapok gyakorlatában is szükségünk van arra a lelki egységre amiért az Úr Jézus könyörög főpapi imádságában az övéi életére nézve. Felfoghatatlan áldás, hogy a Krisztusban hívők életében ugyanaz a Lélek munkálkodik, így a közösség és az egység megteremtése nem emberi erőlködés eredménye, hanem Isten ajándéka. Ahhoz, hogy a gyülekezet egy akaraton legyen, mégpedig az Atya akaratán, nagyon sokat kell egyénenként és közösségként is Isten színe előtt állnunk, tőle kérve vezetést, útmutatást. Ma a gyülekezet egyik nagy bizonyságtétele, hogy nem önmagunknak élünk, hanem annak, aki meghalt és feltámadott értünk, mindezt testvéri közösségben tesszük azokkal, akikkel egy szövetség részesei vagyunk, mennyei Atyánk megváltott gyermekeként.

Ugyanúgy, ahogy a lelkek megmentésén és egymás építésén, az egység megtartásán is nagyon sokat kell dolgoznunk, de tudnunk kell, hogy fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy minden odaszánásunk, szeretetteljes szolgálatkészségünk mellett igen bonyolult helyzetekbe kerülünk, komoly problémákat kell kezelnünk. A lelkipásztori hivatás nehézségei, terhei között sem felejthetjük el, hogy nem mi vagyunk, akik kezünkben tartjuk a gyülekezetet, hanem a mi megváltó Urunk. Ő mindent megtehet, sokkal feljebb, mint ahogy mi azt kérnénk vagy gondolnánk, és nem végez fél munkát. Bevégzi, amit elkezdett, az ő dicsőséges terve szerint. Övé a nyáj, mi pedig az ő elhívott pásztorai vagyunk, és a tőle kapott békességgel a szívünkben kell a békességet munkálnunk az övéi között. (Fil 4,4–9).

Mindezeket végiggondolva elmondhatjuk, hogy kiváltságos dolog az Úr szolgájaként a szentek szolgálata. Erre kaptunk elhívást, megbízatást, naponkénti erőt, és ez kéretik majd számon rajtunk, mert az a meghatározója szolgálatunknak, amit a mi Urunk mond nekünk és rólunk.

Kívánom, hogy hűséges, szeretett szolgaként tudjuk megállni helyünket, munkálkodva Isten népének felkészítésén a vele való találkozásra!

Huli Sándor 1984. március 7-én született Gyulán. Hívő családban és gyülekezetben nevelkedhetett. Kilencévesen fogadta el az Úr Jézust személyes megváltójának. Ezt a döntését három évvel később bemerítésével megpecsételte. Megtérésében nagy szerepet játszott szülei és a gyülekezet példaadó élete, valamint a Máté 11,28–30 versei.
Tanulmányait szülővárosában, majd Békéscsabán a Gépészeti és Számítástechnikai Szakközépiskolában, később a Szolnok Nyelviskola Idegennyelvű Szakközépiskolában végezte. A technikum elvégzése után, megértve és elfogadva Isten lelkipásztori szolgálatra elhívó szavát, jelentkezett a Baptista Teológiai Akadémiára. A tanulmányok mellett sokat jelentett számára a péceli, pesterzsébeti, újpesti és Alsóhegy utcai baptista gyülekezetekben eltöltött évközi legációs idő.
A teológián ismerkedett meg Szabó Valériával, akivel 2009. októberében házasságot kötött. Ugyanebben az évben kapott meghívást a biharugrai körzettől, amelyet elfogadtak, és 2009 őszétől végzik a lelkipásztori szolgálatot az ottani gyülekezetekben.