Promei
Biharugrai Baptista Gyülekezet és Körzete
2024. március 29.
Gondolatok

 

Versek, egyebek

Idézetek

 A tökéletes lelkész  

Kovács Imre: Emberarcok egy mondatban

Kovács Imre rádió-prédikációi (Monte-Carlo)

___________________________________________________________________________________________________________

 

  Versek, egyebek

ISTENNEK ADOTT HEGEDŰ

A fényes égen fecske villan:
övé a lég, a végtelen,
A repülés azt jelenti:
– Köszönöm a tért, Istenem!

A napsütötte kavicsok közt
parányi gyík. Már nem is látod.
Fürge mozgása azt jelenti:
– Isten gondol rám! – Megcsodálod?

És azt hiszed, hogy az az Isten,
aki a gyíknak enni ad,
tán megfeledkezik terólad,
s holnapra nem jut jó falat?

Vagy azt hiszed, Aki a fecske
repdeső szárnycsapását méri,
ne tudná azt, mi a te vágyad?
– Még nem is kérted, már kiméri.

És többet ád, értékesebbet,
gyöngyszemeket – kavics helyett!
Nem érzed mégsem, hogy az Isten
téged milyen nagyon szeret?

– Nem próbálod a hála hangját?
(Rossz hangszeren recseg a húr.)
Nehezen nyílik arra ajkad:
,,Mindeddig segített az Úr!’’

– Ne szólj hát! Hálaadás helyett
add Istennek a hangszered!
Ha az Ő ujja játszik rajta,
a hangját meg sem ismered!

Az Ő kezében – nézd – mivé lett
a szakadt húrú hegedű.
Ha Isten Lelke a vonója,
– hallod a hangját? – gyönyörű!

– Köszönöm jó Atyám a reggelt!
– Köszönöm, hogy dolgozhatok.
– Köszönöm a jó egészséget,
Tőled csak jót kaphatok!

Ha betegség is – légy ádott érte,
mert Tőled jő a gyógyulás!
A gondjaim kezedbe tettem,
Te tudod vinni, senki más!

Köszönöm, hogy szüleim vannak,
s légy áldott, ha már nincsenek!
Tenálad vagyok mindig otthon
Nem vagyok árva, bús gyerek!

– Köszönöm, hogy szabad szeretnem!
És köszönöm azt, ami fájt!
– Köszönöm a fényt az égen,
s köszönöm a ködös homályt!

És köszönöm az őszi erdőt!
És köszönöm, hogy van szemem!
Hogy sok bűnömön keresztül
mégis csak látlak, Istenem!

S köszönöm Őt, a legdrágábbat,
a váltságdíj lefizetőt!
S azt, hogy ,,az én Megváltóm él,
s porom felett meglátom Őt.’’

 

Lukátsi Vilma

vissza


Idézetek

“A hitetlen szív mindig okoskodik. Csak a körülményekre tekint, es kihagyja Istent. A hit, éppen ellenkezőleg, csak Istenre tekint és figyelmen kívül hagyja a körülményeket.” - C.H. Mackintosh 

” Istenről beszélni embereknek nagy dolog, de Istenhez beszélni az emberekért még nagyobb.” - E.M. Bounds
 

“Ne a koncertet tartsd meg először es utána hangold a hangszereket. Kezdd a napodat Isten Igéjével es imával és kerülj először is harmóniába Vele.” - Hudson Taylor

“Amikor imádkozol inkább imádkozzon a szíved szavak nélkül, mint szavakkal szív nélkül.” - John Bunyan

“Jobb Krisztus páciensének lenni, mint a teológia doktorának.” - C.H. Spurgeon

"A szeretet a keresztények ismertetőjegye." - Gary Chapman

"A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben." - Abraham Lincoln

"Ha érzelmeink el is múlnak, Isten szeretete megmarad." - C.S.Lewis

"Attól, hogy templomba jársz, még nem leszel keresztény, mint ahogy attól sem lesz autód, hogy lemész a garázsba."

vissza


A tökéletes lelkész  -  Humoros mondatok

 Egy számítógépes felmérés kimutatta, hogy a tökéletes lelkész pontosan 18 percet prédikál. A bűnt elítéli, de azt senkiben fel nem ismeri. 

Naponta reggel hattól éjfélig dolgozik, de a telefont hajnali ötkor is szívesen felveszi.

Ellátja a templomi teendőket, villanyt szerel, kertészkedik és szépen takarít.

Hetente 20 000- Ft-ot keres, jól öltözködik, értékes könyveket vesz, és a kocsija sem utolsó.

Minden héten 15 000- Ft-ot oszt szét a szegények között.

Emellett 28 éves, de 30 éves lelkipásztori gyakorlattal rendelkezik.

Nagyon szereti a fiatalokat, és minden idejét az idősekkel tölti.

A tökéletes lelkész mindig mosolyog, mert odaadó munkájához az erőt kitűnő humorérzékéből meríti.

Naponta tizenöt gyülekezethez tartozó családot, ugyanennyi kórházban fekvő beteget és magányos gyülekezeti tagot látogat meg.

Minden idejét az egyháztól elhidegült hívek pásztorlásával tölti, és mindig az irodában van, ha keresik.

***

Nehéz mindenkinek a kedvére tenni, sőt szinte lehetetlen.

Így van ez a papoknál is, akik bármit tesznek, valakiknek biztosan nem felelnek meg.

Ugyanis ha a lelkész a szokottnál tíz perccel hosszabban prédikál, akkor bőbeszédű, ha hangosabban beszél, akkor ordibál, ha normálisan beszél, akkor az ember nem ért semmit.

Ha saját autója van, akkor világias beállítottságú; ha viszont nincs autója, akkor nem halad a korral.

Ha az egyházközség tagjait látogatja, akkor szimatol, ha családokat látogat, akkor nem törődik a családjával, ha otthon van, akkor miért nem látogat családokat.

Ha a pénzről beszél, akkor pénzsóvár, ha a templom javára gyűjt, akkor kihúzza az emberek zsebéből a pénzt.

Ha nem rendez ünnepséget, akkor nem történik semmi, ha ünnepséget rendez, akkor nem tud nyugton maradni.

Ha az istentiszteletet pontosan kezdi, akkor siet az órája, ha később kezd valamit, akkor feltartja a híveket.

Ha a templomot renováltatja, akkor feleslegesen szórja a pénzt, ha nem építkezik, akkor hagy mindent tönkremenni.

Ha fiatal, akkor nincs tapasztalata, ha idős, akkor „Mikor megy már nyugdíjba?!”

Ha meghal, akkor nincs, aki pótolja.

 vissza

 


Gyökössy Endre: Boldogmondások

BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.

BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert öröm lesz az életük.

BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.

BOLDOGOK, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csendjük, és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.

BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.

BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.

BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat, mert környezetük megbecsüli őket.

BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására, anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.

BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.

BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.

BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.

BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket.

BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.

BOLDOGOK, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.

 
   vissza


 Kovács Imre: Emberarcok egy mondatban

A bethániai Lázár

                                                                         „ Sokan ő miatta hittek Jézusban.” ( Ján.12:11.)

Nagyon keveset tudunk Lázárról. Csak a Szentírás sorai között olvasva ismerhetjük meg őt közelebbről.  A bethániai ház lakói, ahol az Úr kedves pihenőhelyet talált, úgy mutatják be nekünk őt, mint akit Jézus szeretett: „Uram, akit szeretsz, beteg,” – üzenték Neki Mária és Márta.  Amikor megérkezett az Úr a sírhoz és könnyeket hullatott, a zsidók is arról tettek bizonyságot: „Íme, mennyire szerette őt.”  Ezt a megjegyzést csak Jánosról említi az Írás: „ …az a tanítvány, akit Jézus szeretett…”  Vitán fölül áll az, hogy Megváltónk eme kitüntető szeretete nem méltatlan ember felé áradt. Felvetődött bennem a gondolat, hogy ha az Úr úgy szerette Lázárt, miért nem hívta el tanítványnak, apostolnak? Lázár miért nem ment a hároméves vándorútra követni Mesterét? Ezekre a kérdésekre nem tudunk választ adni, de annyi bizonyos, hogy az ő élete is be volt állítva Megváltónk terveibe.  

  Lázár nem lehetett sokbeszédű, vagy szónoki képességekkel felruházott ember. Egyetlen szavát sem jegyzi fel Bibliánk. Mi volt a foglalkozása, milyen betegség vitte a sírba, nem tudjuk? Csak annyit tudunk róla, hogy a bethániai vendégségeken ott ült az Úr mellett. A feltámasztása után is ott találjuk őt a vendégek között. A puszta jelenléte eredményezte azt a mondatot: „Sokan ő miatta hittek Jézusban.”

  Panaszolod azt, hogy neked nem adatott a prédikálás képessége, hogy nincs szép hangod arra, hogy Isten dicséretét énekelve meg- mozdulnának a kőfalak, mint Filippiben, amikor Pálék énekeltek… Nem tudod felhívni nagy tettekkel az emberek figyelmét Jézusra… Nem beszélsz „nyelveken”, hogy az emberek csodálkozzanak lelki ajándékod miatt… Lázár is ezek híjával volt.

   De volt valami, amiről nem kellett neki bizonykodni, nem kellett propaganda eszközökhöz folyamodni, egyszerűen csak ott kellett lennie az Úr mellett, hogy mint feltámadott embert láthassák Feltámasztójával együtt.

   Nagy feladatunk és felelősségünk van abban, hogy az emberek higgyenek az Úr Jézusban. Igaz, hogy „a hit hallásból van”, de azt hiszem, hogy sok nagyhangú „bizonyságtevőt” leállítana az Úr, és  figyelmébe  ajánlaná Jakab apostol tanácsát:” Mutasd meg a te hitedet, cselekedeteidből.”  Az emberek úgy fogadják a nagyhangú, de szent élettel alá nem támasztott bizonyságtételt, mint a nagy reklámmal hirdetett selejtes árut; becsapva érzik magukat. „Ha feltámadtatok a Krisztussal…” – mondja Pál apostol, akkor az nyilvánvalóvá válik az emberek előtt. Munkatársaid lássák meg becsületes, szorgalmas munkádban, segítőkészségedben, szavahihetőségedben, megbízhatóságodban, hogy Jézus életre hívott téged. Csak ha már igaz életeddel megszerezted az emberek bizalmát, és azok életed titka felől kérdezősködnek, akkor tégy bizonyságot arról: nem magadtól van az, amivel bírsz, hanem Jézus Krisztus csodás megmentő kegyelme tett azzá, ami vagy. Ha türelmesen viseled keresztedet, betegségedet, ha nincs benned kétségbeesett halálfélelem, ha félelem nélkül nézel a holnap felé és Istenre tudsz hagyatkozni, meglátják benned a feltámadott embert és a te uradat, az Úr Jézus Krisztust. 

  Lázár miatt sokan hittek az Úr Jézusban; vajon, van-e valaki már, aki te általad, vagy te miattad ismerte meg, és hitt az Úrban? Lázárt nem hiába támasztotta fel az Úr. Mibennünk is meg akarja dicsőíteni magát, ha csak „nem hiába lettetek hívőkké”. Szívesen vállalnám sir-feliratomnak is ezt a mondást, és kérem az Urat, tegyen alkalmassá arra, hogy sokan énmiattam higgyenek Őbenne. 

 

Czelofád lányai

„ És szóla az Úr Mózesnek, mondván: igazat szólnak a Czelofád lányai.” (IV.Móz. 27:6-7.) 

  Őt leánytestvér, kiknek neveit is feljegyezte a Szentírás, nyert isteni igazolást. Ezt abból az alkalomból kapták, mikor örökösödési igényükkel léptek Mózes, a főpap, a fejedelmek és Isten színe elé.         A lelkem úgy érzi, hogy ezeket a lányokat nem a kapzsiság, haszonlesés vagy önzés vezette, hanem az Isten népéhez való tartozás érzése, és az ígéretekben való részesedés vágya hajtotta az örökség elnyerésére. Így nem visszataszító a fellépésük, hanem követésre méltó példát mutatnak. Tanuljunk tőlük!

   Szép ezeknél a lányoknál az összetartás. Mind az öten egyszerre álltak elő kérésükkel. A vagyoni, az anyagi kérdés sokszor szétválasztja még a testvéreket is. Az irigy lélek nem tudja elviselni azt, hogy neki is annyi legyen, mint a másiknak. Ha nem lettek volna szerető testvéri viszonyban, akkor külön utakon keresték volna igazukat, és örültek volna,  ha a másik  kimarad,  vagy kisebb javakhoz jut. Mintha csak az Úr Jézus figyelmeztetését hallanám: „Ha ketten egy akarton lesztek, amit csak kértek, megnyeritek”. Amikor mi is oda járulunk a „gyülekezet sátorának nyílásához” imaórára, vajon van-e bennünk ilyen egy-akarat, szent közös vágyakozás?

   Ezek a lányok nyílt, őszinte és bátor leányok voltak. Nem próbálkoztak protekciószerzéssel, nem jártak a nép között, hogy hangulatot keltsenek maguk iránt, hanem az Úr színe elé léptek és       – mint akik érzik a maguk igazságát – bátran szembe néztek a nép vezetőivel is. Nincs ebben tiszteletlenség, vagy hisztérikus követelődzés, hanem alázatos és határozott lelkület. Nem lehet összetéveszteni a szemtelenkedők, kérkedők és nagyhangú követelődzőkkel őket, akik a maguk igaza tudatában – amit nem mértek még le az Úr mérlegén - fellépésükkel ellenszenvet, megvetést váltanak ki a gyülekezet vezetőiből. 

  Ezek a lányok igazat szóltak az apjukkal kapcsolatban is. Bár Izraelben a gyermeknek nem volt joga szülei bírálatához, ők azt mondták: „A mi atyánk az ő bűnéért halt meg…” Nem volt ugyan lázadó, mint a Kóré serege, de zúgolódó és hitetlen volt, mint a többiek, akik a pusztában vesztek el. Nem mentik a bűnt, bárkiben volt is az. Nem lehet Isten népe bűnpártoló. Hozzánk tartozóinkat nem azzal mentjük meg, ha kimagyarázva, vagy letagadva vétküket tisztára akarjuk mosni őket. Igazat kell szólnunk akkor is, ha az fájdalmas a lelkünknek. Mert az Úr hallgatja a szavunkat, és akkor lehetünk boldogok, ha az Úr igazol bennünket, mint ezeket.

  Ezek a lányok megnyerték az örökségüket. Ám az Úr - szolgája által - feltételhez is kötötte annak birtoklását ( IV. Móz. 35.) A Czelofád lányai megfogadták Mózes tanácsát. A tanács, vagy ha úgy tetszik a rendelkezés az volt, hogy ne kerüljön idegenekre az örökség. Testvérem, ha megkaptad Krisztusban lelki örökségedet, üdvösségedet, arra nagyon vigyázz, hogy idegen kézre ne kerüljön! Azt olvassuk az Írásban: „Mi módon menekedhetünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel?” Vállalkozásaidnál, terveidnél, baráti – vagy bármilyen - kapcsolataidnál, legyen arra gondod, hogy amit az Úrtól nyertél, el ne veszítsd.  

 Hadd használjam fel –e lányoknak adott isteni igazolást még arra is, hogy figyelmeztetést kapjunk belőle:  beszédünk mindig az igazságnak megfelelő legyen. Feltételezem, sőt biztosra veszem, hogy Czelofád lányai nemcsak ez egyszer szóltak igazat. Mert a pletykás, rágalmazó, vagy hazug embert akkor sem veszi védelmébe az Úr, ha egyszer történetesen igaza van. Ha lányinkat, fiainkat megkérdezzük: hol jártál, mit csináltál….?-  olyan legyen a válaszuk, hogy azt mondhassa rá az Úr: „Igazat szólnak…”

 

Démás

„Démás engemet elhagyott, e jelenvaló világot szereti.” (II.Tim. 4:1.) 

   Démás neve háromszor fordul elő a Szentírásban. Pál apostol munkatársának nevezi a Filemonhoz írott levélben. Minden valószínűség szerint fiatalember volt, mert az a megjegyzés, melyet Igénkben tett Pál : „… e jelenvaló világot szereti…” – arra enged következtetni. Az öregeket már nem nagyon csábítja a világ, azokat, ha addig benne éltek is, „elhagyja”. Rómába még elkísérte Démás Pált, de a főváros zajos, bűnös, tivornyákkal teljes élete megszédíthette, és hátat fordított a keresztyénségnek.

   Ebből a megjegyzésből azt következtethetjük, hogy Démás megtérése előtt nagy világfi lehetett. Mert a hívő embert mindig azzal kísérti a sátán, amilyen bűn rabja volt megtérése előtt. Aki megtérése előtt utálta az alkoholt, soha sem kísérti vele azután sem, de akit az Úr az alkoholizmus fertőjéből mentett ki, számoljon azzal, hogy lépten- nyomon adódik az alkalom a visszaesésre. De így van ez a többi bűnnel is. Vannak öröklött, velünk született bűnös hajlamok, melyek állandó veszélyt jelentenek a lelki életünkre nézve.  Káinnak azt mondta az Úr: „A bűn az ajtó előtt áll és reád van vágyódása.” Minden bűnnel szemben harcolnunk kell, mert azok elszakítanak bennünket az Úrtól, de legnagyobb éberségre ott van szükség, ami legégetőbb kísértés az életünkben.

 Démás szakított az Úr Jézussal. Mert a testvérrel, a gyülekezettel való szakítást megelőzi minden esetben a szív elszakadása a Megváltótól. Lehet, hogy egy ideig még kitartott Pál mellett, de tekintete már a világ örömeit kereste. Kezdte nagyon érdekelni a gladiátorok küzdelme, a cirkuszi mutatványok. Mindig unalmasabbá vált számára az evangélium. Rá lehetett volna írni a homlokára - mikor a gyülekezetben volt -  Gárdonyi sírfeliratát: „Csak a teste”.  Lélekben már a világ múló örömei után epekedett. És egyszer szakított Pállal is. Nem hiszem, hogy Pál erre okot szolgáltatott volna.  

  A szűkszavú megjegyzés, tudósítás arra enged következtetni, hogy Pál nagy fájdalmat élt át Démás elvesztésével. Lehet, hogy Démás keresett okokat tette igazolására…

  Ma is úgy van az, ha valaki elhagyja az Urat, a gyülekezetet, mindig hivatkozik valakire, vagy valamire, ami a szakításra okot szolgáltatott. De az ilyen hivatkozások csak az édeni állapot megismétlődései, ahol az ember a felelősséget másra akarta áthárítani. Ide is vonatkoztathatjuk az Igét: „Annak okáért menthetetlen vagy, ó ember…” A mások hűtlensége, bűnbeesése, vagy szeretetlensége sem lehet ok a Krisztustól való elszakadásra.

  Pál apostol megírja a szakítás okát: „…a világot szereti.”  Előfordulhat az, hogy nézeteltérések vannak az atyafiak között, a barátság, együttmunkálkodás területén ideiglenes eltávolodások történnek, mint látjuk azt Pál és Barnabás életében (Ap.csel.15:39-40). De nem szakadtak el Krisztustól, és később Pál revideálta álláspontját, így helyreállott a testvéri egység. De vajon, mit nyert Démás a cserén?  A csapszékek duhaj cimboráit, a fényűző tartományi székhely hivalkodó, züllött életformáját, a meggazdagodás nagy lehetőségeit…. és a megbélyegzett lelkiismeret háborgását. Démás felcserélte a tiszta életet a bűnnel, az örökkévalókat a múlandókkal, a szentek társaságát a pogányság bűneiben tévelygők körével, Krisztust a világgal. Arra nem gondolt Démás, hogy ha majd elmúlik a Krisztustól elpártolt élete, ha majd kiveti magából a világ, mi lesz azután?

 

Diotrefész

 „Diotrefész, aki elsőséget kíván, nem fogad el minket… gonosz szavakkal csácsogván ellenünk; sőt nem elégedve meg ezzel, maga sem fogadja be az atyafiakat, és akik ezt akarnák, azokat is akadályozza, és az egyházból kiveti.” 

(III. János : 9-10.)

  Egy visszataszító, gonosz arcot vetít elénk a Szentírás. Nem ismeretlen arc ez, nem is a múltból tekint felénk. Ma is találkozunk vele a gyülekezeti életben. Diotrefész utódai azonos lelkülettel, hasonló módszerekkel dolgoznak. Nézzük meg ezt az embert közelebbről.

   Diotrefész elfelejtette azt, hogy a gyülekezet ura  az Úr Jézus. Az Úr nem mondott le eklézsiájának vezetéséről, kormányzásáról. Ha emberi eszközöket használ is a gyülekezet építésében, a lélekmentés szolgálatában, mindig csak „haszontalan” szolgáknak nevezhetjük magunkat. Senkinek sem engedi meg azt, hogy „ uralkodjon a Krisztus örökségén”. A hatalmaskodó, erőszakos embert nem a Szentlélek vezeti, nincs köze Krisztushoz.

  Diotrefész rosszul mutatta az elsőség felé vezető utat. „Ha valaki püspökséget kíván, jó munkát kíván…” – mondja az apostol. De az elsőség útját úgy szabta meg az Úr, hogy „Aki nagy akar lenni, szolgáljon mindenkinek.” A szolgálathoz pedig alázatosság kell és szívbéli szeretet.  Nem gondolt arra, amit Megváltónk mondott: „Sok elsők utolsók lesznek, és sok utolsók elsők.” Véni, diakónusi, gyülekezetvezetői „címért”, - nem alázatos szolgálatért !- könyöklő, törtető emberek de sok kárt tettek már misszió-életünkben!

   Diotrefész megtiltotta János  apostol - gyülekezethez írott - levelének felolvasását. Nem tudja elviselni az ilyen ember azt, hogy mást többnek tartson a gyülekezet, mint – szerintem – őt. Nem szívesen enged a szószékre mást, nehogy a gyülekezet jobban megszeresse azt, mint őt. A féltékenység ördöge befészkeli magát a szívbe és nem törődik azzal, hogy ellenáll a Szent Léleknek, csak a maga dicsőségét keresi, védi. Mennyire más Pál apostol nyilatkozata: „Kicsoda Pál, kicsoda Apollós…?”

    A felfuvalkodott, öntelt ember mintaképe Diotrefész.  Gonosz szavakkal ócsárolta azt az apostolt,  „ ..akit Jézus szeretett,és aki az Úr keblére hajthatta fejét…” azon az éjszakán. Valóságos gonoszt nem tudhatott mondani Jánosról. Mai Diotrefészek gyanúsítgatásokkal, csípős megjegyzésekkel, esetleges emberi gyengeségek rosszindulatú beállításával és rágalmazással akarják elérni céljukat. Az Úr pedig határozottan kijelentette: „Aki titeket megvet, engem vet meg.” Vigyázz az ítélkezésre!  Nem Jánosnak ártott a csácsogásával Diotrefész, mert az Úr védi az ő gyermekeit, szolgáit, hanem magát rekesztette ítélet alá.

   Diotrefész elzárta szívét és házát az Úr küldöttei elől. Sőt a gyülekezet tagjait is eltiltotta a vendégfogadástól. Mennyire megtagadta az evangéliumot!  Az Úr Jézus azt tanította, hogy az éhező táplálása, a jövevények befogadása olyan szolgálat, melyet az Úr úgy értékel, mintha vele tették volna azt. A mások megtiltása pedig egyenesen a lélek megoltása. Ha valaki lebeszél, visszatart valakit a jótéteménytől, vét a Szentlélek ellen, mert minden jóindulat, jótétemény a Szentlélek buzdításából születik. Az lett volna a hivatása Diotrefésznek, hogy inkább felbuzdítsa a hívőket a szeretetre és jócselekedetre. De akinek fukar, önző szíve van, az nem tűrheti ellenkezés nélkül a más jótékonykodását.

   Diotrefész annyira ment, hogy az ellenszegülőket kivetette a gyülekezetből. Az egyházi fegyelmet csak a gyülekezet, és csak szeretetben gyakorolhatja. Mert a fegyelmezés az Írás szerint mentő eszköz. Pál apostol úgy gyakorolta a fegyelmezést, hogy az az Úr Jézus Krisztus hatalmával rendelkező gyülekezet és pásztora együttesében történt (I.Kor.5:4-5.). Nem lehet a fegyelmezés egyéni bosszú, vagy elfogult, hatalmaskodó ember ostora.

  „Diotrefészek”! Cselekedeteitek, mint ezé, fel vannak jegyezve Isten könyvében és eljön a számonkérés, az elszámolás órája az Úrtól.

 

Énókh

 „És mivel Énókh az Istennel járt, eltűnék, mert az Isten magához vevé.”   (I.Mózes 5: 24.) 

„Azután, amikor az embernek Istenhez való viszonya – a bűneset következtében – holtpontra jutott, több mint 200 esztendő kellett ahhoz, hogy az emberek megindultak az istenkereső úton” ( I.Mózes 4: 26). De ez az út a segítség keresés útja volt. Ebből a szégyenkező bizonytalankodásból, segítségre szoruló, tétovázó magatartásból emelkedik ki Énókh, aki az Istennel járt.

 Az Istennel való járás útját nem tanulhatta katekizmusból, nem volt emberi példa rá, nem örökölte a szülői házban, saját maga talált erre. A kezdés minden bizonnyal az Úrtól indult ki. Mert Isten előbb keresi az embert, mint azt az ember tenné. Ki tudja, hány isteni kísérlet történt erre, de nem talált másnál elfogadásra.  Mert az Úr minden embert akar üdvözíteni, de ennek megvalósulásához az ember döntése, akarata szükséges.

  Énókh vállalta az elkülönülés útját. Nem ment a tömeggel, amely kényelmesebbnek ígérkezett volna. Jellem volt, aki szembe mert nézni a tömegízléssel, gondolkodással, az általános életformával. Nem, lehetett ezt úgy tenni, hogy ki ne hívta volna maga ellen az emberek megvetését, gúnyját, csúfolkodását. Különcnek, bigottnak, álmodozónak tekinthették, és nem követték az úton, melyet választott. És ő mégis ment, rendületlenül.

  Énókh megismerte az Istent. Csak az Úr igaz ismerete ad készséget ahhoz, hogy a vele való állandó közösség útját választhatjuk. Énókh megismerte Isten jóságát, szeretetét. Elhitte, hogy az Istennel való járás a boldogság, az áldás forrása. Elhitte, és megtapasztalta, hogy az Isten nem távoli, az ember által megközelíthetetlen titokzatos lény, hanem az ember szívét elfoglaló és betöltő valóság..

    Énókh megismerte az Isten útját. Az Isten jelenlétében megvilágosodva meglátta a helyes életösvényt. A zsoltáríró azért könyörög, hogy az Úr ismertesse meg vele útját és ösvényére tanítsa meg őt. „Mert nem olyanok az én útaim, mint a ti útaitok…” – mondja az Úr.  Az Úr útja a becsület útja, a szentség útja, a szeretet útja, az alázat útja, az önmegtagadás útja. A sátán a hazugság útján az engedetlenségbe vitte az első embert, Isten az igazság útján az engedelmességbe, ez önmegtagadásba vezeti azokat, akik élet- útitársként hozzá szegődnek.

  Énókh napi programjának összeállításánál, tervezésénél, sorsdöntő ügyekben, vagy egyszerű hétköznapi kérdéseknél mindig megvizsgálta azt, hogy vajon mit szól hozzá Isten. Vállalja vajon Isten a közösséget azzal, amit tenni akar, elmegy- e vele oda, ahová indul, kibírja-e Isten szentségét és jelenlétét az, amit megvalósítani akar? Bizonyára voltak olyan tervei, melyekről le kellett mondani, olyan ajánlatok, kísértések, csábok és próbák, amelyekben „nem”-et kellett mondani másnak és magának is.  Lehetett olyan kísértése, mint Józsefnek, olyan próbatétele, mint Jóbnak, csábíthatta a gazdagság, hatalmaskodás, de kitartott Isten mellett, és – talán néha könnyek között is – együtt ment az Úrral.

  Énókh útja fölfelé ívelő út volt. Vajon, kapott-e Istentől ígéretet az elragadtatás boldog jövőjére? Nem tudom… De biztosan merem állítani, hogy hitt a menny létezésében, hitt az Úrral való járás jutalmában. Bár már az is nagy öröm és boldogság, ha itt a földön együtt járhatunk az Úrral, hiszen szeretete, kegyelme, védelme boldogít, de az utunk végén vár a dicső ígéret: „… mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből…. elragadtatunk… a felhőkön az Úr elébe, a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk”. ( I.Thess. 4:16-17).

 Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az Úrral együtt járni, mert ismerjük az utat, az Úr Jézust. Ígéretet nyertünk, hogy velünk van a világ végezetéig. Megyek, Uram, „… mert nem tudok én járni Te nélküled, csak Véled jó haladni, Uram, Veled.” 

 

 Erastus

 „Köszönt titeket Erastus, a városnak kincstartója.” (Róma.16:23.) 

  Nem gondolom, hogy véletlenül, egyszerűen odavetett megjegyzésként közölte volna Pál apostol a Rómabeli gyülekezettel Erastus hivatalbeli állapotát. Nem tartozott ugyan ez a megjegyzés a gyülekezeti, a hitéleti keretbe, mégis azt hiszem, hogy benne a lélek üzenete van.

Nem tudjuk, hogy Erastus megtérése előtt is ebben a hivatásban állt–e, vagy mint keresztyént választották meg e fontos pozíció betöltésére, de bármint történt, mindkét esetben sokatmondó, fényt vető közlés ez személyére, jellemére.

 Korinthus város tartományi székhely, nagy kikötő város, kereskedelmi központ volt. Egy ilyen város pénzgazdálkodásának a feladatát nem bízták bárkire. Két különösen feltétele volt e hivatás betöltésének: a szaktudás és a becsületesség. Úgy látszik Erastusban mindkettő meg volt.  

  Erastus képzett ember volt. Tudása, szakismerete emeltre magas hivatalába. A tanulás, képzettség után való vágy jellemző a hívő emberre. Erre int is az Írás: „a hit mellé ragasszatok jócselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt.”  Nem árt többet Isten országa ügyének a hitetlen tudós, mint a tudatlan hívő. Természetesen, nem iskolai bizonyítvánnyal lehet lemérni csak a tudást; sok autodidakta van, akik mögött elmaradnak osztályokon átbukdácsolt, bizonyítványukat mutogató egyének. Nem sorolok fel neveket azok közül, akik missziónkban iskolai képzettség nélkül magasrendű munkát végeztek, vagy polgári foglalkozásukban értek el kimagasló eredményeket. A hit ösztönzi az embert arra, hogy jobban megismerje ezt a világot, amelyben élünk, legyen hasznosabb tagja a társadalomnak, s erre minden eszközt ragadjon meg.

   Erastus megbízható, becsületes ember volt. A pénzzel való bánás sok kísértéssel van összekötve. Abban a korban, melyben ő élt, elrettentően nagy volt a birodalomban a korrupció.

   A császári háztól elkezdve öltek és elevenítettek a pénzért. Emberéletek ezrével estek áldozatul a pénz ördögének. Nemcsak Júdás volt az egyetlen, aki a legdrágábbat is pénzzé tette, nemcsak a főpapok tanácsa volt az, amely pénzt adott az ártatlan vérért, hanem végig vonult ez az egész társadalmon. Erastus kiemelkedik ezek közül. Pál apostol nem fogadhatta volna baráti, munkatársi körébe, ha meg nem győződött volna erről. Pál azt tanította: „Aki oroz, többé ne orozzon.” Nagyon sok embert vitt már a pénz a börtönbe, szégyenbe, gyalázatba. A hívő ember nem lehet sikkasztó, a rábízott javak hűtlen kezelője; nem élhet vissza a beléje helyezett bizalommal.

  Erastus hívő maradt magas posztján is. Nem ragadta el az erősen züllött korinthusi állapot. Nem szégyellte az üldözött Pál barátságát, sőt szolgált neki. Szabad idejében küldetést is vállalt, és elment Timótheussal a misszió-munkába is.

   Sokat mond nekem a fenti igénkben az, hogy külön köszöntését küldi a római testvéreknek. Nem barikádozta el magát a közösségtől. Köszöntésével bizonyítja azt, hogy testvér a szó nemes és igaz értelmében. Ezzel kívánja, hogy bevegyék őt a testvéri szívek nyilvántartásába. Senki nem kényszerítette őt erre. Megmaradhatott volna az ismeretlenség homályában, de ő bátor hitvalló volt, s nem féltette a hivatalát, a kenyerét, mert tudta azt, hogy a becsületes, megbízható emberre mindig szüksége van a társadalomnak.

    Az Úr Jézusban nyert kegyelmet akkor élvezheti igazán az ember, ha lelki kapcsolatot tart fenn Krisztus gyülekezetével. Nem lehet szeretni az Úr Jézust övéi szeretete nélkül. A gyülekezet a Krisztus teste és ebbe be kell épülni annak, aki üdvösséget nyert.

   Úgy érzem, hogy ez a köszöntés nem csak a római gyülekezetnek szól, hanem nekem is. Szívemet felmelegítette ez az egyenes lelkű testvér. Kívánom, hogy most, ki e sorokat olvasod, fogadd úgy ez igéket, mint neked szóló üzenetet: „Köszönt titeket Erastus, a város kincstartója.”

 

Eszter

„ … és monda Eszter, visszaüzenve Márdokeusnak: Menj el és gyűjts egybe minden zsidót, ki Susánban találtatik, és böjtöljetek érettem  …. három napig… én is, és leányaim is így böjtölünk, és ekképpen  megyek be a királyhoz, noha törvény ellenére. Ha azután elveszek, hát elveszek.”        (Eszter könyve 4:15-16.)

    Kétségbeejtően nehéz napok szakadtak a fogságban lévő zsidóságra. A végpusztulás réme szállta meg a lelkeket. Egyetlen reménysugár világított csak: az Isten szabadítót ad Eszter királynéban. De a közbenjárás kockázatos volt, mert csak akkor mehetett valaki a királyhoz, ha hívta őt. Esztert nem hívta. Ha mégis megy, halállal végződhet a közbenjárás.

  Eszter nem bízik magában. Pedig szépsége megragadta a királyt. Magas méltósága kiváltságot jelenthetett volna. De ott volt előtte Vásti példája. Csak úgy vállalja a közbenjárást, ha imádkozva böjtölnek érte. Nagyon sokszor az ember önbizalma állja útját az Úr segítségének. Amíg valaki ügyességében, tudásában, képességeiben, erejében bízik, addig ne is várja, és nem is kaphatja meg az Úr segítségét. Gedeonnál láthatjuk: az Úr vigyáz arra, hogy az Ő szabadítását ne emberi győzelemnek tulajdonítsák. De sok kudarcnak, bukásnak, szerencsétlenségnek volt az oka már az: Majd én meg- mutatom… jelszavú öntelt emberek erőlködése.

  Eszter maga mellé állítja a népét. Ez a toborzás nem forradalmasító, nem mások ellen lázító összeesküvés, hanem az imádságban és böjtben az Isten felé fordulás, a hit erőpróbájának munkálása. Isten csak oda küld áldást, ahol gyermekei egységben vannak. Az igaz lelki egység, közösség pedig csak az imádságban, komoly istenfélelemben valósulhat meg a hívőknél. Milyen jó tudni azt, hogy az imaóráinkban nagy lehetőségek és áldások vannak. Csak a nagy, közös, szent ügyet – üdvösségünket - kell szem előtt tartanunk.

  Eszter nem vonja ki magát sem a nagy lelki összefogásból. Megtehette volna, hogy a három napot jó koszton, szépítőszerek, kendőzések használatával töltse, hogy a háromnapos böjt ne látsszon meg az arcán… De nem; ő is vállalja az imádkozást, böjtölést.                                                 

  Sokan vannak, akik csak másokban szeretnék látni a szent életet, a kegyességet. Sőt, igényelik is, hogy imádkozzanak értük. Örökösen panaszolják, hogy nincs buzgóság, nincs szeretet, nincs előrehaladás a lelki életben, de ők semmit sem tesznek azért.

   Soha nem kívánhatunk olyan lemondást, önmegtagadást, áldozatot, amiből kivonjuk magunkat. Az Úr Jézus megítélte azokat, akik másokra elhordozhatatlan terheket raknak, maguk pedig kis ujjukkal sem illetik azt.

  Eszter hitt az ima és böjt erejében, Isten segítségében, de nem volt fanatikus. Mindent megtett, amit ember tehet, és rábízta magát teljesen az Úrra: „… ha azután elveszek, hát elveszek!” Nem a kételkedő ember ingadozása ez. Hasonlít ez a hit a három ifjú hitéhez:  „A mi Istenünknek van hatalma kiszabadítani minket az égő tüzes kemencéből, de ha nem tenné…” Az igaz hit tudja azt, hogy az ima nem arra való, sem a böjt, hogy kényszerítsük Istent akaratunk szerint cselekedni. Betegeinkért való imádkozásban sokszor elfelejtjük azt mondani: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem, amint Te!” Az az ember botránkozik meg az Úrban, aki azt hiszi, hogy erőszakoskodása által Istent kényszerítheti saját tervei végrehajtására. Szabad sokat imádkozni, szabad józanul böjtölni is nagy lelki célokért, vagy éppen személyes ügyünkben is, de tudjunk alázatosak lenni, és rábízni az Úrra, hogy kérésünket megadja, vagy nem teljesíti, bízva abban, hogy Ő jobban tudja, mi válik javunkra.

  Eszter kész magát áldozatul adni népéért. Hívőségünket, szeretetünket áldozatkészségünk bizonyíthatja. Isten szeretete is abban mutatja meg magát, hogy egyetlen fiát áldozta fel értünk. Vajon, milyen bennünk az áldozatkészség? Néha talán nehéz áldozni időnkből, pénzünkből, szellemi, vagy anyagi javainkból; Eszter az életét is kockára tette mások megmentése érdekében.

  Eszter királyné kegyelmet kapott és szabadulást szerzett népének. Milyen boldogság lehetett azt tudni, hogy imádsága, böjtje, áldozata nem volt hiábavaló. Az Úr Jézus a hegyi beszédében is e három kérdésre ad utasítást: „.. mikor imádkozol… mikor alamizsnálkodsz… mikor böjtölsz…” Eszter életében itt a győzelem titka. Te hol tartasz? 

 

Eunika

 „Eszembe jutván a benned lévő, képmutatás nélkül való hit, amely lakozott… anyádban, Eunikában…” (II.Tim.1:5.)

 Timótheus édesanyjáról ezen kívül csak annyit tudunk a Szentírásból, hogy férje görög nemzetiségű volt. Pál apostol misszióútjai egyikén ismerkedett meg a családdal, s az ismeretségből az lett, hogy Timótheust lelki fiának fogadta, és segítséget nyújtott ahhoz, hogy az ifjú ember az Úr szolgálatába álljon, amelyre őt az Úr elválasztotta, nevelése és személyes hitélete méltóvá tette. Bizonyára beszélgetésük alkalmával sok szó eshetett a családi körülményekről, s Timótheus bizonyságot tehetett édesanyja hitéről. Eunika hívősége annál dicséretesebb, mert távol a „szent földtől”, távol a zsidó vallásos életgyakorlattól, a kisázsiai pogány környezetben vallotta meg hitét. Férje bármilyen jóravaló ember lehetett is, nem mehetett el a családdal a messze Jeruzsálembe, hogy közösségben legyen a vallás követőivel. Ha volt is lakhelyükön zsinagóga, az a nőknek kevés részt adott a szent szolgálatban. És Eunika mégis hívő volt.

  Hívőségére mutat már az is, hogy fiának Timótheus nevet adott, ami Istent-félőt, Istent-tisztelőt jelent. Ebben a névadásban benne volt minden vágya. Ha felnő a gyermek, Isten-tisztelő legyen. Minden anya titkos, vagy nyílt vágyakozással veszi karjaiba kisgyermekét, latolgatja annak jövőjét: „Mi lesz a gyermekből?” Hallottam már olyanról is, hogy kis fiacskáját doktor előnévvel szólongatta az édesanya, azzal a vággyal, hogy orvost nevel majd belőle. Eunikának az volt a vágya, amit a névbe plántált, hogy amikor majd szólítja a gyermeket, mindannyiszor emlékeztesse arra, hogy őneki istenfélővé kell lennie. Gyermeke jövőjének többi részét Istenre bízta.

  Eunika hite képmutatás nélküli hit volt. Ez a minősítés elárulja azt, hogy nem minden hit egyforma. Az Úr Jézus óvta a tanítványait a farizeusok képmutatásától, akik mindent azért tettek, hogy lássák őket és megdicsérjék az emberek. Az Úr gyűlöli a képmutatást, és nem is számíthat jutalomra az az ember, aki alakoskodással, hízelgéssel saját dicsőségét keresi. Eunika hite ment volt ettől.

  Olyan volt a magatartása a zsinagógában is, mint otthon. Nem színlelt szeretetet vendégeihez, hogy aztán eltávozásuk után az ellenkezőjét mondja, vagy tegye. Nem imádkozott erőltetett, kényszeredett áhítattal mások előtt, hogy aztán a magányban annak nyoma sem volt látható. Nem kívánt többet másoktól, mint amit ő maga megtehetett. Bár Pál apostol azt írja Timótheusnak, hogy ez a hit először a nagyanyjában, Loisban volt meg, és aztán az édesanyjában, mégsem gondolom, hogy ez örökölhető tulajdonság, vagy kincs. A hitre való képességet minden ember számára megadta az Úr, de az igaz hitet megnyerni csak tanítás és példaadás útján nyerheti meg az ember. „A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten igéjéből…”- mondja az Írás.

   Eunika tanította gyermekét az Isten igéjére (2. Tim. 3:15), szívébe csepegtette az áldott ígéreteket, és az élő reménységet. Nem volt még Biblia, nem volt „hitoktatás”, de szájról-szájra adták az Úr törvényét, népének csodálatos történetét, és az eljövendő Messiás várását. Ez volt egyik alapja Timótheus hitének. A másik pedig az, hogy a növekvő gyermek árgus szemekkel figyelte édesanyja életét. Azt tapasztalta, hogy amit mond az anyja, azt a maga életében úgy is gyakorolja. Nem jött zavarba a gyermek, hanem meggyőződéshez jutott az igazságokat illetően, és szívében kiteljesedett a példák nyomán a képmutatás nélküli hit.

  Édesanyák! Nagy felelősséget hordoztok gyermekeitek jövőjét, hitéletét illetőleg.  Vajon, van –e bennetek az a vágy, mint Eunikában, hogy gyermekeitek az Úr félelmében éljenek? Megtesztek– e mindent azért, hogy megismerjék az Úr útját és igéjének igazságait?  Őszinte, alakoskodás nélküli – e a hívő életetek? Timótheusokra van szüksége az Úrnak és a világnak! Ehhez azonban Eunikák kellenek. Mi lesz a gyermekedből?

 

Filemon

 „… sok örömünk és vigasztalásunk van a te szeretetedben, hogy a szenteknek szívei megvidámodtak teáltalad, atyámfia.”  (Fil. 7.) 

  Filemon gazdag ember volt. A gazdagság, a jólét legtöbbször elbizakodottá, gőgössé, önzővé és a más bajával, nyomorúságával szemben érzéketlenné teszi az embert. A maga ügyességének, szorgalmának tulajdonítja a gazdagságot, és lenézi az alul maradottakat. „Dolgozzon, neki is lesz!” – jelszavával fellengősen kezeli az embereket. De sok szomorúságot, megaláztatást, megszégyenítést okoztak az ilyenek a kölcsönkérőknek, segélyre szorulóknak. Kihasználva helyzeti előnyüket, uzsorások, zsarnokok, kapzsiságukkal másokat megkárosítók lettek. Az ilyen emberek tömegéből emelkedett ki Filemon. Ehhez a felemelkedéshez az Úr Jézus megismerése és befogadása által jutott el. Pál apostol igehirdetése által jutott világosságra, aki a Krisztusban való élet igaz útját tanította, és volt üzenete a gazdagokhoz is: „Azoknak, akik gazdagok e világon, mond meg, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nekünk mindent a mi tápláltatásunkra.” (I.Tim.6:17.)  Az Úr Jézus megismerése útján eljutott oda, hogy magát sáfárnak tartsa, tudva azt, hogy egyszer el kell számolni az Úr előtt arról, hogy hogyan kezelte vagyonát, gazdagságát.

  Filemon megnyitotta házát a hívők előtt és ott tartott összejöveteleket a gyülekezet (2. vers). Szinte látom, amint szeretettel sugárzó arccal fogadta előkelő házának bejáratánál az imádkozásra gyülekező testvéreket, érdeklődőket. Hogy derült fel egyik-másik „plebejus” arca, amikor meleg kézfogással, vagy öleléssel üdvözölte őket. Megérezhették, hogy nem képmutató alakoskodás az a fogadtatás, hanem mögötte az igaz szeretet van. Mert a szeretetnek csodálatos kisugárzása van, azt megérzi az ember. Nem kerülte el a figyelmét, ha valaki gondterhes arccal, szomorúan jött. Részt kért a bánatból, és volt vigasztaló szava, bátorítása a csüggedőhöz, a reményvesztetthez. 

  Fáradtan, kimerülten érkezett valahonnan egy evangélista, az Úr szolgája. Terített asztal várta, nyugalmas pihenőhely, ahol erőt gyűjthetett a további szolgálatra. Lelki harcok, kísértések tüzében égve kereste fel egyik testvér. Volt ideje meghallgatni a panaszt, együtt tudott imádkozni vele, és megvidámodva, élő reménységgel megtelve távozhatott. Máskor meghallotta, hogy két testvér között egyenetlenség, differencia van. Hívő szívvel békítette ki őket. Nem kerülte el a figyelmét a szegények kopott ruhája, a nélkülözők, bajba jutottak szenvedő arca, megnyitotta előttük nemcsak a szívét, hanem erszényét is. Hiszen azt tanulta az Igéből, hogy ne szóval szeressük egymást, hanem cselekedettel és valósággal.      

     Filemonnak az volt a szerencséje, hogy gazdagabb lett szeretetben, mint vagyonban, földi javakban. Mert ha fordítva lett volna, akkor a vagyona rabszolgájává válik, így ura maradt, és tudott vele másokat segíteni, boldogítani.

  Nincs annál szebb, kedvesebb dolog a világon, mint másoknak örömet szerezni, másokat szeretettel megvidámítani. Nagyon-nagyon sok ember van a világon, aki abban éli ki magát, ha másoknak kárt, bosszúságot, fájdalmat és bánatot okozhat. Boldogtalan, önmagukban meghasonlott lelkek, akik a maguk lelki ziláltságát viszik át mások életére és kéjelegnek a bajszerzésben. Vannak mások, akik közömbösen, magukat más ember sorsától elbarikádozva élnek; felőlük jajgathat a kín, kesereghet a nyomor, nyöghet a szenvedés, észre sem veszik azt. Bekérgesedett lélekkel önmagukba temetkeznek és örömtelen, boldogtalan életük sötét útját járják. Mintha nem ismernék az éneket: „Mert aki boldogít mást, boldog csak az lehet.”

  Filemon boldog ember volt, hiszen megvidámodott az atyafiak szíve általa. Testvér! Milyen a te életed és magatartásod másokkal, a gyülekezettel szemben? Könnyeket fakasztasz, vagy könnyeket törölsz? Sebeket ejtesz, vagy sebeket kötözöl? Árad-e belőled a Krisztus szeretete, vagy befagyott a szíved és fukar, önző életet élsz? Törekedjünk arra, hogy az élet könyvében ez legyen beírva rólunk, mint Filemonról: „A szenteknek szíve megvidámult általad.”

 

Gájus

„Szeretett barátom, kívánom, hogy mindenben jól legyen dolgod és légy egészségben, amint jó dolga van a lelkednek.”  (János III. 2.) 

  A jókívánságok leggyakrabban használt tárgya a jó egészség kívánás. Szóban és levélben alig marad el az ismerősök között az üdvözletből. János apostol is ezt kívánja Gájusnak, hozzátéve, hogy olyan legyen az, mint a lelki állapota: egészséges.

  Ép testben ép lélek,- mondja a szállóige.  Ám lelkiéletünk ki van téve változásoknak.  A zsoltáríró zsoltáraiban szemlélhető ez a változás: „Én az én Istenem által még a kőfalon is átugrom”, - majd így kesereg: „Olyanná lettem, mint az erejét vesztett ember…”

  Gájust olyan hívőnek ismerte az apostol, olyan híreket kapott felőle, hogy bátran írhatta ezt a kívánságát. Mert valódi átok lenne ez a kívánság sok emberre, akik lelkileg kornyadozók, békétlenek, elfásultak, megtorpantak, elveszítették örömüket, s a dac, botránkozás és bűn marcangolja lelküket. Sok keresztyén – ha testi állapota a lelkéhez hasonló volna – már a mentőkért telefonálna, hogy vigyék a kórházba és mentsék meg az életét. De lelke nyomorúságát nem veszi tragikusnak, és évről-évre gyötrődik, szenved, s nem fogadja el sem az Úr orvosi beavatkozását, sem a gyógyszerét.

 Gájus lelki életét is érték próbák, csalódások, támadások. Diotrefész, akivel egy gyülekezetben volt, erőszakos, durva magatartásával sok bánatot szerzett neki. De Gájus nem hódol be az erőszakoskodónak, nem vív hatalmi harcot vele. A tiltás ellenére befogadja az Ige szolgáit; háza vendégfogadó, ahol az Úr szolgái felüdülést nyernek. Nem hagyja el a gyülekezetet azon a címen, hogy nem lehet együttmunkálkodni Diotrefésszel, nem vonul passzivitásba, hogy tétlenségéért Diotrefészre hárítsa a felelősséget. Végzi az Úrtól kapott talentumok által a feladatát lelkiismeretesen, hűségesen.

  Nem azt jelenti a Gájus jó lelki állapota, hogy érzéketlen volt a sérelmekkel szemben, hogy fájdalom nélkül viselte a lelki sebeket. Bizonyára voltak könnyes éjszakái, nagy lelki megrázkódtatásai, de nem engedte, hogy azok úrrá legyenek rajta

        Gájusnak volt egy jó orvosa, akiről azt mondja a Szentírás:      „… meggyógyítja minden betegségedet.”  Őbenne, az Úr Jézusban megtalálta lelke azonnali gyógyulását, és nem vált lelket sorvasztó nyavalyává a gonosztól kapott bántalom, keserűség. Sápítozás, panaszolkodás és pártoskodás helyett imában vitte ügyét az Úr elé, és ezért írhatta az apostol olyan merészen: Olyan egészséges légy testileg, amilyen vagy lelkileg. Nem engedte, hogy szívét leterhelje a harag, a bosszúállás, megkeményedés, mert tudta, hogy az halálba viheti a lelket. Bízott Isten igazságos ítéletében, Aki megfizet mindenkinek a cselekedetei szerint. Gájus lelkének jól volt dolga, mert élő közösségben élt Megváltójával.  Belőle merítette az élő reménységet, a türelmet és békességet.

  A lélek egészségére nagyon vigyáznunk kell. Ma már kétséget kizáróan megállapítja az orvostudomány, hogy sok betegségnek lelki oka van. A pszichoterápiás kezelés után megszűnnek sok esetben a testi nyomorúságok is. Testvér! Tarts önvizsgálatot, hogy milyen a lelkiállapotod? Talán nem valami átkos bűn sorvasztja a lelkedet, vagy aggodalmaskodás, kételkedés, közömbösség, megbotránkozás. stb..?

 

   Nem lesz jó vége, ha eltűröd ezeket. Vagy sebeket kaptál valakitől, fájó. gyötrelmes gyanúsításokat, rágalmakat; ne engedd, hogy „elrákosodjanak” a lelki sebeid.  „Vesd ki a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedből” (Préd.12:2). Ne engedd meg azt magadnak, hogy a haragtartás, a gyűlölködés, az irigység, a gőg és engesztelhetetlenség feleméssze lelki erődet, megfosszon az Úrban való örömtől. Legalább annyira vágyjál és törekedjél a lelki betegségektől szabadulni, mintha tested egészségéről volna szó.  „Miért halnál meg?” – teszi fel a kérdést a próféta. Vedd be az orvosságot, melyet az evangéliumban ad néked az Úr, és meggyógyulsz. Szeretném minden olvasómnak Gájus lelkületét, hogy úgy köszönthesselek téged is: „Légy jó egészségben, mint a te lelkednek jól vagyon dolga.”

 

Hiél

 „Ennek idejében épité meg a béthelbeli Hiél Jérikót. Az ő elsőszülött fiának, Abirámnak élete árán veté meg annak fundamentomát, és az ő kisebbik fiának , Szégubnak élete árán állítá fel annak kapuit, az Úr beszéde szerint.” (I. Kir. 16:34.) 

   Jerikó városát a honfoglalás idején Isten hatalma a hit által romba döntötte. A várost felégették, lakóit kiirtották, és Józsué átok alá helyezte azt.  Évszázadokon keresztül feküdt romokban a kőfal, míg Akháb istentelen uralma alatt a bétheli Hiél megépítette azt. Nincs arról szó, hogy királyi parancsra fogott volna az építéshez. Valószínűleg felismerve a város kedvező fekvését, termékeny határát, elhatározta annak felújítását.

  Nem hiszem, hogy nem ismerte volna a városra kimondott átkot. Hiszen azért hevert a város eddig romokban, mert szájról-szájra szállt a híre annak, amit Isten ítélete hirdetett felőle. De Hiél nem vette komolyan Isten szavát. Arra gondolhatott, hogy az átok olyan régen történt, s azóta annyi minden változás alá került, hogy az ő korának már semmit sem jelent. Nem gondolt arra Hiél, hogy Isten ígéretei --akár áldás, akár átok, - változhatatlanok. A Biblia évezredes szabályai, törvényei ma is kötelező erejűek. Felvilágosodásra, modern korra hivatkozva félreteheti az ember, ódivatúnak, túlhaladottnak tekintheti az Úr szavát, az azonban nem teszi erőtlenné azt. Az Úr megakadályozhatta volna Hiélt az építésben, nem tette. Nem állított kérubot a terve keresztülvitelének útjába, nem történt semmi más, minthogy az alapozásnál legidősebb fia életét vesztette. Talán egy hatalmas szikladarab zuhant rá…. az Ige beteljesedett.

  Hiél olyanra pazarolta erejét, képességeit, vagyonát, amit Isten megtiltott. Annyi építési lehetőség kínálkozott volna az országban, hogy bárhol áldással végezhette volna a munkáját, de ő Jerikót szemelte ki.  Volt ebben bizonyos fölényeskedés, hitetlenség és önteltség. Az építő szándék jó és szép lehet. Az áldozatokban gyönyörködik az Úr, de azt kell szem előtt tartanunk, hogy minden tervünk Isten akaratával megegyező legyen. 

  Ne legyen cselekedeteink mögött a hiúság, a nagyzolás, a kapzsiság. Soha se alkalmazzunk bűnös eszközöket a jó és nemes szolgálatok végzésénél. Halljuk az énekíró figyelmeztetését:     „ Magamnak azt engedve meg, amit Igéd megengedett.”

  Hiél nem vette szívére az intést fia halálában. Bizonyára úgy gondolkozott, hogy a szerencsétlenség véletlenségből, fia ügyetlenségéből, vigyázatlanságából történt. Most itt lett volna az alkalom, hogy feladja tervét, rossz útját és bűnbánattal újat kezdjen. Így megmenthette volna kisebbik fia életét, de makacs szíve - csak azért is-  tovább folytatta az Isten ellenes munkát. De sokszor sújt le az ítélet egy-egy engedetlenségből, ige-ellenes magatartásból eredő cselekedeteinkre. Vajon észrevesszük-e a figyelmeztetést?

  „Az Isten nem csúfoltatik meg, amit az ember vet, azt aratja is„ - tanítja Isten Igéje. Ha valami szerencsétlenség, csapás, vagy nyomorúság jön az életünkbe, tegyük fel a kérdést az Úr felé, hogy vajon hitünknek próbája-e a bennünket ért keserűség, vagy bűnös utunk ostorcsapásai lehetnek azok. Hiél befejezte az építést. Talán kisebbik fiát közel sem engedte addig a munkálatokhoz, míg a kőfal felépült. Már a hatalmas kapukat állították fel, mint az építés legutolsó szakaszát. Ekkor jelentkezett megint az ítélet, az átok. Talán megbillent a hatalmas városkapu és Szégub ott lelte halálát. Most már kétségtelenné vált, hogy nem véletlen volt a két fiú halála. Nem beszél róla a Szentírás, hogy az apa hogy viselkedett a második csapás alatt, de azt gondolom, hogy az a kis műszer, melyet mi lelkiismeretnek nevezünk, nagyon komolyan zakatolt ott belül, és talán halálig hajtogatta:  fiaid halálának Te voltál az oka… Te miattad haltak meg.

  Nincs annál keservesebb ítélet, mikor az önvád marcangolja a szívet: Miért is tettem azt?! Miért nem hallgattam Isten szavára?! Miért voltam konok, makacs-szívű?! És még számtalan miért, és miért.

  Jerikó falai gőgös büszkeséggel emelkedtek a magasba. Nem tudom elképzelni, hogy Hiél beköltözött volna abba a városba, melynek felépítéséről most már bizonnyal tudta, hogy istenellenes úton történt. A siker örömétől megfosztva, a keserves eredmény gyötrő súlya alatt mehetett vissza Béthelbe ( Béthel= Isten háza), hogy halálig gyászolja isten-ellenes életének ítéletét.

 

Jábes

„Jábes pedig tiszteletreméltóbb volt testvéreinél…  és Jábes az Izrael Istenét hívá segítségül, mondván: Bárcsak megáldanál engem és az én határomat megszélesítenéd, és a te kezed velem lenne, és engem minden veszedelemtől megoltalmaznál, hogy bút ne lássak!  És megadá Isten neki, amit kért.” ( I. Krón. 4. 9-10).

  Jábesnek az édesanyja -nevével együtt- egy szomorú emléket adott. Ha a nevét hallotta, ha leírta, mindig rágondolhatott arra, hogy születése mély fájdalmat, életveszélyt jelentett az anyjának. Talán ez a tudat hatott úgy rá, hogy félt a bánattól, a szerencsétlenségtől. Valószínűleg ebből fakadt az imádsága.

 Jábes különb volt testvéreinél. Azonos körülmények között élt azokkal, azonos nevelést kapott, de kiemelkedett közülük. Ez a kiemelkedés lelki és erkölcsi vonatkozásban értendő, s abban mutatkozik meg leginkább, hogy Izrael Istenét hívta segítségül. Sokan teszik ezt akkor, ha bajba jutnak, ha betegség, nyomorúság veszi körül őket, akkor sűrűn hangzik a „ Jaj,  Istenem!”  Jábes megelőzte a bajt és akkor kérte az Urat a segítségre, mikor még nem törte össze csontjait a nyomorúság. Mennyivel szebb az, ha addig keressük az Úrral való kapcsolatot, amíg a nyomorúság ostorcsapásai nem  csattognak rajtunk. Ha a jólét, a szerencse és áldás napjaiban nem keressük az Urat, lehet,  hogy a hirtelen ránk szakadó nyomorúságok között nem találjuk meg Őt.

  Jábes minden tekintetben Istenre hagyatkozott. Tudta azt, hogy Isten áldása nélkül hiába minden emberi fáradozás, hogy Isten kezének védelme nélkül nincs biztonság, hogy az életben való elébb haladáshoz is csak az Úr segíthet. Nem lusta szerencsevárás ez, nem csodákban reménykedő képzelgés, hanem együtt akar tevékenykedni az Úrral. „Ha a te kezed velem lenne…” Együtt a két kézpár: az Istené és Jábesé. Hitt ennek lehetőségében, pedig nagyon nagy dolog ez: együtt dolgozni, élni, cselekedni Istennel. Nem lehet ott ravaszkodás, más megrövidítése az anyagiakban, hamis úton szerezni azokat. Istennel csak a becsület útján járhatunk együtt.

  Jábes kérésében van egy nagyon merész kívánság is: „ ...hogy bút ne lássak…”  Most én nem akarom megfejteni, hogy mit értett ez alatt Jábes? Hogy ne érje kár, fájdalom, vagy gyász ? Bárhogy értelmezzük, ehhez  a hit merészsége kellett. Az Ige azt mondja, hogy az Úr megadta neki, amit kért. Ebben a kérésben én mégsem követem Jábest. Emberi természetem húzódozik a keresztviseléstől. Szeretnék menekülni a bajok elől… de … nem mindig válna az javamra. A jólét, a kényelmes, baj nélküli élet könnyen elbizakodottá tehet. Az örvendezés idején megvan a kísértése annak, hogy elfelejtkezzen az ember az Úrról (Jób.1: 5.). Hitünkben való megerősödésünk érdeke is megkívánja, hogy felkészüljünk arra : „ … míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, melyekről azt mondod, hogy nem szeretem ezeket.” (Préd. 12. 3.)  A sátán ráfogta  Jóbra  - „Míg semmi baj nem érte” -, hogy istenfélelme érdek alapján áll,  de mihelyt csapások érik…?!   Mi nem azért lettünk hívők, nem azért imádkozunk, hogy Isten kíméljen meg bennünket minden bajtól, hanem azért, hogy legyen velünk akkor is, ha bajok vesznek körül bennünket. Szabad úgy imádkoznunk, hogy „ Ne vígy minket kísértésbe”.

  De azt is kérnünk kell, amit a zsoltáríró így fejez ki: „ Próbálj meg engem, Uram!” Abban  a biztos tudatban tehetjük ezt, hogy ígéretünk van arra nézve: „Nem kísért felettébb, mint elszenvedhetjük.”  A hívő ember boldog tapasztalata és bizonyságtétele az: „Ímé, áldásul volt nékem a nagy nyomorúság!”. Olyan jó a baj, a bánat idején megfogni az Úr kezét és könnyes szemekkel is igent mondani a szenvedésre.

  Jábes! Csodálkozom hited merészségén, Istenhez való vágyakozásodon, de nem követlek téged azon az úton, ahol menekül az ember a bú, bánat elől. Jöjjön csak könnyes, kínos napok sora, érjen csalódás, fájdalom, csak az Úr ne hagyjon magamra, mert Vele könnyek között is szép az élet.

 

Jokhebéd

És elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi leányt vőn feleségül.  Az asszony fiat szüle; és látá, hogy szép, és rejtegeté három hónapig.”              ( II. Mózes. 2: 1-2)

 Mózes édesanyjáról beszél a Szentírás. Úgy vagyunk ezzel az igével, mint mikor az ember egy nagy folyam eredeténél áll és a kis kibuggyanó forrásról nem tételezheti fel, hogy hatalmas folyammá dagad. Mózes államférfiúi, hívői életéről csodálatos dolgokat jegyez fel Isten igéje, de az édesanya alakja belevész a homályba. Mégis az a néhány szó, melyet róla feljegyez az Írás, alkalmas arra, hogy tisztelettel álljunk meg lelki nagysága előtt.

 Jokhebédnek már volt két gyermeke: Mirjám és a hároméves Áron, mikor kiadta Faraó a hatalomféltésből származott rendeletét, hogy minden újszülött zsidó fiúgyermeket a Nilusba kell vetni, hogy elpusztuljon. Itt tündöklik fel Jokhebéd arca: vállalta az újabb gyermekáldást. Nemcsak az teszi ezt hangsúlyossá, hogy halálos ítélet árnyékában történt, hanem az is, hogy a rabszolgasorban élő nép fiaként sanyarú életkörülmények között éltek. Csattogott a korbács a férfiak hátán, vetették a vályogot, téglává égették, hogy Faraó hatalmas építményei magasba emelkedjenek. Nem kaptak ezért olyan bért, mely a munka utáni becsületes megélhetést biztosította volna. A lakásviszonyok sem voltak valami kitűnőek, és mégis várták a születendő gyermeket. Isten áldásának tekintették azt.

  De sok  - ma kényelmes jólétben, kedvező körülmények között élő – családot vád alá helyez Jokhebéd hősies hite. Ki tudná megmondani azt, hogy Isten hány nagy embert, zsenit adott volna már ennek a világnak, ha kényelemszerető, luxusnak élő feleségek elfogadták volna azt. A meg nem született gyermekek egyszer vádolni fognak!

  Jokhebéd küzd gyermeke életéért. Három hónapig rejtegetni egy újszülött gyermeket, nagy művészet. Állandó készenlét, éjjel-nappali strázsa, nehogy a gyermek-sírás avatatlanok füléhez érjen. Erre csak a szeretet képes, és a bölcsesség ad segítséget.   

  A gyermeknevelésben ma is –e két tényező hat. Olyan szeretet, melyet a bölcsesség kormányoz. Mert a „majomszeretet” megöli a gyermek lelkét. Elkényeztetéshez vezet. Az elkényeztetett gyermek pedig átkává válik környezetének, iskolatársainak, a társadalomnak, és önmagára nézve is. Nevelni csak olyan szeretettel szabad, melyben helyet kap a bölcs fegyelmezés, a gyermeki ösztönök kordában tartása, a lemondásra való tanítás.

   Jokhebéd az igaz hit útját járta. Nem lázad és nem lázít Faraó ellen. De nem is a „véletlen” csodavárás útját járja. Megtesz minden tőle telhetőt; bölcs találékonysággal kis mentő bárkát készít a gyermeknek, és a többit az Úrra bízza. Boldog az az édesanya, aki minden bölcs lehetőséget kihasználva neveli gyermekét. mert egyszer nem kell önvádtól lesújtva látni azt, ha fia, vagy leánya a bűn krokodilusainak foga közé kerül.

 Az Úr igazolta Jokhebédet a hitében. „Az Őtet félők akaratját teszi…”- mondja az Írás. A gyermek, akit Istenre bíztak. visszakerül az anyai szívre és boldogan csepegtetheti bele az igaz  Isten ismeretét. Mindig így történik az. A naini ifjúról is azt olvassuk, hogy az Úr Jézus, miután feltámasztotta, visszaadta őt az anyjának. A bűn halálba dönti a gyermek lelkét, de az anya hite,  istenfélelme ajándékként kapja őket Istentől.

  Jokhebéd jutalmat kapott Mózes neveléséért a Faraó leányától. Elég gazdag volt ahhoz, hogy gazdagon adjon nevelési költségre és minden szükségletre valót. A mi Istenünk még gazdagabb. Ha Jokhebédnek biztosítva volt a holnapja és anyagi terhét más viselte, úgy a hívő édesanyák se aggódjanak, ne féljenek a gyermekneveléssel együtt járó fáradságtól, lekötöttségtől, mert az Isten gondviselése és áldása nyugszik azokon, akik Jokhebéd útját járják.

  Jokhebéd Mózest adta a világnak. Nemcsak a zsidó nép nyeresége lett ő, hanem az egész emberiség nagy jótevői közé számlálhatjuk, hiszen általa Isten olyan törvényt adott a világnak, mely ma is életszabályozó erő. 

 

József, az ács mester

„…úgy tön, amint az angyal parancsolta vala néki. „ (Máté.1: 24.)

  Józsefről, az Úr Jézus nevelő atyjáról nem sokat beszél a Szentírás. Amit az egyházi hagyomány és legenda mond róla, az jámbor képzelődés, vagy egyházi dogmák alátámasztására szőtt mesterkedés. Az biztos tény, hogy nem méltatlan embert választott ki Isten arra a szolgálatra, amit neki, mint nevelőnek végeznie kellett. Igaz embernek mondja az Írás. Határozott jellem, finom lelkület, aki nem verte nagy- dobra az érthetetlen eseményt, menyasszonya állapotát, de nem akar részt vállalni az általa bűnösnek tartott helyzetben. El akarja magát határolni a gonosztól és titkon keresi a módját, hogy feltűnés nélkül megszüntesse a jegyességet. És ekkor jelenik meg néki az angyal, aki felvilágosítja, és parancsot ad neki a házasságkötésre. Itt mutatkozik meg József magasabb rendű lelkisége, jelleme.

  József hitt az Isten követe szavának. Nem okoskodik, nem is kér bizonyítékokat arra hivatkozva, hogy az csak egy álom volt. Nem kérdez embereket, nem vallatja Máriát; az Isten szava tekintély előtte, és arra épít.

 József önmegtagadó ember volt. Talán úgy tervezte előbb, hogy felszámolja szegényes ácsműhelyét, és messze vidékre költözik, vagy más lehetőségen törte a fejét, de a cél egy volt: elválni a jegyesétől titokban, csendben. Az angyal szavára feladja terveit, lemond szándékáról, vállalja azt, amit előbb sehogy sem akart teljesíteni. Ez a legnehezebb az ember életében, amikor Isten terveink, szándékaink feladását kéri tőlünk az Ő terve elfogadása ellenében. Itt mutatkozik meg a hit valódisága. Sokan éneklik azt az éneket: „ Mindenről lemondok érted…”, s a gyakorlatban pedig az van, hogy csökönyösen, rendíthetetlenül, makacs önfejűséggel ragaszkodnak felséges, sérthetetlen énük igazságaihoz, megrögzött szokásaikhoz.

  József engedelmes ember volt. Nem kér határidőt, amíg jól átgondolhatná a kérdést, amíg átrendeződne lelkében a gyanú által felkavart állapot. Nem mondja, hogy „majd”, hanem azonnal kész teljesíteni az angyali parancsot. A hívő ember nem meri azt mondani az Úrnak, hogy „ nem”, megígéri, hogy „majd” teljesíti az Úr parancsát. Ez a majd a koporsója sok-sok fogadkozásnak, ígérgetésnek. József felserkenve az álomból, teljesítette az Úr parancsát. Pál apostol a maga példájára hivatkozik, amikor azt írja: ”…azonnal; nem tanácskoztam testtel-vérrel, sem nem mentem Jeruzsálembe az előttem való apostolokhoz.”(Gal.1:16-17.)  Ilyen engedelmességben gyönyörködik az Isten.

  József alázatos volt. Vállalta a látszat apaságot. Vállalta a fárasztó utazást, költözködést Egyiptomba, s Júdeából Galileába menést a gyermek érdekében, de a nevelést átengedte az anyának. Mikor harmadnapi keresés után találnak rá az elhagyott gyermekre, nem József dorgál, hanem Mária : „ Fiam, miért tetted ezt velünk? Atyád és én nagy bánattal kerestünk téged.” Ez az alázat különben is édes testvére az engedelmességnek. Épp úgy nem beszélhetünk alázat nélküli engedelmességről, mint engedelmesség nélküli alázatról. Az Úr csak akkor fémjelzi ezeket az erényeket, ha együtt lakoznak a szívünkben.

 A tizenkét éves Jézussal való jeruzsálemi út után nem találkozunk  József nevével az evangéliumokban. Nem tudhatjuk, hogy mikor költözött el az élők sorából. Isten Igéje hallgatásba merül az ő személyét illetőleg. De annyit tudunk róla – és ez elég - , hogy mindig mindenben úgy cselekedett, amint az angyal parancsolta néki. 

 

Mária. Lázár nővére

                                                              „ … Ő, ami tőle telt, azt tette” ( Márk. 14:8.)

   Máriáról, a feltámasztott Lázár nővéréről azt mondja a Szentírás, hogy letelepedett az Úr Jézus lábához és áhítattal hallgatta Megváltónk tanítását.  Az Úr dicséretét nyerte el, Aki azt mondta róla: „Mária a jobb részt választotta, mely nem vétetik el tőle.”

   Nagyon szép és dicséretes dolog az, ha valaki szereti az Isten beszédét hallgatni, ha valakit érdekel az Ige, melyben Isten üzenetét hallja. Mégsem ebben látom Mária valódi lelki értékét. Az Úr Jézus azt tanította: „Boldogok, akik hallgatják az Isten beszédét és megtartják azt.” Hívőségünket nem ájtatoskodásunk, hanem cselekedeteink határozzák meg. Mária cselekedetével bizonyította, hogy nem hiába hallgatta az Úr tanítását. Az Úr Jézus megkenetésére fordított nárdus olaj ára egy napszámos ember csaknem egész esztendei keresetének felelt meg. Erre mondotta az Úr: „Ő, ami tőle telt, azt tette.” Nem azt jelenti ez, hogy a cselekedeteknek üdvösség szerző értékük volna, hiszen kegyelemből, ingyen van a váltság a Jézus Krisztusban való hit által. De a jócselekedetek bizonyítanak amellett, hogy üdvösségünk van, hogy meg vagyunk váltva. Így értékeli azt az Úr a nagy ítéletben is.

  Mária tettének a megkülönböztető szeretet volt a forrása. Azért mondom ezt így, mert szerette ő Lázárt, a testvérét is. Lázár halálakor mégsem áldozott balzsamozásra, hiszen a feltámasztás előtt arra figyelmeztették az Urat, hogy: „Uram, immár szaga van, hiszen negyed-napos.” Tehát nem volt balzsamozva. De az Úr iránti szeretete arra indította, hogy ilyen nagy áldozatot hozzon. Amikor nagy, díszes temetést látok, koszorúk sokaságát, s aztán nagy értékű sírkövet, felvetődik bennem a kérdés: vajon ez a szeretet csak a halálra tud-e áldozni? Vajon az élő Jézus Krisztus számára meg van- e ugyanaz az áldozatkészség és szeretet?

  Mária tettét a hála hatotta át. Ott ült a vendégségben az Úr mellett szeretett testvére, akinek életét adta vissza az Úr. A hálaérzet olyan feszítő erő a szívben, mint a lokomotívban a gőz. Megindít, cselekvésre ösztönöz, hajt a cselekvési képesség határáig. Csak ott születnek igazi áldozatok, ott van lemondás és annyira terjed ki, amennyire hálás a szív. A fukarságnak, fösvénységnek mindig a hálátlanság az oka. Mert ha az ember számba veszi Isten jótéteményét, melyet szellemi és fizikai életére áraszt, akkor hála kél a szívben és ez tettekre ösztönöz.

   Mária tette minőségi cselekedet volt. Az Úr Jézus minősíti, amikor azt mondja: „…ami tőle telt…” Az Úr nem az érték nagyságát méregeti, mint Júdás, hanem azt nézi, hogy mennyit tettünk meg abból, amit megtehettünk volna. Félek attól, hogy sok mulasztás van a rovásunkon. Sok elmulasztott alkalom, ki nem használt lehetőség. Közömbösségünk, vagy lustaságunk de sok jótettnek volt az akadálya. Áldoztunk talán valamit időnkből, erőnkből, képességeinkből, anyagi javainkból, lehet, hogy sokat fáradoztunk az Úrért s az emberekért, de megtettünk- e mindent, ami tőlünk telt? Az énekíró felteszi a kérdést, melyen nekünk nagyon el kell gondolkoznunk: „Vajon Jézus, Mesterem, meg lesz –e velem elégedve?”

  Mária neve után ez van írva az élet könyvében : Ami tőle telt, azt tette.  Nem kívánok többet magamnak sem, másnak sem, mint hogy a mi nevünk után is ez a feljegyzés legyen az Úrnál.

 

Sándor, az ércműves

„ Az ércműves Sándor sok bajt szerzett nekem… szerfelett ellenállott a mi beszédünknek” (II.Tim.4: 14-15.)

  Nem panaszként említi meg Pál apostol szeretett szolgatársának, Timótheusnak az ércműves Sándor nevét, hanem testvéri figyelmeztetés ez, hogy őrizkedjen e gonosz ember társaságától. Meg szokta azt Pál,  hogy  Krisztusért szenvedjen, hogy zsidók és görögök között vad támadásokat kapjon, hogy hamis atyafiak támadásainak célpontja legyen; vállalta ezt, mint Krisztus keresztjét. De az ércműves Sándor megemlítése bizonyára azért történt, mert az ő gonosz magatartásában több volt, mint amit általában ellenségeiben tapasztalt Pál.

  Ércműves Sándor bajszerző volt. Megváltónk szerint a békesség- szerzők Isten fiai, így ennek ellentéte – a baj,  a háborúság–szerzők      – csak az ördög fiai lehetnek. Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon mi oka lehetett annak, hogy ilyen lelki beállítottsága volt? Mert Demeter ezüstműves, aki szintén efézusi lakos volt, anyagi okokból támadta Pált. De az ércműves Sándor valószínűleg gyülekezeti tag volt, ami később világossá lett. Így csak az a magyarázatunk lehet, hogy a romlott lelkűsége miatt szerezte a bajt. Vannak emberek, akik vagy soha nem tértek meg, és ezért „szeplők” a gyülekezetben, vagy valamilyen okból megbélyegzett lelkiismeretűek lettek, és szinte életfeltétel nekik a bajszerzés. Akkor csillapodik lelkük háborgása, ha mást szenvedni látnak. Mindig kötekedni kell valakivel. Mindig találnak botránkozásra való okot. Tudta Pál, hogy ha ő már nem lesz elérhető helyen, úgy Timótheus kerül sorra. Az ilyen ember, ha Mihály arkangyal lenne is a gyülekezet prédikátora, munkása, abba is belekötne, azzal is szembeszegülne.

  Sándor „sok bajt szerzett…”. Megtörténhet az a legjobb barátok, testvérek között is, hogy szomorúságot, vagy bajt szereznek egymásnak. De a felhevülés után jön a magába szállás ideje, és bocsánatkéréssel, szeretettel rendezik a differenciát. 

     Ám a „sok baj” szerzésnél nem lehet szó megtévedt pillanatról, elhirtelenkedett vélemény-nyilvánításról, sértésről.  Sándor állandó gonosz magatartása azt mutatja, hogy romlott volt lelke mélyéig. Pál úgy látta, hogy ezt az embert helyes belátásra bírni nem lehet. Csak egy mód van: „… Tőle Te is őrizkedjél…”  Az „is „ szócska arra mutat, hogy Pál ezt tette.

  A sok gonosz, baj között Pál azt említi meg: „…szerfelett ellenállott a mi beszédünknek”. Nem gondolok mindjárt arra, hogy teológiai vitákat provokált volna, hogy antikrisztusi tanokat hirdetett Pál tanításával szemben. Akkor, mint tévelygőt egyszerűen átadták volna a Sátánnak. Valami maga-bölcs, felfuvalkodott, pökhendi magatartást vélek, érzek a betűk mögött. Széles mosollyal nyugtázta az igehirdető egy-egy nyelvbotlását, fintorokat vágott a neki nem tetsző részleteknél. Feltűnően érdektelenséget mutatott a prédikáció alatt. Hol egyik hallgatót, hol a másikat lökte meg könyökével és odasúgta: Jól betanulta… biztosan jól megfizetik ezért. Vajon ő aztán úgy él –e, ahogy másnak mondja….? stb.  Ezeket azért merem ráfogni Sándorra, mert a ma ércművesei ezt teszik, s mindenképpen le akarják rombolni az igehirdető tekintélyét, természetesen így meg is fosztják az Ige áldásaitól azokat, akik hatásuk alá kerülnek. Nem gondolják az ilyen emberek, hogy mennyi kárt tesznek az igehirdető lelkében, mikor tüntetően olvasnak valamit a prédikáció alatt, fényképeket nézegetnek, mutogatnak a mellettük ülőnek, kisgyermekkel játszadoznak, és ezzel sokak figyelmét elvonják az Ige megfigyelésétől. s fárasztják az igehirdető lelkét. Pontosan meg tudják mondani feljegyzésük alapján, hogy hányszor mondta az igehirdető a prédikációban „azonban”, „bizonnyal”, „kedves testvérek” szavakat.

  Pál apostol fájó lelki sebekkel hagyta el Efézust. Nem lépett fel a bajszerző ellen. Az ítéletet az Úrra bízza: „Az Úr majd megfizet neki tettei szerint.” Az Úr Jézus megállapítása e tekintetben így hangzik:   „ A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.”(Mt.12:35.)  Vigyázzunk a szívünkre!

_______________________________________________________________________________________ 

 Kovács Imre rádió-prédikációi (Monte-Carlo)

 A bűnös nő.

(Lukács 7: 36-50.)

  Egy farizeus meghívta az Úr Jézust vendégségre. A vendégségbe hívatlanul egy asszony is betoppant, aki városszerte rossz hírben állott. Feltörve a magával hozott alabástrom szelencét, drága tartalmát az Úr lábaira öntötte és könnyeivel öntözte, hajával törölte és csókolgatta azt.     A házigazda megütközve a történteken azt gondolta, hogy ha Jézus próféta volna, tudná, hogy ki ez a nő…, hogy bűnös, és nem engedné maga közelébe. Az Úr átlátott a farizeus gondolkozásán és védelmébe vette a nőt.

  Mennyi megvetés, undor és elutasítás van ebben a kifejezésben: tudná, ki ez a nő, hogy bűnös! Ha bűnére gondolunk, úgy azt tényleg megvetésre méltónak kell bélyegeznünk. De csak az a bűn gyalázatos, melyet ez a szerencsétlen, bukott nő folytatott? Vagy amelyről az egész város beszélt? A sok titkon elkövetett bűn, vagy a szív szörnyű romlottsága, a gőg, kevélység, önigazság, harag, gyűlölködés, konok engesztelhetetlenség, a kapzsiság, telhetetlenség, szívtelen önzés nem oly utálatra méltó-e? Vajon, Isten különbséget tesz –e az ítéletben, hogy ki milyen bűnnel fertőzött életet élt?  Nem hiszem!

 Az Úr Jézus nem a bűnt, hanem a bűnöst nézi, akit meg akar szabadítani a bűn átkától. Ez az asszony Jézushoz jött bűnterhével. Hiába ment volna emberekhez, hogy segítséget kérjen egy új élet elkezdéséhez, mert az emberi tekintetekből vagy a megvetés, gőgös elutasítás, vagy a gonosz  szenvedély - emberektől el nem ítélt – pokoli tüze sugárzott felé. Az Úr Jézus tekintetéből az abszolút tisztaság, a kevélység-mentes szentség, a könyörülő jóság és helyreállító szeretettükröződött. Ez adta a bátorságot ahhoz, hogy a Mester lábaihoz boruljon. Az Úr Jézus nem a múltat nézi, hanem a jelent, és az azt mutatta, hogy ez a bűnös nő egy síró bűnös.

  Nem kell hozzá nagy ítélőképesség, bárki megállapíthatja, hogy van különbség a síró és a kacagó bűnös között.                                                 

     Sok ember dicsekszik baráti körben sikereivel, sokszor még felnagyítva azokat, melyeket erkölcstelen élete nagy eredményeinek tart. Nem számol azzal, hogy minden bűn vetés is, melyre – ha idők múltával bár– eljön az aratás és le kell aratnia azt, amit a testnek vetett. De sok testileg, lelkileg megnyomorodott ember szenvedi könnyelmű élete következményeit. Vannak vakmerő bűnösök is, akik szinte tojás-táncot járnak az isteni és állami törvények paragrafusai között; akik nem akarnak változni. Tudják, hogy amit követnek, romlásba viszi őket, de kitartanak gonosz életükben egészen a végpusztulásig. Ez az asszony ráébredt bűnös voltára. Nem az bántotta, hogy megtudták mások a vétkét, hanem az, hogy elkövette azokat. Megundorodva saját magától, nem hibáztatott senkit, nem vádolta azokat, akik a bűnbe rántották, hanem megtörve vállalta a felelősséget bűneiért. Alázatos lelkületére vall, hogy nem keresett valami rejtett, magános alkalmat, amikor az Úrhoz mehetett volna, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt vallja meg a múltját, könnyeivel és hangtalan nagy könyörgésével kéri a feloldozást.

  Ez az asszony egy hívő bűnös; „A te hited megtartott téged” – mondja Üdvözítőnk. Mintha disszonancia volna e kifejezésben: hívő bűnös. Pedig az igazság az, hogy soha nem lehetünk igazak a magunk szemében, csak bűnösök. És mennél nagyobb bennünk ez a felismerés, annál nagyobb kegyelemben részesülhetünk.

 Misszióúton voltunk a zenekarral. Egy olyan községen mentünk át gyalogosan, ahol nem volt gyülekezetünk. Megálltunk a községi kútnál és ittak zenészeink. Eközben asszonyok gyűltek a kút köré. Hova mennek – kérdezték,- lakodalomba, bálba?  Nem – mondottam, - mi Krisztus evangéliumát visszük az embereknek.  Akkor maguk igaz hívők – szólt az egyik asszony. Tévedés, - válaszoltam -, mi bűnös hívők vagyunk. Tudja, nénikém, nekünk egy szerencsénk van, hogy meghalt értünk az Úr Jézus, mert ha ez nem történt volna meg, mindnyájan elkárhoznánk, a pokolba mennénk. -  S mikor tovább mentünk, láttuk, hogy körbeállva ugyancsak beszélgettek és néztek utánunk. Pál apostol is azt mondja, hogy első a bűnösök között, de első a megmentettek között is. 

 Ez az asszony Jézust szerető bűnös. „Neki sok bocsáttatott meg, mert nagyon szeret.” Az Úr Jézus iránti szeretet nem érzelmi megnyilatkozás, nem extázisban, hangos hallelujázásban, hanem az őszinte tisztelet, alázat és engedelmesség által jut kifejezésre. „Ha engemet szerettek, az én parancsolataimat megtartjátok” – mondja az Úr. Egy fiatal testvér mondotta egyszer nekem: Nem vagyok megelégedve a lelki helyzetemmel, mert úgy érzem, az Úr Jézust nem tudom úgy szeretni, mint a feleségemet és kisgyermekeimet.  Nem is úgy kell szeretni – mondtam neki, – de mondd csak, ha valamire kérne a feleséged, vagy gyereked, mely ellenkezne az Úr akaratával, megtennéd? Ó, nem - mondta.  Látod, így kell szeretni az Urat, hogy Ő legyen az első az életünkben.

 Ez a nő egy bűnbocsánatot és békességet nyert bűnös. „Megbocsáttattak a te bűneid…. eredj el békességgel.” Ennél nagyobb ajándékot nem adhat Jézus a bűnösnek. Mert, ami még ezen felül van, az csak ennek a következménye. A két ajándék együtt jár. Ebben találhatja meg az ember a boldogságát. Így mondja ezt az Írás: „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott és vétke elfedeztetett.”

„Eltörlöm bűneidet, mint a felleget, azokról többé meg nem emlékezem.”  Mindegy az, ha az emberek újjal mutogatnak is rád, ha megnyerted ezt a kegyelmet: békességed van Krisztusban.

  Te milyen bűnös vagy? Mert feltétlen az vagy, akár annak tartod magad, akár nem. Mindnyájan bűn alá és átok alá rekesztettünk.

  Jöjj még ma az Úrhoz, ismerd be, valld be és bánd meg bűneidet, hogy bocsánatot és békességet nyerj!

 

A felülről való bölcsesség

(Jakab 3:13-17.) 

   A Szentírás nagyon sokat beszél a bölcsességről. A bölcsesség forrása Isten. Ez minden művében megnyilatkozik; törvényében, kijelentéseiben csodálatos, felülmúlhatatlan, megcáfolhatatlan. Nem kell ahhoz a világegyetem csodáinak ismerete, nem szükséges, hogy a mikroorganizmusok világában kutassunk, elég, ha az ember önmagába néz. Szellemi képességeink, testünk felépítésének csodálatos volta a bölcs teremtőre mutat: „.. mert az Ő alkotásai vagyunk, teremtetvén általa.”

Az emberi értelem, eszesség nagyszerű tettekre, alkotásokra képes.    Betekint a természet titkaiba, alakít, formál, a maga erejét sokmilliószorosan meghaladó erők előállítására, igába fogására képes.    De mindig az dönti el a végső eredményt, hogy milyen bölcsesség vezérlete alá kerül az alkotó, a konstruktőr, az ember. Ha csak az atomenergia felhasználását, alkalmazását tekintjük, lehet az az emberiség jólétének, boldogulásának, vagy a végpusztulásának az eszköze. A bölcsesség milyenségétől függ az, hogy mit, hogyan és mire használ az ember.

  Az idézett bibliai szakaszban azt olvashatjuk, hogy van földi, testi és ördögi bölcsesség, szemben a felülről való bölcsességgel. Ha csak a két szélsőséget vetjük egybe, az isteni és ördögi bölcsességet, úgy szédületes nagy szakadékot, áthidalhatatlan mélységet láthatunk a kettő között. Gondoljunk csak azokra a szörnyűségekre, amelyben agyafúrt, pokoli gonoszsággal oltották ki milliók életét a krematóriumok tüzében. A faji megkülönböztetés, a „milliók egyért”, a bosszúállás lávafolyama, mely annyi kínt, könnyet és vért okozott már ezen a világon, mind-mind az ördögi szellem, a gonosz megszállottság eredménye. Ezzel szemben az isteni bölcsesség legegyszerűbb megnyilatkozása, ahogy azt Salamon fogta fel. Imájában azt kérte Istentől: adjon neki bölcsességet ahhoz, hogy jól kormányozhassa azt a népet, melynek uralkodójává tette. Az isteni bölcsesség tehát az az ajándék, amellyel életünket úgy rendezzük be, hogy mások boldogítására, a szeretetben való áldott szolgálatra kötelezzük el magunkat.

   A felülről való bölcsesség nem szőrszálhasogató okoskodás, nem elméleti vesszőparipán való nyargalás, még csak nem is vallásfilozófia, hanem Isten által irányított, vezérelt életforma. Azok a nagy emberek, akik munkásságukkal, találmányukkal, magasrendű gondolkodásukkal az emberiség javát, boldogulását szolgálták, onnan felülről kapták a bölcsességet. Ha csak pár személyt említünk is meg, pl. Pasteur, Curie házaspár, Semmelweis nevét, azzal is bizonyíthatjuk, hogy Isten különös áldást adott általuk a világnak.

   De az Írás arra utal, hogy az isteni bölcsesség nem csak nagy, világformáló tettekben mutatkozik meg, hanem a mindennapi élet szürkeségében, az egyszerű, feltűnés nélküli hívő életben is. 

   Isten a bölcsesség közlését nem köti képzettséghez, tudáshoz, ügyességhez. „Ha valakinek közületek nincs bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik neki; de kérje hittel.” Ezzel a bölcsességgel voltak felruházva a parasztpróféták, akik minden magasabb iskolai képzettség nélkül tanításukkal, pásztorolásukkal, életformájukkal csodálatba ejtették embertársaikat. Erről a bölcsességről ad ismertetést igénk.

    „A felülről való bölcsesség” először is: tiszta. Úgy is mondhatnánk: átlátszó. Nincs benne kétértelműség, alakoskodás, szemforgató képmutatás. Nem mondja a jót gonosznak, vagy a rosszat jónak. Nem tekint emberek személyére úgy, hogy ahhoz képest foglaljon állást: kivel áll szemben. Nem hízeleg, ha az előnyökhöz juttatná, és nem fordul el az igazságtól, még akkor sem, ha abban számára ítélet volna.

 Másodszor: békeszerető. Spurgeon mondja: „Inkább megyek két mérföldet, hogy egy civakodást elkerüljek, mint egy felet, hogy belekerüljek.”  Csak a bölcstelen emberek tudnak hosszú ideig haragot tartani, civakodni, pártoskodni, igazukért harcolni, intrikálni. A békeszerető emberek inkább áldozatot vállalnak, csak hogy a békességet megőrizzék, vagy helyreállítsák.

  Harmadszor: méltányos.  Szerény, nem tolakodó, nem akar minden eszközzel az élre törni, nem akar mást legyűrni, hogy csak ő érvényesüljön.  Megértő a más gyöngeségével szemben, nem használja ki a helyzeti előnyöket. Nem a jog szerint méri a javakat, hanem a szeretet mértékével.

 Negyedszer: engedelmes, más szóval engedékeny. Nem ragaszkodik rögeszmékhez. Tudatában van annak, hogy ő is tévedhet, és másnak is lehet igaza. A végén úgyis minden kiderül és igazolva lesz, ha ő látta jól a helyzetet. Ez az engedékenység nem gerinctelenség, és nem megalkuvás a nyilvános rosszal, hanem helyet ad más véleményének, tud módosítást tenni az általa elgondolt terven, vagy javaslaton.

  Ötödször: irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes.  Tudja azt, hogy minden jótett, jócselekedet magvetés, amely előbb-utóbb aratást ér. A bölcstelen ember szívtelen, zsugori, magának való, önző, és egyszer csak magára is marad. Az irgalmasságot cselekvők visszakapják azt a szükség idején.

 Több okos ember van a világon, mint bölcs. Saulnak azt mondotta a próféta, amikor pedig az áldozatot mutatott be az Úrnak: „Esztelenül cselekedtél!”  Még a jótett gyakorlásához is bölcsesség kell, mert anélkül a jó is rosszá válhat. Könyörögjünk felülről való bölcsességért!

 

A lelki megújhodás baptista értelmezése

  Minden igaz lelkipásztornak fáj az, ha gyülekezetében lelki közöny, hitben való megfáradás, vagy elvilágiasodás jelentkezik. A bűn által megcsalattak romboló hatása, a viszálykeltők, békebontók zavarkeltése sok keserves, álmatlan éjszakát okoz.

   Mint Jákób a Jabbok révénél, nagy tusákat vívunk. Mint Ezékiel, úgy állunk az Úr előtt, várjuk a megoldást, az isteni parancsolatot, hogy megéledjenek a tetemek.

   Nem akarok lelki altatót beadni senkinek s azt mondani, hogy nincs mit tennünk tovább, törődjünk bele a változhatatlanba. Inkább azt mondom minden testvéremnek, akik a vártán állnak, - amit Pál irt Timótheusnak-: „Szenvedj!”  Ez nem önsanyargatásra, vagy testi szenvedésre való buzdítás, hanem az Isten ügyéért égés, az oltárra tett élet lelki szenvedése, melyre Pál a maga példáját adja, amikor megírja, hogy az összes gyülekezet gondja nyomja a lelkét és együtt szenved a szenvedőkkel, együtt ég a kísértésben levőkkel.

    Nem szabad azonban a másik végletbe sem esnünk. Nincs ok a végső elkeseredésre, ne veszítsük el reménységünket. Mikor Illés azon kesergett, hogy egyedül maradt az igaz Isten szolgálatában, azt a választ kapja, hogy még van hétezer ember, akik nem hajtottak térdet a Baálnak.  Ha a Korinthusiakhoz írott levél kis ablakán betekintünk a gyülekezet életébe és a négy párt versengését, a lelki ajándékokkal való visszaélést, a sok bűnös elhajlást látjuk, azt mondhatnánk: vége a gyülekezetnek! Pál meg is állapítja, hogy sok lelki beteg van közöttük és sokan elaludtak. Mégis a pásztori szeretet hangján közelít hozzájuk. Nem tudom, hogy van-e ma hazánkban olyan gyülekezet, amelynek pásztorolását elcserélném a korinthusi gyülekezetben való pásztori munkával!?  És az a sok intés, dorgálás, kemény figyelmeztetés, melyet az apostoli levelekben találunk, mind arra mutat, hogy bajok akkor is voltak, az ördög akkor is munkálkodott és az ember akkor is ember volt.

 Simon mágus, Himeneus, Filétus, Démás, Ércmíves Sándor, Diotrefés jeles példányai voltak az igazságtól elfordult embereknek, akikről azt írja Pál: „Sokan járnak másképpen,… akik felől sírva mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.” És mégis, mindezek ellenére Krisztus keresztje ragyogott és az evangélium hódított. De a megújhodásra akkor is szükség volt. Ezért írja Pál: „Serkenj fel, te, ki aluszol!”

   Az a baj, hogy a felszínes, csak névleg keresztyén, megtéretlen emberek mögött nem vesszük észre azokat a kedves lelkeket, akik nem nagy hangon, de a Krisztussal való belső lelki közösségben élnek. Némelyik súlyos keresztet cipel, mégis kitartó szorgalommal járja az Úr útját. Másik csendben munkálkodik, szeret és áldoz. Vannak a bűnbánat könnyeit titokban hullató Péterek és Magdolnák, akik még „fehér ruhákban járnak”, mert méltók arra.  Élő, egészséges sejtek, akiket ismer a jó Pásztor és néven szólít…

     Ha egy gyülekezet a teljes zsibbadtság, közöny állapotába jutna, akkor sem a végítélet harsonájával kelthetjük életre. Ezékiel - látva a nagy csonthalmazt- nem ragad fütyköst, hogy üssön–vágjon a csontok között, hanem Istentől várja a megoldást. Nem jajveszékel, nem kárhoztat, nem fordít hátat a kilátástalannak vélt helyzetnek. Nem folyamodik emberi mesterkedéshez, nem akar bűvész lenni, hogy mesterfogásokkal majd ő illessze össze a csontokat; figyel Istenre és teszi azt, amit az Úr parancsol neki.

  Ezékielnél az Úr két eszközt használ a megújításra. És azt hiszem, hogy ma is ez a módszere az Úrnak, ma is ezeket az eszközöket használja. Az egyik az Ige, a másik a Lélek. Az edényben lévő vizet mozgásba lehet hozni kavargatással, szénsavval, de az igazi „buzgást” a tűzzel való érintkezés adja.

  „Prófétálj, embernek fia!” - szól az Úr. „Hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben!  Tiszta igét, feddhetetlent, hogy aki ellene veti magát, megszégyenüljön. „Az evangélium Isten hatalma”,-- írja Pál. Ebben van a megújhodás titka és lehetősége. Így jön létre az újjászületés és az újraéledés is.

  Az egészséges megújhodás ritkán történik tömegviszonylatban.

  A virágvasárnapi tömeglelkesedést hamar fölváltja a nagypéntek „feszítsd meg”–e. Ügyeskedő pszichológiai fogásokkal, „szent trükkökkel”, az érzelmek felzaklatásával el lehet érni olyan eredményeket, hogy sokan kezet emeljenek és áradozva mondják: „Most megtaláltam az igazit!…”, de ezeknek nincs gyökerük. Vajon benne van-e az ilyen munkában a Szentlélek? Isten egyénileg szól hozzánk és személyesen akarja ügyünk rendezését. Az egyének megújhodása hozza meg a gyülekezet felfrissülését. 

  A megújhodás alatt egyesek – tévesen - azt a vallásos gyakorlatot értik, hogy a nagy hangon való imádkozás, esetleg „idegen” nyelvbeszéd megjelenése és a hallelujázás az, ami kétségtelen jele annak. De hiszen ezek utolérhetetlen mértékben megvoltak Korinthusban is, mégis azt írja nekik Pál: „Még testiek vagytok.” Vannak csendes, kevésbeszédű, zárkózott emberek, akik emberekkel való beszélgetésükben is halk, csendes modorúak. Hogy nézne az ki, hogyha Istennel beszélnek, akkor meg nagyhangú kiáltozásokkal, érzelmi kitörésekkel fejeznék ki magukat? Ilyen természet-ellenességet nem csinál a Lélek!

   A megújhodás a mindennapi élet vonalán jelentkezik. „Ügyeljünk egymásra a szeretetre és jócselekedetre való felbuzdulás végett…,   megújultatok az irántam való gondviselésben.” A megújhodott ember nem a lelki kevélység hangos hírmondója, hanem a cselekvő szeretet alázatos, becsületes munkása.

 

A megmentett ember diadaléneke

(Zsolt.40:1-4)

  „Várván vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, meghallgatta kiáltásomat. Kiemelt engem a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat és bíznak benne.”

  A nagy lelki mélységből kimentett ember bizonyságtétele és hálaadása ez a zsoltár. Pusztulás gödrének, sáros fertőnek nevezi azt az állapotot, melyben vergődött. Akár a bűn rothasztó mocsara volt az, akár a kétség, félelem, aggodalom reménytelen mélysége, örömtelen sivársága lehetett; a lélek számára életveszélyes állapot volt.  A magával tehetetlen ember szabadulás utáni epekedése szólal meg itt: „Várván vártam az Urat.”

   A várakozás még jó körülmények között is fárasztó, de életveszélyben idegfeszítő állapotot jelent. A földrengés által összeomlott ház romjai alatt az életben maradt, öntudatánál levő ember mily keservesen várja a mentőosztag csákányütéseinek közeledését, melytől szabadulását várja. A bűntudatra ébredt ember üdvösség utáni sóvárgása van ebben. Várakozása nem szerencse várás. Azt mondja: „Meghallgatta kiáltásomat.” - tehát életjelt ad magáról, kiált, vágyik a szabadulás után. A vak Bartimeus, mikor hallotta, hogy az Úr Jézus ott megy el, ahol koldus-életét tölti, kiáltozott: „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!”  Nincs ebben a könyörgésben, imádságban semmi liturgikus vonás, nincs szónoki póz, vagy hízelgő körülbeszélés, csak egyszerű kiáltás, de ez a szívnek teljességéből tör elő. Ilyen imádságod legyen neked is. A zsoltáros arról tesz bizonyságot, hogy az Úr meghallgatta kiáltását, könyörgését.

 A mi Istenünk imádság meghallgató Isten. Meghallja még a szívben felzokogó, szavakkal ki nem fejezett sóhajt, a lélek nagy néma kiáltását is. Az igazi imádság nem egyházi rendtartásból fakadó vallásos gyakorlat, hanem az Istent kereső ember segélykiáltása, vagy hálaadása. 

   Szép bizonyságtétele a zsoltárosnak az is, hogy: hozzáhajolt az Úr.    Mint a jerikói út vérbefagyott szerencsétlenéhez lehajolt az irgalmas samaritánus és felölelte a porból, szemétből, úgy hajlik le a hozzá kiáltóhoz az Úr, és kimenti az ítéletből, a kárhozatból. Nem tanácsot ad, nem útbaigazítást, nem parancsot osztogat a szenvedő, vergődő léleknek, hanem kivonja a pusztulás gödréből. Sok embert azzal a hiedelemmel tart vissza a sátán az Úr szolgálatától, a hívő élettől, hogy Isten olyan terheket rak az emberre, amelyeket nem bírhat el, olyan követelményeket támaszt, melyeket képtelenség teljesíteni. Ezzel szemben az az igazság, hogy Isten erővel tölti meg a benne bízókat és minden segítséget megad ahhoz, hogy betölthessük hívatásunkat. Ezért vallja a zsoltáros felolvasott igénkben, hogy „sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” Tehát nem azért ment ki a bűn mocsarából, hogy agyonterheljen, megnyomorítson, hanem azért, hogy boldoggá tegyen.

  Igaz az, hogy nagy erőpróbák vannak a hívők életében, de az is igaz, hogy a segítség mindig nagyobb, mint a baj. Pál apostol és Sílás a filippi börtönben a kaloda szorítása következtében vérüket hullatták, de nagyon csalódott az, aki azt várta, hogy siránkozni fognak.  Ők e kínos állapotban Istent-dicsérő énekeket énekeltek, éneklésük hangja betöltötte a börtönt és meghatotta a többi rabot. Erre a magatartásra nem emberi kiválóságuk, nem fanatizmusuk által voltak képesek, hanem a bennük működő isteni erő által: „Mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít.” – mondja Pál.

  A szikla a Jézus Krisztusban megnyert, megtapasztalt üdvösség. A vértanúk, mártírok óriási serege évezredeken át így tudott vállalni minden szenvedést, jogfosztást, üldöztetést, mert földöntúli, isteni erőforrásból meríthettek. Mindig boldogabbak voltak az üldözöttek üldözőiknél, a szenvedők gyötrőiknél, mert a szenvedések útját járva ők is tapasztalták, amit a zsoltáríró: megerősítette lépteiket.

  A bizonyságtétel utolsó mondata úgy szól, hogy az Úr új éneket adott a megmentett ember szájába, Istennek dicséretét. Az éneklés az öröm kifejezése. Hogyne telne meg a szív és a száj dicséret - mondással, amikor Isten nagy szabadítását megtapasztalja az ember.  Amikor a kórházból hazatér egy nagyon súlyos műtét után - gyógyultan - az ember, nem győzi dicsérni a műtétet végző orvos tudását, kedvességét, s általában a gondozók lelkiismeretességét, önzetlen szolgálatát.  

   Ezért szeretnek a hívők énekelni, ezért van lelkük telve hálaadással és igaz örömmel, mert általjöttek a halálból az életbe, a boldogtalanságból a boldogságba, a békétlenségből a megnyugvásba, a kárhozatból az örök életre. Ez az öröm nem múlandó, nem időszakos, mint a földi, anyagi természetű öröm, hanem állandó, örökre megmaradó, mert az Úr állandó jelenléte táplálja, éleszti.

  Szomorú, csüggedt, fáradt, kétségbeesett vagy, bűn szörnyű fertőjében fuldokló lélek? Kiálts az Úrhoz most, azonnal! Kiálts és várjad szabadítását, mert Isten karja nem rövidült meg, szíve nem hűlt ki. Neked is tud adni szabadulást, megnyugvást, békességet és örömöt. De kiáltásod őszinte legyen, hogy amikor feléd nyújtja áldott szabadító karját, ragadd meg azt, és add át életedet fenntartás és kikötések nélkül neki.  Engedd meg, hogy – mint pásztor elveszett juhát - vállára vegyen és hazavigyen az övéi közé.

   Most pedig én kiáltok helyetted: Drága Megváltóm, Úr Jézus! Könyörgök hozzád azokért, akik a sáros fertőben lelki öntudat nélkül már-már elmerülnek. Nyújtsd ki mentő kezedet azok felé is, akik nem tudnak még kiáltani, és adj új életet, békességet nekik. Ámen!

 

A megtisztulás feltétele

(Ézsaiás 1: 18) 

 „No, jertek, törvénykezzünk, - azt mondja az Úr! Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.”

  A szótárunk legsötétebb szava e hárombetűs szó: Bűn. Hogy mennyi gonosz cselekedet, hányféle alakban megjelenő, átok alá rekesztő rossz cselekedet, mennyi tisztátalanság, mennyi pokoli feszültség és mennyi vétkes mulasztás fedőneve e szócska, azt ki sem mondhatom. Minden ember által utált és mégis minden ember életében jelen lévő, átkos hajlam és cselekedet ez, melynek polip karjai átfogják az egész világot.

 „Az egész világ a gonoszban vesztegel…”- mondja az Írás. Azt mondottam, hogy minden ember gyűlöli a bűnt; ezt úgy értettem, hogy a legtöbb ember másokban, a mások bűnét utálja és ítéli el. Az iszákos a gyújtogatót, a hazug a tolvajt, a házasságtörő a gyilkost ítéli el, s ezt a sort folytathatnám tovább.  Isten igéje nem tesz különbséget, minden bűnre kimondja a döntést: „… menthetetlen vagy, ó, ember…”

  Felolvasott igénkben azt látjuk, hogy a bűn beszennyezi az ember lelkét. Beszennyezi a gondolatot, vágyat, indulatot, akaratot; tisztátalanná teszi teljesen. Az elkövetett, vagy csak a lélekben lappangó bűn beivódik a szívbe, a lelkiismeretbe, fotókópiája ott marad, és csak alkalomra vár, hogy ránk törjön, megszégyenítsen, vádoljon és meggyötörjön. Dávid már idős ember lehetett, amikor így kiált Istenhez: „Ifjúságomnak vétkéről ne emlékezzél meg.”  A legtöbb ember nem látja ezt magán, mert lelki sötétségben van, de ha egyszer Isten arcának világosságába kerül, az Ige reflektorfénye rávilágít, akkor szörnyű és félelmetes a felismerés. Még a magát igaznak, szentnek, jónak tartó Saulus is - mert igyekezett a törvény teljes betöltésére -, mikor a krisztusi világosság sugaraiban önmagára tekint, úgy kiált fel: „Ó, én nyomorult ember, ki szabadít meg engem…?”  Előbb, vagy utóbb nálad is jelentkezni fog a felismerés.

  Némelyik embernél csak a halálos vívódások között, de lehet, hogy megtisztulási lehetőség nélkül. És mi lesz akkor veled, ha Isten előtt szennyesen kell megjelenni?!

  Az ember ösztönösen keresi a megtisztulást. Mint mondani szokták tisztázza magát. Másra akarja hárítani a felelősséget. Vádolja környezetét, okolja körülményeit, hivatkozik gyarlóságára és arra, hogy más még sokkal szennyesebb, nagyobb bűnöket követ el. Vannak, akik kegyes cselekedetek gyakorlásával akarják jóvátenni vétkeiket, mások rohannak a feledésbe, nem gondolnak arra, hogy a bűn szennye idővel nemhogy elfakulna, hanem még jobban belemarja magát a szívbe, a lélekbe. Öntisztítással hiába próbálkozunk. „Ki tehet tisztát a tisztátalanból?”- kérdi a Szentírás.  „Ha hóvízben mosnám is meg magam, akkor is a fertőbe mártanál…”- mondja az Írás. És amikor az ember eljut a bűnei által szerzett lelki csődbe, jelentkezik az Isten.

  Az Úr szánó szeretete, könyörülő jósága megoldást ajánl. Mint mikor az édesanya a szennyből, poros játékból hazatérő gyermekét fogadja, úgy fogad bennünket is mennyei Atyánk: „Jertek, törvénykezzünk.” 

  Milyen a kezed, milyen a lábad? - kérdi az anya gyermekétől. Hol jártál, nézd, milyen szennyes vagy!  Csak ezután jön a megtisztítása.

  Amíg úgy érzed, hogy nincs szükséged az Úr tisztító szeretetére, addig neked is szól az Ige: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd hozzám.”  Csak ha eljutsz addig, ahova Saulus –„A bűn nékem halálos lett…”- és szíved egész teljességéből szeretnél, akarsz megtisztulni, akkor jön feléd az Isten és végzi el kegyelmi művét az életeden. Az Úrnál van tökéletes hatású tisztítószer, mely a legcsúnyább szennyezést, foltokat is eltávolítja. „Jézus Krisztusnak, az Isten fiának vére megtisztít minket minden bűneinkből.”  Ha skarlátpiros, vagy karmazsin színű, rikító, félelmetesen szembetűnő is a bűnöd, az ő megtisztító hatalma hó– és gyapjúszínűvé teszi lelkedet. Ezt a színváltozást legelőször csak az Isten látja: „Eltörlöm bűneidet, mint a felleget, azokról többé meg nem emlékezem.” A megtisztítás bizonyossága abból áll, hogy az ember iszonyodik a bűntől, és a legkisebb szennyeződés is nagy fájdalmat, szomorúságot jelent számára. Keresi Isten közelségét és békességet nyer az Úrban.

  Kedves testvér, jöjj és állj az Isten Igéjének tükre elé! Nézz szembe bűneiddel. Vesd le az önigazság palástját és alázd meg magad a Mindenható Isten színe előtt. Valld meg azt, amit ő úgy is tud, hiszen gyermekkorod óta minden fel van jegyezve rólad nála, és kiálts hozzá, mint ama vámszedő ott a templomban: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!”  Életed nagy fordulópontjához érsz így el, s megtapasztalod a megmentett, a megtisztított élet boldogságát, örömét.

 

A napkeleti bölcsek  

   Nem akarom rövidre szabott időmet azzal tölteni, hogy a - különben igen jól ismert – történetet felolvassam a Szentírásból, melyet Máté evangéliumának 2. része első tizenhét versében találunk, hanem kiemelem azokat a tanulságokat, melyeket ebben ad nekünk az Úr.

  Sokan akarták már megfejteni a keleti bölcsek titkát. Nevet is adtak nekik: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Hol királyoknak, hol mágusoknak nevezik őket. A három ajándékról három királyra következtetnek. De az Írás hallgat ezekről az emberi vélekedésekről. Mi elégedjünk meg annyival, amit az Írás mond róluk. Hallgassunk az Úr szavára, aki ebben a történetben is üzenetet ad nekünk.

  Az első, amit a szívünkre vehetünk az, hogy a bölcs emberek keresik Jézust. Élt már sok nagy ember ezen a világon. Könyvek, életrajzok dicshimnuszokat zenghetnek róluk. Alkotásaik bámulat, csodálat tárgyai lehetnek, az emberiség fejlődésére nagy hatással voltak, de hervadó babérkoszorúik mögött a feledés sötétsége borítja be őket.  De Jézus élő valóság. Mintha a mai embernek mondaná igéit. Szava iránymutató, boldogító, üdvadó; jelenléte betölti a szívet békességgel. Ezért keressük ma is Őt.

  A bölcsek Jézust kereső útja áldozattal, fáradsággal teljes út volt. Nem tudja azt felmérni a mai ember, - aki ha akarja egy nap alatt három földrészt is meglátogathat repülőgépen - hogy mit jelenthetett ezeknek a bölcseknek a Betlehembe vivő út. Kellemetlen időben, veszélyes területeken áthaladva, teveháton, sok kényelmetlenséget vállaltak. Otthonról, kényelemről való lemondás kellett hozzá. De mindezt vállalták. A közelmúltban levelet kaptam egy távolban élő testvéremtől. Azt írta benne: „Nálunk, ha esős idő van, csak az jön imaházba, akinek autója van.”  Testvér, téged mi tart vissza az Úr Jézus keresésétől?     Ő mondotta: „Ahol ketten, vagy hárman összejönnek, ott vagyok…” A bölcsek mindent vállaltak a találkozásért; Te mit vállalsz?    

   Ezek a bölcsek olvastak a természet könyvében: „Láttuk az Ő csillagát.” A 19. zsoltár azt adja tudtunkra, hogy a nagy teremtettség hirdeti az Isten dicsőségét.

  Nézz fel a csillagokba, nézz szét a virágos réten, búvársisakkal merülj le a tengerek mélyére, mikroszkóppal vizsgáld a parányok világát; minden az alkotóra mutat. Őhozzá utasít, Aki által, Akire nézve teremtettek mindenek.   De az Írás nem glorifikál. Rámutat arra is, hogy a bölcs emberek is ki vannak téve a tévedéseknek, botlásoknak. Amíg a bölcsek teljesen Isten vezetésére hagyatkoztak, az útjuk zökkenőmentes volt. Amikor azt hitték, hogy célhoz értek – hiszen, emberileg nézve: hol kereshetnék a királyt, mint a fővárosban? -, jóvátehetetlen hibát követtek el. Ki tudja, hány betlehemi gyermek halála lett tévedésük eredménye?! Mindig ráfizetünk, ha saját értelmünkre támaszkodunk; ha levesszük tekintetünket „ama fényes Hajnalcsillagról”, az Úr Jézusról. Emberi logikával, vagy tapasztalattal igazolni tudjuk magunkat, és választhatjuk a kényelmesebb utat, különösen, ha tekintélyes emberek tanácsát kikérjük és véleményükre építünk. De a vége mindig kudarc!  Van egy jó közmondásunk: „Jól megnézd, hogy kitől kérsz tanácsot!”   A bölcsek jó felvilágosítást kaptak, de miért volt arra szükség, mikor az Ige azt mondja, hogy a csillag továbbra is vezette őket és megállt a hely fölött, ahol a megszületett Üdvözítő volt. Isten kegyelmes vezetése még a botlás, tévedés ellenére sem maradt el. Örömmel látták a csillag jelzését, midőn célba értek. Örömüket nem hűtötte le az a szegényes környezet, melyben a megszületett Királyt találták. Bár az Írás azt mondja, hogy bementek a házba, (mintha áttelepültek volna egy lakóhelybe az istállóból), de én biztosan tudom, hogyha ők is –mint a pásztorok – istállóban, jászolban találták volna a kisdedet, akkor sem fordultak volna el finnyáskodva, kényesen tőle; mert nem látszat után mentek, hanem Isten vezetésével. Ha összehasonlították a szegényes kis helységet Heródes palotájával, bizonyára nagy különbséget láttak.  

  Nem is érthették meg azt teljesen, hogy egy csillag által jelzett, Istentől adott leendő uralkodó ilyen szegényes körülmények között található… De hittek a kijelentésnek. Sok minden van az Isten országának titkai között, amit ma még homályosan, tükör által szemlélhetünk; sok mindent nem értünk meg az öröklét titkaiból, de ahol az értelmünk elakad, ott vezet a hit, az Istenben való bizalom, Aki nem tévedhet.

   A bölcsek, amikor meglátták a kisdedet anyjával, Máriával, leborultak előtte, tisztességet tettek neki. Nem kutatták származásának titkát. Úgy látszik, József vissza is vonult, mert róla nem beszél itt az Ige. A gúnyolódók sarat dobálhatnak Máriára, csúnya hírt költhetnek Megváltónk származásáról; mi, ha Isten vezetése alatt élünk, hódolattal leborulva imádjuk Őt, mint Isten fiát.

  A bölcsek ajándékot hoztak a kisdednek. A drága ajándékokat – mint mondják: - az aranyat a királynak, a tömjént a főpapnak, a mirhát a prófétának adták, s ebben az Úr Jézus hármas tisztségét jelölték meg.   Te mit adsz ma az Úrnak?  Ma sokkal nagyobb igénnyel lép fel Ő velünk szemben. Nem elégedne meg aranyunkkal, bármennyi volna, sem tömjénre, sem mirhára nem tart igényt; de a szívedet kéri. Azt pedig – egészen, hogy Ő tölthesse be mennyei kincseivel: örömmel, békességgel, üdvösséggel.

  A bölcseket tovább is vezette Isten. A téves út helyett más utat jelölt ki számukra. Ebben is megnyilatkozik Isten megbocsátó szeretete. Botlásaink, tévedéseink, nem szándékos félrelépéseink ne ejtsenek kétségbe. Isten megvédi ügyünket botlásaink ellenére is, és ha engedünk neki, ismét irányítja lépéseinket. „Más úton mentek vissza hazájukba.”  Vizsgáld meg, milyen úton jártál eddig? Ha helytelen volt az, akkor kérd az Urat a zsoltáríróval: „Vizsgálj meg engem, óh, Isten és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem és ismerd meg gondolataimat, és lásd meg, ha van –e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján.”

 

 „A ti beszédetek…”

( Mt. 5: 37)

   Isten igéje az emberi élet egész területére kiterjedő tanácsokat, utasításokat, rendeleteket ad. Az Úr számon kéri tőlünk még a gondolatainkat is. „Miért gondoljátok ezeket a ti szívetekben?” - kérdezte az Úr a farizeusoktól. A zsoltáríró úgy tesz bizonyságot erről: „Mielőtt a szó ajkamra jönne, Te már érted azt.” Az emberek felé azonban csak beszéddel, vagy írással fejezhetjük ki magunkat.  A beszélőképesség nagy isteni ajándék és hatalmas eszköz lehet a jó, vagy a rossz szolgálatában. Az Ige tanítja, hogy: „minden haszontalan szóért számadásra von Isten.” A beszéd fontosságát abban is kifejezi az Úr, hogy az üdvösség eszközéül adta a keresztről szóló beszédet (I. Kor. 1:21).  Minden hívő ember feladatává tette Isten a bizonyságtevést. De erre is vonatkoztathatjuk azt, amit Pál apostol mond: „Meglássa minden ember, hogy mi’ módon épít arra…”

  A bizonyságtevés nem kenetteljes, mézes-mázos kifejezésekből, nem szállóigék, frázisok elmondásából áll, hanem a hitben élő ember becsületes vallomásából, mellyel irányt mutat másnak az általa megismert igazságokhoz, megtapasztalt kegyelemhez, és a krisztusi élet boldogságához. Nagyon fontos az, hogy a bizonyságtétel és a mindennapi életben folytatott közbeszéd között ne legyen differencia. Aki Krisztus igazságáról tesz bizonyságot, nem lehet hazug, rágalmazó, átkozódó, vagy káromkodó ember. „Egy forrásból nem folyhat két-féle víz… Nem szedhetnek a tövisről szőlőt.”  Ki fogadná el az olyan ebédet, melyet petróleumos edényben főztek? Ki inna olyan pohárból, melyben előzőleg valamilyen undorító folyadék volt és nem tisztították ki azt?   Éppen így: visszautasítják azt a bizonyságtételt, mely tisztátalan szájból származik.

 De nemcsak az emberekkel szembeni felelősség követeli meg beszédünk tisztaságát, hanem – és elsősorban – az Úr is. „A te szádból ítéllek meg téged, gonosz szolga” (Luk. 19.22.).   Az emmausi úton bánattal terhelt tanítványaitól azt is kérdezte az Úr: „Miről beszélgettek egymás közt?”

  Ha mindig gondolnánk a számonkérésre és arra, hogy az Úr hallja azt, amit csak „bizalmasan”, „fülbe súgva” beszélünk valamiről, vagy valakiről, sok mindent elhallgatnánk, és nem volna annyi felelőtlen gyanúsítgatás, szeretetlen megjegyzés, elfogult kritika.

  Önteltség volna az, ha valaki azt állítaná magáról, hogy beszédében soha nem téved, hogy Isten mérlegén lemérve nincs kifogásolható rész abban. A Szentírás azt tanítja, hogy „Aki beszédben meg nem esik, az tökéletes ember.”  Ki meri ezt magáról állítani?  A zsoltáríró így imádkozik: „Tégy závárt az én szájamra, őriztesd az ajkaim nyílását.”  Rájött arra, hogy saját maga erejéből nem képes féken-tartani a nyelvét. Sokszor kell oda járulnunk az Úr színe elé, és kiáltani hozzá: „Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok” (És. 6:5.).  S ha őszinte a tisztaság utáni vágy és bűnbánat bennünk, megtisztulást nyerünk az „oltárról vett szénnel”.

  Fokozott felelősség terhel bennünket az igehirdetés szolgálatában. Pál apostol arra inti Timótheust, hogy „tiszta igét” hirdessen, hogy ha valaki ellene veti magát, megszégyenüljön. Úgy látszik, voltak olyanok, akik szennyezett igét hirdettek. Krisztus követségében járva nem használhatunk „teológiai tolvajnyelvet”. Ha világról beszélünk, az alatt nem politikai, társadalmi, vagy gazdasági rendszert értünk. Ha sátánról, ellenségről beszélünk, az alatt soha sem másként gondolkozó embereket gondolunk. Ha harcról beszélünk, az alatt csak a bűnnel, önmagunkkal és az ördög kísértésével szembeni küzdelmet értjük. Ha királyságról beszélünk, az csak a Krisztus bennünk való lelki uralmát jelentheti. Legyen beszédünk nyílt, világos és félreérthetetlen.

  Vigyázzunk arra, hogy bizonyságtételünk mindig a színigazságot tartalmazza. Istennek nincs arra szüksége, hogy felnagyított csodatettekkel dicsőítsük Őt.  Ha meghallgatta imádságunkat az Úr, beszélhetünk arról, de nem szabad többet mondani, mint amit igaz lelkiismeretünk szerint megtapasztaltunk. 

  De sokat vétkeznek azok, akik meg nem történt gyógyulásokról, gyógyításokról beszélnek. Birtokomban van egy körlevél, melyben azt állítja egy hazánkban járt külföldi, hogy két hét alatt több mint ezer ember gyógyult meg általa. Vajon igaz ez?

 Vigyázni kell a „kijelentések” emlegetésével is. Ismerjük a Szentírásból, hogy egész sereg prófétát csalt meg a hazugság lelke, pedig az Úr nevében prófétáltak. Az Úrnak nincs szüksége hazug bizonyságtevésre, még akkor sem, ha az külsőleg úgy jelentkezik, hogy az Úr dicsőségét munkálná. Hiszünk az ima meghallgattatásában, a hitből való gyógyulásban, a lelki ajándékok megnyerésében, de a bűnös embernek a golgotai keresztre van szüksége, hogy üdvözüljön. Pál azt mondja, hogy ő nem akar másról tudni, csak Krisztus keresztjéről. Mert, ha az Igének nem hisznek, akkor „.az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” (Luk. 16:31.).

  Az Úr Jézus tanításaiban gyönyörű példázatokat, hasonlatokat mondott. Ezekben mindig életszerűséggel, a bármikor megtörténhető eseményekkel példázva tette szemléletesebbé, érthetőbbé a mennyek országának titkait. A helyesen alkalmazott illusztrációk hasznosak lehetnek az igehirdetéseinkben, de ott is leselkedik ránk a veszély. Soha ne adjunk elő olyan esetet megtörténtnek, amelyről nem vagyunk meggyőződve. Soha nem szabad úgy elmondani egy megtörtént eseményt, mintha az velünk történt volna meg, pedig más volt a történés megélője. „Legyen a ti beszédetek úgy –úgy, és nem –nem; ami ezen felül van, a gonosztól van.”    Legyen könyörgésünk az Ige szerint: „Számnak beszédei legyenek kedved szerint valók.”

 

Adventi  készülődés 

  Mikeás próféta könyve hatodik részének 6. 7. és 8. verse egy mindnyájunkat közelről érintő kérdést vet föl és meg is adja arra az Úr válaszát. Halljátok hát az igét: „Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak –é a magasságos Istennek?  Égőáldozatokkal menjek -é elébe esztendős borjukkal, kedvét leli –é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olajpatakokban?  Elsőszülöttemet adjam –é vétkemért, vagy gyermekemet lelkemnek bűnéért?  - Megjelentette néked, óh, ember, mi legyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.”

 Ebben az igében a hívő ember szent meggyőződése van: Az Úr jön! Igaz az, hogy –ígéret szerint – minden nap velünk van a világ végezetéig, de ez mások számára láthatatlan, s csak a hívő ember bölcs magatartásában, szent életében, istenfélelmében vetítődik az emberek felé. Mint a tanítványokról olvashatjuk: „Megismerték, hogy Jézussal voltak…” vagy: „A te beszéded is elárul téged”- mondták Péternek. Az Úr Jézus azonban azt ígérte, hogy úgy jön el még egyszer erre a világra, hogy     „.. minden szem meglátja őt, még akik átszegezték is.” Eljön az ég felhőiben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Akkor a föld minden lakosa sír, egyik része örömkönnyeket hullat, mások a félelem és megrettenés zokogásába esnek. Élők és holtak részesei lesznek e nagy eseménynek. Félreérthetetlen és letagadhatatlan lesz az ő megjelenése.

 A másik igazság az ebben az igében, hogy az eljövendő Úr Jézusnak elébe kell menni. „Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy elvegye mindenki annak a jutalmát, amit e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.”  Ezen a tényen nem változtat az, hogy hiszünk - e benne, vagy mesének tartva tagadjuk azt; hogy vágyunk - e rá, vagy irtózunk tőle.

  Most még hátat fordíthatsz Istennek, bedughatod füled szent szava előtt, melyben szeretetéről biztosít, üdvöt ajánl és istenfiúságot ígér. De ha megszólal égzengésnél hatalmasabb erővel a megérkezett Krisztus szava s az angyal trombitája, mely a halottakat előhozza, akkor elébe kell állni.

 Szembe kell nézni azzal, akit nem szerettél, vagy megvetettél, uradnak vallottál, avagy keresztre feszítettél…

   Ezen igazságok ismeretében, hitében vetődik fel az ember lelkében a nagy kérdés: „Mivel menjek eleibe az Úrnak?” A próféta vétekről, a lélek bűnéről beszél, melyet rendezni kíván. Mert le nem rendezett bűneinkért csak ítéletet, kárhozatot nyerhetünk. Mert rettenetes lesz az elutasítás: „Átkozottak!  Menjetek el tőlem az örök tűzre!” A tépelődő lélek megoldást keres. Megoldást keres a vallásos gyakorlatokban: „Hajlongjak - é a magasságos Istennek?” Vallásos szertartások, gyakorlatok, egyházilag előírt imaformák vajon elégségesek-e Isten kiengesztelésére? Vagy áldozatot kíván tőlem? Vagyonomat, értékeimet kívánja -é? Vagy csak gyermekem feláldozása révén - a legdrágább áldozat által, amit hozhatnék –nyerhetnék kegyelmet?  Óh, ember, ezt már megtette helyetted az Isten. Mert Ő feláldozta egyszülött Fiát érted, hogy a nagy ítéletkor Megváltónk jobbja felől állhass. Nekünk semmit sem kell tenni, csak elfogadni a megbékélt Isten kegyelmét. A vallásos cselekedeteket, az áldozatot meg lehet tenni szokásból, félelemből, számításból; az Úrnak más igénye van: Ő a belsőt, a szívet nézi. Az Úr válasza felvilágosít minket arról, hogyan menjünk Ő elé. Ez nemcsak jó tanács, hanem isteni feltétel, szabály is. Három feltételt szab az Úr a hozzá közeledő ember számára:

 Először, hogy „Igazságot cselekedjél!” Nem lehet kétarcúsággal, képmutatással járulni az Úr elé. Őszinteséget kíván az Úr, átlátszó, tiszta szívet. Úgy is van megírva: „Boldogok a tiszta szívűek, mert Ők az Istent meglátják.”

 Cselekedeteinkben legyünk igazságosak. Ne legyen kétféle mértékünk a magunk vagy mások hibáinak elbírálásában. Ne érzelmi alapon ítéljük meg az embereket. Legyünk bátrak a magunk hibáinak megítélésében, és igazságosan keressük a mentő körülményeket más elbírálásánál. „Amint akarjátok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ti is azt tegyétek másokkal.”  

  Másodszor: „Szeressed az irgalmasságot!” – mondja az Úr. Mások, az elesettek felkarolása, a szegények megsegítése, az elhagyottak gondjainak felvétele ne kényszerből, ne unott közönnyel, ne zúgolódva történjen, hanem azzal a boldog tudattal, hogy az irgalmasság gyakorlása Megváltónkkal való ténykedésnek számít, mert Ő mondotta: „Amit eggyel cselekedtetek kicsinyeim közül, velem tettétek azt.”       Aki szereti az irgalmasságot, az keresi a lehetőséget annak gyakorlására, nem pedig kibúvót keres, ha gyakorolni kellene azt.

 A harmadik követelmény: „Alázatosan járj a te Isteneddel.”   Úgy érzem, hogy ebben a mondatban két hangsúly van. Először az, hogy: Isteneddel járj. Énókról és Nóéról olvassuk, hogy ők Istennel jártak. Nemcsak találkoztak, vagy mentek egy ideig az Úrral, hanem vele jártak. Kellemes és kellemetlen körülmények között. Fiatalon, vagy megvénhedve, családi körben, vagy istentelen környezetben: mindig Istennel. Ez hűséget, kitartást jelent. Sohasem azt kérték, hogy: Uram, jöjj velünk, hanem azt, hogy „Mutasd meg nékem az utat, amelyen járjak.” „Vezess engem, Uram.”  A másik hangsúly azon van, hogy „alázatosan járj Isteneddel.” Légy mindig tudatában kicsinységednek. Mindig legyen meg benned a hódolat, tisztelet és bizalom a „Te” Isteneddel szemben. Hallgass szavára, fogadd meg intéseit, tanácsát, tudj magadnak nemet mondani, ha eszed, okosságod, éned más utat óhajt, mint amilyenen Isten akar vezetni.

 Áldott légy, mindenható Istenem, Édesatyám, hogy kijelentetted nekünk: mivel és hogyan mehetünk elébed. Jöjj, áldott Megváltónk, várunk tégedet! Ámen.

 

 „Állíts helyünkre minket…” 

  A nyolcvanadik zsoltárban háromszor fordul elő ugyanazon szavakkal ez a kérés: „Seregeknek Ura, Istene! Állíts helyre minket, világosítsd meg a te orcádat mirajtunk, akkor megszabadulunk.”    Fenti imádság abból a szomorú felismerésből fakad, hogy kétségbeejtő állapotba jutottak, nincsenek a helyükön. Ez a tragédia megeshetik úgy az egyénnel, mint a gyülekezettel. Az Úr Jézus azt üzente János által az efézusi gyülekezetnek: „Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd, ha pedig nem, hamar eljövök ellened és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből.”

 Súlyos következményekkel jár az, ha valaki, vagy valami nincs a helyén. Ha a katona elhagyja őrhelyét, hadbíróság elé kerül. Ha egy kis csavar, vagy alkatrész nincs a helyén egy gépezetben, az vagy üzemképtelenné válik, vagy súlyos balesetet okozhat. Isten mindenkinek kijelölte a helyét, és ahhoz adta a képességeket is, hogy betölthesse azt a hivatást, munkakört. Ez vonatkozik a fizikai és szellemi élet egész területére. A gyülekezeti életben is magának tartja fent azt a jogot, hogy kijelölje minden hívőnek a helyét. „Ő rendelt egyeseket pásztorokul, tanítókul, prófétákul…”- mondja az Írás. Minden egyes hívőnek életprogramot adott, felelősség terhe mellett kijelölte a helyét, ahol áldás lehet mások számára, és munkálhatja Isten dicsőségét. Ez nagy hálára kötelez Isten iránt, hogy áldott terveibe bevett bennünket, és állandó önvizsgálatra utal, hogy vajon ott vagyok–e a helyemen, vajon betöltöm –e hívatásomat, elvégzem –e feladatomat?  Nem kell magyaráznom azt, hogy minden az igazi helyén a legértékesebb. Ha a számok világába nézünk, azt láthatjuk, hogy nem csak alaki értéke szerint lehet elbírálni a számértékeket, hanem helyi értéke szerint is. Mert egy számsor elején levő egyes sokkal több értéket fejez ki, mint a végső helyen lévő kilences. Vagy: másként értékelhető egy jegy-gyűrű az ékszerbolt kirakatában, és másként a jegyesek ujján. Másként értékelnek egy gépalkatrészt, ha az a gyárban van, vagy ha annak hiánya miatt leáll a kombájn, vagy a traktor a munkaföldön.

 Lehetsz nagyszerűen képzett ember, kiváló képességedet megcsodálhatják, sámsoni erővel rendelkezhetsz, bibliaismereted bámulatot kelthet másokban, de ha képességeidet, Istentől kapott talentumaidat nem ott gyümölcsözteted, használod, ahova az Isten terve rendelt, vagy állított, akkor olyan leszel, mint a múzeumi tárgy, vagy sírba temetett ékszer, vagy befalazott magtár, melyhez soha nem jut el az éhezők keze. Lehet, hogy valaha vigasztalója voltál a bánkódóknak, bátorítója a csüggedőknek, csatornája az élővíznek, Isten kezében hasznos eszköz…., de kiestél onnan. Lehet, hogy emberi hálátlanságba ütköztél, lehet, hogy gonosszal fizettek a jóért, lehet, hogy a legnemesebb szándékodat magyarázták gonoszul a rágalmazó ajkak és elcsüggedve visszaléptél, elhagytad a helyet, a te helyedet. Nem hiszem, hogy meg tudod nyugtatni magadat, vagy ha megbántott szíved átmenetileg eltompul is, tudom, hogy egyszer megszólal a lelkiismeretedben Isten. Hozzád is szól az Úr: „Mit csinálsz itt, Illés?” Lehet az a válaszod, hogy nem csinálsz semmi rosszat; de hát az Isten nem arra hívott el minket, hogy ne tegyük a rosszat, hanem arra, hogy jót cselekedjünk. Negatív lelki élet a halálba vezet. Egyszer rád szakad mulasztásaid, elhanyagolt feladataid szörnyű terhe. Egyszer feljajdul a szíved, ha rádöbbensz arra, hogy nem vagy a helyeden. Vagy messze mentél már, mint a tékozló fiú? A dínom-dánom, duhaj élet után eljutsz az ordító éhséghez. „Az én atyámnak házában a béresek bővölködnek kenyérben, én pedig éhen halok meg…” A te helyed az atyai ház asztalánál van. A mennyei Atya gazdaságában kell dolgoznod.            A helyed betöltetlen.  Az Atya szívében - ott a helyed. A zsoltáríró imádságából az is kiderül, hogy az ember önmagától nem tud visszaállani a helyére. Elindulhat a bűntudat, a bűnbánat útján hazafelé, de tudja, hogy nem méltó a fiúságra, nem méltó arra helyre, melyet hűtlenül, vagy könnyelműen elhagyott. Csak béres sors várhat rá, s még az is kegyelem lesz.

 Jób úgy sóhajtozik: „Vajha valaki azt cselekedné velem, hogy olyan lehetnék, mint az előző hónapokban.” De mit tehet ő, a kifosztott, porban fetrengő ember, akit még barátai is gúnyolnak és kárhoztatnak, felesége pedig az öngyilkosság útjára buzdítja? Nincs helyreállás, csak az Isten könyörülő jósága által. A zsoltáríró - mikor mindezzel számol, s lelkében ott van a helyreállítás utáni vágy-, szinte sürgetően kiált, háromszor egymás után: „Seregeknek Ura, Istene, állíts helyre minket és világosítsd meg orcádat rajtunk…”

  A helyreállítás utáni sóvárgáshoz kapcsolja az imádkozó azt, hogy Isten világosítsa meg az orcáját rajta, vagy - úgy is mondhatnám – feléje. A megszomorított Istent bánatos orcával képzeli el a zsoltáríró, és vágyik a megbocsátó mosoly, a kiengesztelt tekintet után.

  Ketten voltunk a szobában, én és a büntetését a sarokban térdepelve töltő kisfiam. Én írtam, ő csendben volt egy darabig… Egyszer megszólalt a gyerek: „Édesapám, tessék megbocsátani, nem leszek többet rossz…” Én írtam tovább, mintha nem hallottam volna. Kis idő múlva ismét megszólalt az előbbi szavakkal. Én tovább írtam csendben.  Néhány pillanattal később keservesen sírni kezdett és ezt mondta: „Édesapám, legalább tessék erre nézni!”    Ekkor már az én szememben is könnyek voltak.  Megértettem azt, amit a zsoltáríró kér: ”Világosítsd meg a te orcádat mirajtunk, akkor megszabadulunk.”  Ha még nem engedelmeskedtél volna eddig Isten hívásának, s nem foglaltad el a felkínált helyet az Ő országában, vagy kiestél az előbbi buzgó, szolgálatkész, önfeláldozó hívő életedből, akkor kiálts, szíved egész erejével kiálts az Úrhoz, hogy visszaállítva, helyreállítva örvendezhess a szabadulásnak. Ő akarja.    Az ároni áldásban Isten felajánlja azt, amit a zsoltáríró kér.  „Így áldjátok meg az én népemet: Az Úr világosítsa meg az Ő orcáját terajtad és könyörüljön rajtad.”        Úgy legyen!  Ámen!

 

Amit az Isten egybeszerkesztett…

(Márk 10: 9) 

 Az utóbbi évtizedek kóros világjelenségeinek egyike a házasélet lazulása, a házassági erkölcs alásüllyedése, az elválások lázgörbéjének magasra szökése. Minden nap ritkul a meleg, boldog otthonok száma, amelyről pedig oly szépen énekel a költő: „Künn borong bár a magasban, itt örökös csillagos van…” Társadalomtudósok, bírók, nevelők keresik a baj okát és az orvosságot. Vajon megtalálják –e?

  Amikor a napilapok hasábos oldalas cikkekben tálalták fel a filmcsillagok, társasági-, nagyvilági dámák és démonok házassági botrányait és válási szenzációit, pőrére vetkőztették az erkölcstelenséget, undort keltettek minden jóérzésű emberben. De a ragály nem állott meg a léha társadalom erkölcstelenségbe fulladt köreinél. Kalandra vágyó emberek ezrei vettek példát és követték azt.

  Ez a veszély ott dübörög már gyülekezeteink ajtainál. Foglalkoznunk kell a problémával nekünk is, legalább addig a határig, amíg az közösségi életünk kereteit érinti. Nem vehetjük tudomásul vállvonogatással, dünnyögéssel azt, ha gyülekezeti tagok házasélete felborul. Isten Igéje világosan mondja, hogy a házasságban két egyén eggyé válik, s azt ember nem választhatja el.

  Félre ne értsük az Igét! Itt nem az van, hogy a bíróságoknak nincs joguk kimondani a válást. Hiszen a bíróságok még senkit el nem választottak egymástól, akik szerették egymást, akik között a lelki kapcsolat fennállott. A bíróságok csak azt a tényt állapítják meg, hogy az elválás, a lelki kétfelé hasadás, erkölcsi bomlás már megtörtént. Olyan ez, mint mikor az anya hazaér és megállapítja a gyerekek kártevését, az összetört porcelánok, üvegedények cserepeiből. A Mózes által adott váló-levél is csak a megkeményedett szívű emberek állapotát regisztrálta.

  A házasságot csak a halál bonthatja fel az Ige szerint. Vagy a testi, vagy az erkölcsi halál. Ha a házasfelek egyike akár koporsóba, akár paráznaságba kerül, a másik félre nézve meghalt. Ezen az okon felbontható.

  Nagyon gyakran találkozunk a mentegetődzéssel, hogy: „Azt a házasságot nem az Isten szerkesztette egybe.” Aki ezt mondja, nem gondolja meg, hogy milyen kárhoztatást mond ki maga fölött, milyen felelősséget vállal. A hívő ember mindenben kikéri az Úr tanácsát. A házasságkötésnél ez csak fokozódhat, hiszen egy életre nézve keres áldást. Ha valaki nem vette komolyan ezt, mellőzte Isten vezetését és maga választott, annál inkább kötelessége a maga választása szerinti sorsot vállalni. Az Úr tudomásul veszi a házasságkötést akkor is, ha nem avatják be őt abba, ha nem bízza valaki magát a Szentlélek vezetésére. Az Úr segít a hozzáfordulóknak házaséletük megalapozásánál; „hozzáillőt” ad élettársul az embernek, de nem gátolja meg az embert, hogy hozzá nem illővel kösse össze az életét.   De a házasság ebben az esetben is felbonthatatlan.

 Vannak házasságok, melyeken belül a pokol zsarátnokai égnek. Makacs, gonosz, házsártos, erőszakos, durva lelkű felek a másik fél életét pokollá teszik. Emberileg nézve alapot találnánk az elválásra. De vajon az Úr is hozzájárulna-e? Hátha éppen ez a körülmény szolgál vezeklésül a szenvedő fél számára, aki maga választotta párját. A rosszul sikerült házaséletek legtöbbjénél ki lehet mutatni azt, hogy nem az volt a fontos az illető félnél, hogy milyen hívő a másik, milyen lelkisége van, hanem: milyen szép, milyen művelt, milyen állása van, milyen vagyonnal rendelkezik, stb. Akkor ne csodálkozzon rajta, hogy csődbe jutott és ne akarjon isteni hozzájárulást a válásához.

  Néha okul hozzák fel a váláshoz az egyik fél gyógyíthatatlan betegségét. Igaz, hogy itt már a becsület és emberi érzés is nemet mond. Mert megtörténhetik, hogy a beteg meggyógyul, s a másik fél esik nyomorúságba. Nemcsak a hívőség, de a becsület is ellene mond az ilyen válásnak.

 Vajon adhat-e a gyülekezet felmentést ebben a kérdésben és hozzá járulhat-e a házasság felbontásához úgy, hogy az illetők tagsági joga megmaradjon? Az Ige szerint nem. De ha akármilyen módon ezt keresztül is viheti valaki, nem jelenti azt, hogy az Úr is tudomásul vette. Az Úr az ő törvényével szembehelyezkedőket megítéli. Hogy ez az ítélet még e földi életben bekövetkezik-e az illetők további boldogtalanságában, szerencsétlen vergődésében, vagy majd a nagy ítéletkor kapja meg ítéletét, az az Úr dolga, de biztosan nem marad el.

  Nagy felelősségük van itt a szülőknek. Az anyáknak, akik mindenáron férjhez akarják adni lányukat s nem várják meg az Úr akaratának teljesedését. Nagy felelőssége van a „közvetítőknek”, akik olyan serényen „kovászolnak”. Foglalkoznunk kell házasság előtt álló ifjúságunkkal és megértetni velük azt, hogy csak az Úr ismeri a lélek titkát, természetét s csak ő tudja, kinek a természetéhez ki hasonló, tehát őtőle kérjék házastársukat. Lelkükbe vésni az isteni parancsot, hogy a házasságba lépésük végzetes lehet számukra, mert az fölbonthatatlan.

 Isten a házasságra lépőket egybeszerkeszti, frigyüket tudomásul veszi. Szent dolog az, melyhez büntetlenül nem nyúlhat hozzá emberi kéz.

 Minden házasságkötéshez záradékot ír az Isten: „Ember azt el ne válassza!” 

 

„ Az én bűneimről emlékezem ezen a napon.”

(I. Móz.41: 9.)

    Az ember agyát egy hatalmas levéltárhoz is hasonlíthatom, melyben évek hosszú sorának eseményei - mint emlékek - lerakva vannak. Amit láttunk, hallottunk, cselekedtünk, mit érzékszerveink felfogtak, milliószámra leraktározódtak agytekervényünk rekeszeiben. Vannak események, melyeket gyakran felidézünk, szinte újból átélünk, melyekre örömmel gondolunk, de vannak, melyeket szeretnénk kiselejtezni, kitörölni, melyekre fájdalommal, vagy utálattal gondolunk. Vannak régi események, melyeket a feledés pora vastagon belepett, s az ember azt gondolja, hogy megszabadult azoktól. Így akar a feledékenységbe menekülni az ember a bűnei elől is. Ezzel kapcsolatban figyeljünk meg néhány igazságot.

  Először: Ha elfelejtkezem is bűneimről, azokról Isten nem felejtkezik el. A nagy isteni ítéletről az van megírva, hogy könyvek nyittatnak meg és megítéltetnek a halottak azokból. A Prédikátor könyve utolsó verse azt mondja, hogy: „Minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.” Dávid már vénember lehetett, mikor zsoltárimádságában azt kéri az Úrtól: „Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg.” Nem intézhetjük el ifjúságunk kilengéseit, bűneit azzal a szólásmondással, hogy: fiatalság-bolondság! A bűn bűn marad 50 esztendő távolságban is, és ha nem rendeztük azt el Istennel, nem bántuk meg és nem nyertünk bocsánatot, úgy jelentkeznek azok majd az ítéletben. A megbocsátott bűnt Isten eltörli az ítélet könyvéből, de az emlékünkből nem. Egy bűnbánó ember mondotta azt, mikor kérdezték tőle: Érzed –e, hogy az Úr megbocsátotta a bűnödet? - Az Úr megbocsátott nekem, de én nem bocsátok meg magamnak soha!

   A másik igazság az, hogy jönnek az életben olyan körülmények, melyek régen feledésbe ment bűneinket felszínre hozzák, emlékeinkbe idézik. Így járt a Fáraó főpohárnoka is. Heródesről is azt olvassuk, hogy mikor hallott Jézus felől, szinte megrettenve mondotta: „Jánosnak én vetettem fejét, ő támadt fel a halálból.” 

 Ezek az emlékek, mint tőrszúrások jelentkezhetnek, de a céljuk, hogy vigyük azokat a golgotai kereszthez, hogy bocsánatot nyerjünk.

 Vannak olyan esetek, melyek csak akkor jelentkeznek, amikor már nincs jóvá tevési alkalom. Egy idős ember haldoklott. Már napok óta egy szót sem szólt, nem vett magához táplálékot, vergődött kínos gyötrelemmel. A kihívott orvos érthetetlennek találta vergődését, mert nem olyan volt a betegség, hogy az fájdalommal járt volna. Többnapos vergődés után megszólalt: X Y-t én fojtottam a jég alá – mondta, és kilehelte lelkét. Harminc esztendeig tudta hordozni bűnét. Ez a visszaemlékezés a halál szorítójában történt. Jaj, annak, aki előbb nem emlékezik bűneire!

  Még akkor is szükséges, hogy bűneinkre emlékezzünk, ha azokat megbocsátotta már az Úr. A főpohárnokét is megbocsátotta ura, mégis emlékezett rá. Emlékezzünk bűneinkre, hogy alázatosak maradhassunk. Ha elfelejtkezik az ember bűneiről, ön-igazzá, a lelki gőg megszállottjává válik. Pál apostol –mint farizeus- feddhetetlen életet élt. Megtérésekor teljes feloldozást nyert Krisztusban, mégis magát nyomorult embernek nevezi, és istenkáromlónak, mert régi életében üldözte Krisztus anyaszentegyházát. Csak bűnösségünk tudata tarthat bennünket alázatban Isten és emberek előtt. Az alázatra pedig azért van szükségünk, mert csak az alázatosak nyerhetnek kegyelmet.

 Szükséges a bűneinkre való emlékezés azért is, hogy óvatosak legyünk más megítélésében, más bűnének elbírálásában. Dávid nagyon hamar kimondta a halálos ítéletet a példázatbeli emberre, nem tudva, hogy maga fölött tört pálcát. 

  A más szemében való szálka-keresés gyakran a saját szemben lévő gerendát feledteti.

  Kell, hogy a bűn ellen tusakodjunk, kell, hogy mentő szándékkal intsük, figyelmeztessük testvéreinket. Nem szabad visszariadni a fegyelmezéstől sem, de a fegyelmezés mindig az orvos kése legyen, mely nem öl, hanem gyógyít. Úgy nézzünk a megbotlott emberre, hogy legyen előttünk Péter apostol mondása: „Én magam is csak ember vagyok…”  

 Emlékezzünk bűneinkre azért is, mert csak úgy tudjuk igazán értékelni, megbecsülni a kegyelmet. Ha tudatában vagyunk annak, hogy bűneink az Úr Jézus halálát okozták és Isten e nagy árat adta azért, hogy el ne kárhozzunk, s általa ingyen juthatunk a halálból az életbe, a kárhozatból az üdvösségre; akkor a hálaadás soha nem fogy ki a szívünkből, ajkunkról. Egy árvaházban az volt a szokás, hogy amikor bevettek egy gyermeket, úgy ahogy volt - lefényképezték. Legtöbbször aszott, elhagyott külsőt, rongyos ruhát mutatott a kép. Ha évek múlva a növekvő gyermek elégedetlenkedett, vagy követelődzött, megmutatták neki a felvételi képet s ez minden esetben használt. Így emlékezzünk mi is arra, hogy honnan vett ki bennünket az Úr!

  Emlékezzünk bűneinkre azért is, hogy vissza ne essünk abba.  Az Írás nagyon szigorúan ítéli meg ezt, úgy beszél arról, hogy „Visszatért az eb okádékára, a megmosott disznó a sáros fertőbe.”

  Régi bűneink kísértései vissza járnak. Különösen azok a bűnök, melyek hozzánk tartoztak, melyekre hajlamot örököltünk, melyektől legnehezebb volt szabadulni. Jó az, ha mielőtt valaki volán mellé ül - és már volt karambolja-, mindig megnézi a forradásokat, hegeket, melyek abból maradtak. Akkor vigyázni fog, hogy újabb katasztrófa be ne következzen.

  Legyen ez a vallomás alkalom arra, hogy bűneinkre emlékezve elérjük a kegyelem forrását és megnyerjük a feloldozást. Ámen!

 

„Az én imádságom tiszta.”

(Jób 16. 17)

   Jób vallomásból, vagy bizonyságtételből azt állapíthatjuk meg, hogy nagy figyelmet fordított imádságaira. Az imádság Istentől adott jog és eszköz a Vele való kapcsolat felvételére és állandósítására. Nem olyan vallásos cselekmény, mellyel érdemeket lehet szerezni az üdvösségre nézve, hanem áldott kegyelmi lehetőség az Úrral való társalgásra. Nem minden imádságnak nevezett szóáradat, vagy gépies szöveg-felmondás jut el Istenhez. Saulus, mint buzgó farizeus nagyon sokat imádkozhatott szerzete előírása szerint, mégis csak miután elfogadta az Úr Jézust, azután mondja róla az Úr (Ap. csel. 9. 11): „.. mert, íme, imádkozik.”

 Ebből az tűnik ki, hogy az addigi imádságait nem fogadta el Isten. Azért mondja az Úr Jézus: „Sokan mondják nekem ama napon: Uram, Uram,… én pedig azt mondom nekik: soha nem ismertelek titeket… Mert nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram megy be a mennyországba, hanem, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”   Jób meghatározása szerint: az ő imája tiszta. Ha tiszta imádságról beszélünk, ezzel azt is kimondottuk, hogy van szennyes ima is. Csak természetes az, hogy szennyezett imát nem fogadhat el az örök tisztaság Istene. Nézzük meg, hogy mi szennyezi be az imádságot?

 Szennyessé teszi az imádságot a képmutatás. A farizeusok nagy mesterei voltak ennek: ,„… hogy lássák őket az emberek…”. Összeráncolt homlokkal, szaggatott torokhangokkal, mesterséges könnyekkel, áhítatos nyögésekkel és sóhajokkal, nagy felkiáltásokkal és egyéb mesterfogásokkal el lehet kápráztatni a hallgatóságot, de ha nem igazi érzésből, nem a lélek ihletettségéből fakad az, utálatos az Úr előtt.

De hogyan is juthatna el az ilyen ima az Úr elé, mikor az az embereknek van szánva? Az imádságra is vonatkozik az Úr Jézus mondása: „A szívnek teljességéből szól a száj.”  Ha a szív nem őszinte, ha alakoskodó, az ima is olyanná válik. Az Úr már az Ó-testamentumban is úgy panaszolkodott Izrael népéről: „Ez a nép csak szájjal közeleg hozzám, szíve pedig távol van tőlem.” 

 És amikor a nép bűnbánata jeléül –de valódi bűnbánat hiányában– ruháját tépte, Isten rendreutasítása így hangzott: „Szíveteket szaggassátok, ne ruháitokat!” Mikor imádkozunk, óvakodjunk attól, hogy a szánk többet ne mondjon annál, mint amit a szívünk érez, nehogy imádságunk beszennyeződjön.

   Beszennyezi az imát a hiúság, öntetszelgés.   Mint a példázatbeli farizeus, aki a templomban nagy kevélyen elmondta saját dicséretét, megigazulás nélkül távozott. Amikor az ember másokhoz méri magát és kedvező véleményt alkot magáról, s elveszíti alázatosságát, beleesik az önistenítésbe, és minden dicsőséget magának akar megszerezni. De ha egyszer a szent Istenhez méri életét, önmagát, csak azt mondhatja: „Óh, én nyomorult ember… Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!”  Alázatosság, bűntudat és méltatlanság érzete nélküli ima nem juthat el a kegyelem királyi székéhez.

  Beszennyezi az imádságot a lusta közöny, a szokásból mondott, unalmas imamalom-szerű szövegmondás.  Az imádkozónak tudnia kell azt, hogy az Úr előtt áll. „Az Isten lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják” - mondja Megváltónk.  Soha nem hiányozhat az imádkozásainkból a hódolat, a magasztalás, a hálaadás és a tisztelet. Magános imáink nagy kísértése az, mikor a test fáradsága erőt vesz rajtunk, akkor léleknélkülivé, szárazzá és felületessé válunk. Ha bágyadtságod akadályozna az Úr előtti helyes megjelenésben és tiszteletteljes imádságban, elég talán egy jó hideg vízben való arcmosás is ahhoz, hogy úgy állj az Úr elé, mint aki az élő Istennel akar beszélni.

  Beszennyezi az imádságot a harag, engesztelhetetlenség. Pál apostol írja Timótheusnak: „Akarom, hogy a férfiak imádkozzanak minden helyen tiszta kezeket emelve fel, harag és versengés nélkül.” Csak az embertársainkkal, testvéreinkkel elrendezett viszony teszi az utat szabaddá az Úrhoz.  „Vesd ki a haragot a te szívedből!” – mondja az Ige.

 Az ember kimenti magát a kézfogás alól, ha a keze sáros, olajos, vagy tisztátalan - és ez nagyon helyes, – hát ne nyújtsd kezedet Isten felé se imádságban, ha harag, vagy civódás szennye van azon.

 Első kiáltásunk az legyen Isten felé: „Tiszta szívet teremts bennem, óh, Isten, …” és ha a szívünk megtisztul, ajkunk is tiszta lesz. Ne nyugodj addig, míg Isten Igéjének világosságában meg nem vizsgáltad szívedet és imádságodat, és úgy nem találod, hogy: az én imádságom tiszta.

  

Barzillai a király szolgálatában.

 „A gileádból való Barzillai is eljöve Rógelimból és általméne a királlyal a Jordánon. Barzillai pedig igen vén ember volt, nyolcvan esztendős, és ő táplálta a királyt, míg Mahanaimban lakott, mert igen gazdag ember volt. Monda pedig a király Barzillainak: Jere velem és eltartalak téged magamnál Jeruzsálemben. Barzillai pedig monda a királynak: Mennyi az én életem esztendeinek napja, hogy én felmehetnék a királlyal? Nyolcvan esztendős vagyok ma… Miért lenne terhére a te szolgád az én uramnak, a királynak? Egy kevés ideig átment a te szolgád a királlyal, miért adna azért a király nekem ilyen nagy jutalmat?  Hanem, ímhol a te szolgád, Kimhám, menjen ő az én urammal, a királlyal… És monda a király: Jöjjön el velem Kimhám, és azt cselekszem vele, ami neked tetszik. Mikor pedig általkelt a király a Jordánon és vele az egész nép általment, megcsókolá a király Barzillait, megáldá őt, ki visszatére az ő helyére. Általméne pedig a király Gilgálba, és Kimhám is vele megy vala…” (II.Sámuel 19.)

   Barzillai neve nem a sokat emlegetett, jól ismert bibliai nevek között szerepel. Nem voltak nagy hadi tettei, nem fűződtek személyéhez nagy események, nem volt próféta, vagy költő; élete egyszerűen telt el. Egy jellemezte őt: szolgálta a királyt. Ebben a szolgálatban nekünk is mintaképünk lehet. Mi is a mennyei király szolgálatába szegődtünk, vegyünk példát tőle. Barzillai vén korában is szolgálta a királyt. Senki sem róhatta volna meg érte, ha előrehaladott korára, öregségével együtt járó fáradtságra hivatkozva, visszavonulva, csak magának élt volna. Mondhatta volna, hogy tett már ő eleget, végezze már más a szolgálatot. De a szeretet, mely urához kötötte, nem keresett kifogást.

  A hívő ember Krisztus-szolgálata nem kényszerűség alapján történik, hanem a szeretet készteti arra. Milyen szép egy ilyen szolgáló élet alkonya! Mikor visszatekint eltelt esztendeire, az a boldogság tölti el a szívét, hogy nem élt hiába. Mit tesznek ma Krisztusért a fiatalok? Van – e bennük Krisztus iránti szeretet és lelkesedés? Csak a szolgáló élet a krisztusi élet.

 Barzillai szolgálata akkor mutatkozott meg igazán, amikor a király üldözött volt. A látszat azt mutatta, hogy Dávidnak vesztett ügye van és Absolon a jövő embere. Dávid emberei közül sokan Absolon mellé álltak. Mindig voltak olyan emberek, akik aszerint, és arra fordítják köpönyegüket, amelyről a szerencse szelét érzik fújni. Barzillai kitartott királya mellett s nem számolt a következményekkel. Az Úr Jézus szolgálatának útja is átvezet a Golgotán, de onnan a dicsőségbe nyílik a kilátás.

Barzillai mindenét a király szolgálatába állította. A 17. részben fel van sorolva, hogy milyen adományokat vitt Barzillai két barátjával Dávidnak és embereinek: „Ágyneműt, medencéket, cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet, pergeltbúzát és babot, lencsét, pergeltárpát, mézet, vajat, juhot, ünősajtokat…” Ha hárman adták is ezeket, akkor is: Dávid 300-350 emberét eltartani nem kis áldozatot követelt. Nincsen igaz szolgálat áldozat nélkül. Isten az irántunk való szeretetét egyetlen fia odaadásával mutatta be. Így a mi Isten iránt való szeretetünk is az áldozatos szolgálatban mutatkozik meg. A macedóniai hívőkről azt írja a szentírás, hogy először magukat adták az Úrnak, és amikor meghallották, hogy Jeruzsálemben éheznek a lelki testvéreik, erejük felett adakoztak. Mert úgy lehet igaz lelki szolgálatot végezni, amelyről azt mondhatja majd az Úr: „Éheztem és ennem adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok engem… Amennyiben eggyel cselekedtétek azt, velem cselekedtétek…” Az Isten szolgálata nem a templomban kezdődik, hanem a szenvedő, nyomorgó, irgalmasságra szoruló emberek között.

Barzillai hitből végezte szolgálatát. Dávidban Isten felkentjét látta és tudta, hogy az Úr nem engedi választottját elbukni. Hitte, hogy nem örökös a gyalázat, bízott a jövőben. Szolgálatunkban nekünk is a menny felé kell tekintenünk, ahonnan a mi Urunk Jézus Krisztust is várjuk, aki elment, hogy helyet készítsen nekünk az ő dicsőségében. Szolgálatunk jutalmát nem a földön, nem is emberektől várjuk, hanem Őtőle, akinek szolgálunk.

Barzillai nem tartotta sokra szolgálatát. Így jellemezte: „Csak egy kevés ideig mentem át a Jordánon, miért kapnék azért olyan nagy jutalmat érte?” Az Úr szolgálatában nem lehet érdemről beszélni. Hiszen csak azt adhatjuk, amit tőle kaptunk, csak azt tehetjük, amelyhez ő adja az erőt. Ezért teszik fel a megváltottak a kérdést: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, vagy szomjúhozni?” Nincs helye a dicsekvésnek a Krisztus szolgálatában. Csak azt mondhatjuk, mint Pál: Nem én, de Krisztus…!

 Barzillai szolgálata dicsőséges véghez ért.  Együtt mehetett a győzelmes sereggel. Nem volt ő az éharcosok között, a győzelemben mégis részt vett. Dávid felajánlja neki a királyi asztal étkeit. Gondoskodik arról, hogy meg ne éhezzen. Az Úrért való áldozat még senkit sem tett koldussá, szűkölködővé. Aztán megáldotta és megcsókolta Dávid a sír felé közelgő emberét. Így, így szeretnék én is elérni a sírhoz, a halálhoz, arra vágyom, hogy azt mondja majd nekem is: „Jól vagyon, jámbor és hív szolgám, a kevesen hű voltál, többre bízlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe.”

 Még egy nagyon megszívlelendő dolgot figyeljünk meg: Barzillai a fiát is a király szolgálatába ajánlja. Hadd menjen el veled Kimhám, kéri Dávidtól. És Dávid magához veszi. Megindító a Dávid gondoskodása. Még halálos ágyán is gondol reá.   A Királyok első könyve 2. r. 7. versében ezt mondja Dávid Salamonnak:„A Gileádbeli Barzillainak fiaival cselekedjél irgalmasságot, és legyenek a te asztalod vendégei, mert így közeledtek ők is hozzám, amikor Absolon, a te testvéred elöl menekültem…”

  Drága Jézus, ezt a kegyelmet kérem én is tőled: legyenek gyermekeim asztalod vendégei.

 

Egy álmatlanul töltött éjszaka tanítása.

    „Azon éjjel kerülte az álom a királyt, és megparancsolá, hogy hozzák elő a történetek emlékkönyvét, és ezek olvastattak a király előtt. És írva találták, hogy Márdokeus feljelenté Bigtánát és Térest, a király két udvarmesterét, a küszöb őrzőit, akik azon voltak, hogy rávetik kezüket Ahasvérus királyra. És monda a király: Micsoda tisztességet és méltóságot adtak ezért Márdokeusnak? És felelének a király szolgái: Semmit sem juttattak neki azért…” (Eszter k. 6. r.)

  Csodálatos könyv a Biblia. Egyszerű emberi beszédek, emberi történetek, a mindennapi élet vetületei, apróbb vagy nagyobb események; s mind-mind kifényesednek az isteni inspirációtól, kijelentésekké válnak és a Mindenható Isten üzen általuk.

   Milyen egyszerű, szürke mondat ez, melyet igénkben olvastunk: Azon éjjel kerülte az álom a királyt. De álljunk csak meg, és keressük, hogy mi ebben az üzenet.

   A Teremtő az éjszakát pihenésre, nyugalomra teremtette. Lelki-testi fáradság, kimerítő munka utáni nyugodt alvástól felüdül az ember. Az álmatlanul töltött éjszaka megfoszt ettől. Ha nem ismernénk a gyötrelmes, átvirrasztott éjszakákat, vagy azok okait, akkor a Biblia példákat szolgáltat arra.

  Jób, a nagy szenvedő megragadó módon mondja el panaszát: „Nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra. Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek fel, de hosszú az estve és betelek hánykolódással minden szürkületig…” A súlyos betegek általában félnek az éjszakától. Felfokozódik a fájdalom, még a csend is zavar, és a más nyugodt alvása egyenesen ingerlő. Köszönd meg az Úrnak azt, ha nem zavarja éjszakáidat a betegség, fájdalom.

  Megzavarja az éjszakai álmot, pihenést a felébredt bűntudat, a háborgó lelkiismeret. Dávid ezt vallja: „Bűneim szüntelen előttem forognak.”  Nagyon szigorú bíró a felébredt lelkiismeret. Korbácsai nyomán égető lelki kínok marnak. Ha nem volna menedékhely a Golgota, ahová menekülhet a bűnös ember, vagy ha valaki nem oda menekül, Júdás sorsára juthat. Mily nagy az Úr kegyelme, hogy békét, megnyugvást, gyógyulást ad a Krisztus keresztjénél!  Ilyenkor ujjong a lélek és vallja a zsoltáríróval: „Áldásul volt nékem a nagy nyomorúság, mert kivetted lelkem a pusztulás gödréből.”

   Megzavarja az éjszakai pihenést a csüggedés, aggodalom, a holnaptól való félelem is. A 42. zsoltárban így panaszkodik a zsoltáríró: „Könnyhullatás volt kenyerem éjjel és nappal, midőn azt kérdezték tőlem: hol van a te Istened?”  Ha elfelejtjük azt, hogy Isten gondoskodik rólunk, hogy atyai szeretete számon tartja minden ügyünket, bajunkat, hogy rábízhatjuk magunkat teljes bizonyossággal, akkor a gond és bánat elűzi álmainkat.

  No, de Ahasvérus király álmatlanságát nem ezek okozták. Nem volt beteg, nem voltak anyagi gondjai, nem fenyegette országát ellenség, még bűnei sem vádolták.   Ezt az álmatlanságot Isten bocsátotta a királyra. A számára felolvasott történetből kiderül, hogy főembere, bizalmasa Isten népének kiirtását határozta el, és megkapta hozzá a király engedélyét. Isten nagy erővel és hatalommal is megszabadíthatta volna a népét. Megismétlődhetett volna az a csoda, mely egy éjszaka alatt ezrek és ezrek halálával végződött és úgy nyertek szabadulást a zsidók. De Isten nem sablon szerint dolgozik, felfoghatatlanul változatos módon adja a szabadulást.

Azért nem tudott aludni a király, hogy a történetek emlékkönyvéből olvasottak nyomán olyan lépéseket tegyen, mely nemcsak egy mulasztás helyrehozatalát, hanem Márdokeus népének szabadulását is jelentse. Csodálatos Isten a mi Istenünk!

  Lehet, hogy te is voltál már ilyen állapotban, amikor nem tudtad magyarázatát adni álmatlanságodnak. Amikor elkerüli szemed az álom, ne nyúlj a gyógyszeres fiókodba altatóért. Gondolkozz csak: nincs –e valami mulasztás az életedben, amire Isten figyelmeztetni akar?  Ahasvérus király elrendelte, hogy a mulasztást pótolják, és adják meg a jutalmát annak, aki életét mentette meg.

   A te életedet Jézus Krisztus mentette meg. Nincs-e mulasztásod vele szemben? Szolgálod, szereted Őt, mint megmentődet? Fel van-e írva a neve lelked emlékezetkönyvében? Mit fogadtál Neki, mikor megtértél?  Nem kell-e azt mondanod, amit a zsoltáríró: „Tartozom Néked, óh, Isten, a fogadásaimmal.” Álmatlan éjszakáidon vess számot arról, hogy mit tett érted Isten, és mit tettél te érte?

  Legyen alkalom az álmatlan éjszaka arra is, hogy komolyan gondolj azokra, akik felneveltek, útbaigazítottak. Édesapádra, aki verejtékes munkával szerezte meg gyermeki életed szükségleteit. Édesanyádra, aki feláldozta érted éjjelét-nappalát. Megadtad nekik a gyermeki szeretet és hála adóját?  Nincs –e mulasztásod velük szemben?  Ha még élnek, és jóváteheted mulasztásodat, tedd meg, míg nem késő, mert a díszes temetéssel, sok koszorúval nem lehet leróni tartozásodat, nem lehet jóvátenni mulasztásodat.

  Áldott álmatlan éjszakák lehetnek azok, melyekben számot vet az ember arról, amit Istentől vagy az emberektől kapott, és megtalálja mulasztása jóvátételének módját.

 

Egy gyermek Jézus közelében

(Ján. 6:9.) 

   Vannak a Szentírásban egész jelentéktelennek tűnő dolgok, amelyeket, ha mégis szemügyre veszünk, üzenetet kapunk általa.  Az ötezer férfi megvendégelését mind a négy evangélista megírta, de csak János jegyzi meg, hogy az öt kenyér és két hal egy gyermeknél volt. Szinte az az érzésem: a többi evangélista nem tartotta fontosnak, hogy ezt megírja, de a Lélek mégis fenntartotta számunkra ezt a mozaikdarabot.

  Jézus közelében – mert Ő a világ világossága – az emberi élet fénycsóvába kerül, és meglátszanak erényei és bűnei egyaránt. Nagyon sok példát vehetnénk az írásból ennek bizonyítására.  Ma sincs másként. Ha egy ember Jézushoz közelít, az általános kritika minden lépését figyeli, látja. Itt egy gyermekről van szó. Semmi több az Írásban felőle; szólaljon meg hát a Lélek.

  Biztosra veszem, hogy nagyon gondos édesanyja lehetett. Mindenkit felszólítottak, hogy van – e kenyere, de senki nem jelentkezett, csak ez a gyerek. Elinduláskor édesanyja útravalóval látta el, számítva minden eshetőségre. Úgy fizikai, mint szellemi téren nagyon sokat jelent a gyermek –aztán a felnőtt – életében az édesanya nevelése, gondoskodása, útba indítása. Timótheusnak nem említi meg Pál az apját, nagyapját, de beszél nagyanyjáról és anyjáról, akikben képmutatás nélküli hit lakozott. Timótheust azzal indították útnak az életbe. Nagyon jó és szükséges, ha anyagi, testi életére nézve mindent megtesz az édesanya a gyermekéért. De azon felül kell még valami. Mivel indítod útra a gyermekedet? Mi van a tarisznyában? Amikor kiszállnak az otthon fészkéből, visznek –e magukkal hitet, reménységet, szeretetet? Nagyon sok üres lelkű gyermek kóborol a világban, mert hazulról nem tudtak vinni drága lelki értékeket.

 Ezt a gyermeket az anyja Jézusra bízta. Bizonyára nagyon nyugtalan lett volna az anya, ha már „nagy idő” van, és mégsem jön a gyerek haza. Tudta, hogy nagyon jó helyen van, a legjobb helyen a világon.  

  Mikor tizenhat éves koromban megtértem, édesapámat sokan kérdőre vonták, hogy hogyan engedhette meg ezt? Ő azt mondta, mint akkor még nem hívő ember, hogy: „Én nem bánom, ha odajár, onnan nem hozzák haza bevert fejjel, mintha kocsmába járna. Jól teszi, ha odamegy.”

  Ez a gyermek hosszan kitartott Jézus mellett. Néha még a felnőttnek is unalmas egy napot tétlenül eltölteni. Néha még egy félórás prédikáció is elálmosít! Milyen csodálatosan nagy érték az, ha egy gyermek, vagy egy ifjú Jézus mellett nem unatkozik. Közel volt a virágos rét, a játszópajtások várhatták, ő estig ott volt az ige mellett.

  Ez a gyermek a kenyerét Jézus kezébe tette, adta. Egyet sem tartott meg magának. Könnyelmű volt? Nem gondolt a holnapra, magára? Megsejtette lelke Jézusban a kenyér urát, istenét. Nem gondolt arra, hogy Jézus ki akarja őt fosztani, s meg akarná károsítani. De sok fösvényt megszégyenít ez a gyerek, akik még a feleslegükből sem tudnak adni. Önző, kapzsi, fukar emberek: „Ha olyanok nem lesztek, mint –e kisgyermek, semmiképpen sem mehettek be az Isten országába!”

 Ez a gyermek így áldott eszközévé vált Jézusnak. Szinte látom, amint ágaskodik és nézi mit csinál Jézus az ő kenyerével? Látja, amint égre emeli a szemét és hálát ad a kis, szegényes árpalepényért. Biztosan nem válogatott többet otthon, és nem nyafogott az étel mellett. Biztosan nem felejtett el soha imádkozni evés előtt. Senkinek nem lehetett olyan élménye, mint neki, hiszen az ő kenyerét ette a tömeg. Lehettek olyanok az emberáradatban, akik nem is kutatták a kenyér származását. Ez a fiú, ha élt és voltak később fiai, unokái, volt mit elbeszélni nekik, mint aki saját magán tapasztalta Jézus isteni hatalmát.

  Tizenkét kosár kenyér maradt. Nem beszél róla a Szentírás, hogy mi lett a maradékkal. De biztosra veszem, hogy előkeresték a gyermeket és megtöltötték az előbb kiürült tarisznyáját. Bizonyára még többet kaphatott, mint amennyit adott. Ezt onnan tudom, hogy ma is úgy van.

 A fukar ember mindig panasszal van tele, és fél a holnaptól. A jószívű, mással jól tevő ember telve van örömmel, boldogsággal és áldással is. Hiszen, meg van írva, hogy: „Kölcsön ad az Úrnak, aki a szegénynek ad.” Isten pedig olyan „hitelező”, hogy megfizet dúsan minden jótéteményért.

 Ó, Istenem, bárcsak én is ilyen gyermeked lehetnék, hogy úgy a testi kenyér, mint a lelki kenyér osztásánál eszközöd lehetnék!

 

Egyet kérek az Úrtól…

(27. zsoltár)

 „Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek? Ha gonoszok jönnek ellenem, hogy testemet egyék, szorongatóim és elleneim, ők botlanak meg és hullanak el. Ha tábor fog körül, nem fél szívem, habár had támad reám, mégis Ö benne bízom én. Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az Ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékában a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engemet.”

    Dávidnak sok áldott tapasztalata volt Isten jóságáról, hűségéről. Sokszor volt életveszélyben, nagyon nehéz körülmények között, de mindig megtapasztalta Isten szabadítását. Ebből merítette bizodalmát a jövőre nézve. Bátran vallja, hogy nem fél, nem retteg, mert életének erőssége az Úr. Ebből az alapállásból nézve az élet szükségleteit, így nyilatkozik: „Egyet kérek az Úrtól…” Látszólag nagyon szerény igénye van, de ha a kérés mélyére nézünk, meglátjuk, hogy ebben az egy kérésben minden benne van, ami érték és áldás a hívő ember számára. Egyetlen kérése az, hogy az Úr házában lakhasson élete fogytáig. Világos az: nem arra gondolt, hogy a szent sátorban szeretné berendezni lakását. Bár szerette az Úr hajlékát, annak sok bizonyságát adja a zsoltáraiban, sőt szívére vette, hogy míg ő cédrusfából készült palotában lakik, az Úr hajléka sátorban van. Elhatározta, hogy méltó házat épít Isten nevének. Most mégsem erre gondol. Számára a külső csak jelkép ahhoz, hogy szent közösségben legyen Istenével. Mózes a 90. zsoltárban így énekel: „Uram, te nékünk hajlékunk voltál nemzedékről nemzedékre…” Szeretjük az Úr házát, sok áldást nyerünk annak látogatása révén, de csak akkor, ha a 91. zsoltár szerint „a Felségest választottad a te hajlékoddá…” Az Úr Jézus ezt üzeni egyik gyülekezetnek: „Tudom, hol laksz…”

 Tegyük fel a kérdést ezek alapján: mit jelent az Úr házában való lakozás? Először: Életközösség az Úrral. Akkor lehet legjobban megismerni valakit, ha együtt lakunk vele. Ha ott van örömünkben és bánatunkban, ha mindennapi életünk sok változatai között benne keresünk megoldást, vele osztozunk. Így nem vendég, akit néha szívesen látunk, nem orvos csak, akit ha bajban vagyunk, meghívunk, nemcsak jóltevő, akit szükségünk idején felkeresünk, hanem házigazdánk, Urunk és Atyánk.

  Másodszor: jelent ez elkötelezést is. A mindennapi élet feladatai, kötelességei elszólíthatják az embert otthonából, de ez nem a kapcsolat megszűnését jelenti.  Amikor munka végeztével fáradtan, kimerülten otthonába tér az ember, felüdíti az otthon légköre. Így beszél erről a költő: „Künn borong bár a magasban, itt örökös csillagos van…” Mint a Noé galambja, nem talált a bárkán kívül nyugalmi helyet és visszaszállt, úgy vágyik szívünk mindig az Úrral való elcsendesedés meghitt boldog együttlétére.

  Továbbá: jelent ez alkalmazkodást is. Ha valaki otthonába fogad valakit, úgy természetes az, hogy a befogadott alkalmazkodik a házirendhez. Az 5. zsoltár 5. versében ezt olvashatjuk: „Nem lakhat tenálad a gonosz…” Az Isten háza „szentség házának hívatik”. Így csak a szentséggel összeegyezhető dolgokat vihetjük magunkkal. Tisztátalanság, harag, gyűlölet, gőg. kevélység és egyéb sátáni poggyász nem vihető be az Úr házába. A világiasság saruját le kell vetni, mint Mózesnek a szent hegyen. A zsoltáríró felteszi a kérdést a 15. zsoltárban: „Uram! Kicsoda tartózkodhat sátorodban, kicsoda lakozhat szent hegyeden?” Meg is válaszolja a kérdést: ”Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik és igazat szól az ő szívében. Nem rágalmaz nyelvével, nem tesz rosszat felebarátjának és nem szerez gyalázatot rokonainak. A megbélyegzett utálatos az ő szemében, de az Urat félőket tiszteli. Aki kárára esküszik és meg nem változtatja. Pénzét nem adja uzsorára, és nem vesz el ajándékot az ártatlan ellen.”

 Ez az Úr ház-szabálya, ehhez kell alkalmazkodnunk, ha vele akarunk lakozni.

 Ez jelent védelmet is. „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik az. Azt mondom az Úrnak, én oltalmam, váram, Istenem; Őbenne bízom”. Ez a boldog bizonyosság töltötte meg a zsoltárost. Nincs nyugtalansága, mert nincs kiköltöztetés, kilakoltatás. Ha mi ki nem lépünk, hátat nem fordítunk, akkor áll Megváltónk ígérete: „Senki ki nem ragadhatja azokat az én kezemből…” Ez az ígéret egy egész örökkévalóságra szól. Ezért tesz Pál apostol olyan hitvallást: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

 Az Isten házában való lakás jelent állandó gondviselést is. Az Úr házában mindig volt az oltáron kenyér. Mikor Dávid már sehol nem juthatott élelemhez, talált az Úr házában. „Én vagyok az életnek kenyere.” - mondja Üdvözítőnk. Mindig van vigasz nála a szomorodott szívűeknek, segítség a megfáradottnak, gyógyír az összetört szívekre, bocsánat a bűnbánóknak, szeretet az elhagyottnak, mennyei öröm, békesség és élő reménység a vágyakozó lelkek számára.

  Két tanítvány kérdezte egyszer az Úr Jézust: „Mester, hol lakol?”  Az Úr azt felelte: „Jertek és lássátok meg. Azok elmenetek és nála maradtak.”   Aki egyszer megismerte Őt, annak szívében ott van a vágy: „Egyet kérek az Úrtól, ezért esedezem, hogy lakhassam az ő házában életemnek minden idejében.”  Ha egyszer ez megtörténik, boldogan énekeled az éneket:

„Ó, Jézus, nálad lenni jó, már szebb nem is lehet,

Hát még mily nagy öröm lesz ott a mennyben Te veled!” 

 

Egyetértésben az Úrral

(Ap.csel.15:28) 

  „..Tetszett a Szentléleknek és nekem, hogy semmi több teher ne vettessék ki reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül.”

  A hívő ember állandó vágya és törekvése az, hogy gondolata, vágya és cselekedete összhangban legyen az Úr akaratával. Az ó-emberi természet nehezen tud lemondani az uralomról. Pedig az Úr Jézus követése azzal jár, hogy az ember tagadja meg magát és úgy kövesse Mesterét. Az Úr kijelentette azt a próféta által, hogy „Nem olyanok az én utaim, mint a ti utaitok, sem az én gondolataim, mint a ti gondolataitok.” Sok harcot kell addig vívnunk önmagunkkal, míg nyugodt szívvel úgy imádkozhatunk: „Atyám, ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem, amint Te.” Még a jó dolgok véghezvitelénél sem elég az, hogy nekünk tetszik az; arra kell törekednünk, hogy minden tevékenységünkben az Ő tetszését keressük. Kainnak azt mondta az Úr: „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz.” Az áldozat maga jó dolog, de lehet a jót rosszul is csinálni. Kain a jót nem jól csinálta.

  Nem lehetünk összhangban az Úrral, ha nem tetszik nekünk az, amit Ő akar. Ez sokszor abból ered, hogy nem értjük meg Őt. Péter apostol egy párszor beleesett ebbe a hibába. Amikor Megváltónk szenvedéseiről beszél, úgy kiált fel: „Mentsen Isten, Uram! Ez nem lehet meg.”  Vagy a lábmosásánál: „Az én lábamat soha meg nem mosod.”  Mielőtt tiltakoznánk, ellenállást fejtenénk ki az Úr akaratával szemben, maradjunk csendben és várjuk meg türelmesen, míg megértjük az Ő bölcs terveit. Jónásnak sem tetszett az Úr terve és nagyon kemény lecke árán vállalta a küldetést, de soha nem megbékélt lélekkel. „Amit én cselekszem veled, te azt most nem érted, azután majd megérted.”

 Lázadó szívünk szembefordul az Úrral, ha számunkra fájdalmas, nehéz napok jönnek. Bemerítő János, amikor Heródes börtönében sínylődött, tanítványait küldte a Mesterhez: „Te vagy –é aki eljövendő, vagy mást várjunk?

  Heródes és udvara buja dorbézolásának zaja lehatolt a börtön mélyébe, a Szabadítóról meg hírt sem hallhatott. Megváltónk üzenetének kiemelkedő pontja volt: „Mondjátok meg Jánosnak: boldog, aki meg nem botránkozik bennem.”   Ha imáinkra nem kapunk kedvező feleletet az Úrtól, könnyes nappalok és keserves éjszakákon át gyötör a kín, a szenvedés, és a sátán kísért, mint a zsoltárírót: „Hol van a te Istened?” - vigyázz, testvér, meg ne botránkozz Uradban! Gondolj arra, hogy sem hatalmában, sem szeretetében nincs fogyatkozás, és ha mégsem azt teszi, amit te szeretnél, biztosan valami rejtett célja van veled. Nyugodj meg abban az igazságban, hogy: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.”

  Nem lehetünk egyetértésben az Úrral, ha nem kérjük ki az Ő véleményét terveinknél, szándékainknál. Amikor Sámsont szülei figyelmeztették hibás lépésére, azt válaszolta: „Őt vegyed nekem, mert csak ő kedves a szemeim előtt.”  Isten nem kényszerít arra, hogy az Ő tanácsát, tetszését kövessük. Szabadságot ad arra, hogy az ember saját tetszése és akarata szerint rendezze be életét. Így szól erről az Ige: „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj szívednek útaiban, és szemeidnek látásaiban, de tudd meg, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von.”   Anyagi, testi életünk minden kérdésénél keressük Isten tetszését, akaratát.

  Meg kell vizsgálni a lelki élet vonatkozásaiban is, hogy mi tetszik az Úrnak. Vannak tetszetős emberi rendelések, melyek által azonban Isten törvényét erőtlenné teszik. A Galácia-beliek tanítómesterei „szépek akartak lenni, - írja Pál apostol- és el akarták kerülni a kereszt botrányát.” Az Írás átkot mond azokra a tanításokra, emberi rendelésekre, melyek nem egyeznek meg Isten szent és tökéletes akaratával.  A Sárdis-beli gyülekezetnek azt üzeni az ÚR: „Nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt helyeseknek… Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad.”

 Ezért kérdezték ki az első keresztyének mindig és mindenben az Úr tanácsát és így mondhatták: „Tetszett a Szentléleknek és nekünk.”

  Az Ap.csel.13. részében azt olvashatjuk, hogy a lelki munkába kiküldendő személyek kiválasztásánál is az Úr akaratát keresték. Böjtöléssel. könyörgésekkel szolgáltak az Úrnak, és az Úr megnyilatkozott: „Válasszátok el nékem Barnabást, és Saulust a munkára, melyre én őket elhívtam.”  Milyen tökéletes Istenre hagyatkozás ez. Ami az Úrnak tetszett, az tetszett a gyülekezetnek is. Nincs protekció, nincs könyöklés, akarnokok tülekedése, hanem az Úr akarata érvényesül.

  Sok hívő házban láttam olyan fali-mondást, melyen egy kérdés állott: „Hát Jézus mit szól hozzá?”  De jó volna, ha ez nemcsak a falon volna, hanem a szívben is. Minden tervünknél, szándékunknál föltennénk magunknak ezt a kérdést. Lehet, hogy sokszor vissza kellene fordulni a megkezdett útunkról, szét kellene tépni a sértő levelet, másra kellene költeni a pénzünket, időnket másképp használnánk ki, másként viszonyulnánk embertársainkhoz. Mindezekhez megfelelő alázat kell.

  Péternek tisztátalan állatok leölése, fogyasztása parancsát adta az Úr három ízben is, míg megértette, hogy amit Isten megtisztított, azt ne mondja tisztátalannak.  Így feladván zsidós felfogását, vitte az evangéliumot a pogányokhoz.

  Soha ne az határozza meg hívőségünket, hogy mi tetszik az embereknek, vagy mi tetszik saját magunknak. Legyen szent közösségünk az Úrral, engedjünk a Szentlélek befolyásának, legyen Ő Úr bennünk, és akkor elmondhatjuk boldog örömmel: „Tetszett a Szentléleknek és nekünk.”

 

El ne menjetek Jeruzsálemből…

  Az Úr Jézus feltámadása után még negyven napig volt látható formában itt a földön.    Az Apostolok cselekedetiről írott könyv 1. részének 3. verse szerint ez idő alatt megjelent tanítványainak és beszélt velük az Isten országára tartozó dolgokról. Ezeket a beszélgetéseket nem jegyeztette fel a Szentlélek. Mennybemenetele előtti misszió parancsát ismerjük. Még valamit feljegyzett Lukács a Szent Lélek kitöltetésével kapcsolatban, mely szerint azt hagyta övéinek, hogy: „El ne menjenek Jeruzsálemből!”

  Ebben a parancsban benne van az, hogy az Úr meghatározta az áldás átvételének a helyét, de megadta a munkásságuk megindulásának a területét is. A 8. vers szerint azt mondja az Úr: „Lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában…” Az Úr ragaszkodik ahhoz a városhoz, melyet megsiratott, mint „… aki megöli a prófétákat…”, akiket meg akart menteni, mint a tyúk kis fiacskáit, de elutasították szeretetét, megtagadták, halálra adták.

  Emberi gondolat szerint megérdemelnék, hogy hátat fordítson nekik az Úr és megvonja tőlük a kegyelmet. Sőt az egész világ is méltó az ítéletre. De Isten szeretete nem mond le az emberről, mindent megtesz azért, hogy az ember el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen.

  A tanítványok számára sem volt kecsegtető a Jeruzsálemben való maradás. Hiszen már előbb mondta nekik Mesterük, hogy ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi lesz a száraz fa sorsa? Mit várhattak mást ők is Jeruzsálemtől, mint verést, börtönt, mártíromságot? De az Úr igaz követői nem hátrálhatnak meg. A feltámadott Üdvözítő szavai csak most világosodhattak meg előttük, amikor azt mondotta: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket el nem veszthetik.” Az örök élet hite által átértékelődik a földi élet.

  Nehéz lehetett ez a parancs azért is, mert itt tagadta meg Péter Mesterét, itt hozott szégyent árulásával tanítványtársaira Júdás. Hiszen ezek az események szóbeszéd tárgyai lehettek a nép között.

 Még elég friss volt az esemény ahhoz, hogy a nép előtt feledésbe menjen. Sokkal könnyebb lett volna a bizonyságtétel Rómában, vagy Antiókhiában, ahol nem tudhattak a tanítványok gyarlóságairól, botlásairól, vagy éppen az árulásról. De a Jeruzsálemben való bizonyságtétel azt a célt is szolgálhatta, hogy lássák, hallják az emberek, hogyan tudja átalakítani a Szentlélek az embert. Hogy a tagadó, alvó, kardcsörtető, félénk tanítványból hogyan lesz hithős, az evangélium bátor szavú hirdetője.

  Az is nagy probléma lehetett, hogy a jeruzsálemi zsidóságban elterjedt a hír, miszerint az Úr nem támadt fel, hanem tanítványai lopták el a testét, míg az őrök aludtak. Ez a hazugság még az evangélium megírása idején is tartotta magát a hitetlen, vagy ellenséges érzülettel megteltekben. Van annak értelme, hogy ilyen körülmények között Jeruzsálemben maradjanak? Az Úr ennek dacára is így rendelkezett, és a tanítványnak kötelessége engedelmeskedni.

Az Úr előre látta a pünkösdi eseményeket, az ötezer ember megtérését, a csodálatos változást. A tanítványok csak utólag találtak örömöt abban, hogy szót fogadtak az Úrnak. Ez az öröm annyira felfokozódott, hogy amikor zaklatások érték őket a Főtanács részéről, „örömmel menének el, hogy méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek.”

  Ez az ige arra tanít minket, hogy minden dolgunkban, még a lakóhelyünk megválasztásában is hallgassunk az Úrra és engedelmeskedjünk Neki. Vannak elárvult gyülekezetek, ahonnan elköltöztek, kihaltak a tagok, néhány idős testvér sóhajt keservesen emlékezve a régebbi napokra, mikor eleven volt a gyülekezeti élet.

 Talán vannak fiatalabb testvérek, akik az ilyen megfogyatkozott gyülekezetből az eltávozás gondolatával foglalkoznak; nagyobb gyülekezetekkel bíró helységbe költözni. Vajon, nem mondja-e az Úr nekik: „El ne menjetek Jeruzsálemből?” Szükség van még ma rád ott, ahol vagy, hogy világíts; és ki tudja, milyen ígérete van holnapra az Úrnak, melyet a te engedelmességed, kitartásod által akar megvalósítani? 

 De szóljon ez az ige azokhoz is, akik megfáradva, elközönyösödve, vagy a kísértő csábjainak hatása alatt távolodnak el a gyülekezettől. Mert a gyülekezet az új Jeruzsálem, melyben az Úr állandóan jelen van. Halljátok meg Megváltónk féltőn szerető szavát, amint utánatok kiáltja: „El ne menjetek Jeruzsálemből!”  Démásról azt olvassuk, hogy elhagyta az Urat, a gyülekezetet, mert e jelenvaló világot szerette. Vajon, mit adhat nektek ez a világ cserébe az Úr Jézus barátságáért, szeretetéért; milyen öröm lesz az, amelyet az Úrban, a megváltásban való örömmel cseréltek fel? Mit nyertek azért, hogy eldobjátok az örök élet boldogságát? Megváltónk mondotta azt, hogy:„Mit használ az embernek, ha megnyeri az egész világot, lelkében pedig kárt vall?”

A helyed üres marad a testvéri közösségben, és ha jön az áldást osztó Úr Jézus, nem tud megáldani, mert nem talál a helyeden. Halld az énekíró figyelmeztetését:

„Ember gondolj a jövődre, elfogy erőd, s életed…

Mit ér majd e világ néked, ha elveszted üdvödet?”

Fordulj vissza az utadról, maradj Jeruzsálemben, a gyülekezetben!

 

Elizeus szolgálata

(II. Kir.3:9-12) 

 „Hét napig bolyongtak az úton, Izrael királya, Júda királya és Edom királya; nem volt vize sem a tábornak, sem a velük lévő barmoknak. Akkor monda az Izrael királya: Jaj, jaj!  Az Úr azért hívta egybe e három királyt, hogy a Moáb kezébe adja őket. És monda Jósafát: Nincs itt az Úr prófétája közül egy sem, hogy általa tanácsot kérhetnénk az Úrtól? És felele egy, az Izrael királyának szolgái közül, és monda: Itt van Elizeus, a Sáfát fia, aki Illésnek kezeire vizet tölt vala.  És monda Josafát: Nála van az Úr beszéde. És alámenének hozzá.”

  Elizeust Illés az Úr utasítására hívta el, és vette maga mellé. Az Úr megmondta Illésnek, hogy utódot kap benne. Hogy mennyi ideig járt Elizeus Illéssel, nem tudom. De amíg együtt voltak, addig Elizeus Illés szolgájának tartotta magát. Arról tesz bizonyságot a felolvasott igénk is, hogy őt úgy ismerték, mint aki Illés kezére vizet töltött. Maga sem igényelt többet, mígnem ura elragadtatása alkalmával megnyerte azt a lelki erőt, mely által hatalmas dolgokra lett alkalmas.

  Az Úr Jézus is szolgálatra hívott el minket. Ő maga példát mutatott abban, és megadta a szolgálat módját és lehetőségét. Nézzük Elizeus szolgálatát:

  Ez a szolgálat nagyon egyszerű volt: egy ember kiszolgálása. Bizonyára sokan mondanák, hogy ha ilyen egyszerű az Isten szolgálata, azt én is meg tudnám tenni! Most mindjárt hozzá teszem, hogy igenis, ilyen egyszerű az Úr szolgálata. És mindig kicsinyben kezdődik. Mert az Úr nem is bízhat addig nagyobb feladatokat ránk, míg a kicsinyben hűnek nem bizonyultunk. Az Úr Jézus már azt is szolgálatnak tekinti, ha tanítvány nevében valakinek egy pohár vizet adunk. Lehet, hogy Isten téged először arra hív el, hogy egy betegnek kitakarítsd a lakását, hogy egy elöregedett embernek, kinek senkije sincs, a bevásárlást végezd el. „Amit eggyel tesztek… Velem cselekedtétek azt,” - mondja Üdvözítőnk.

  Ez a szolgálat megalázó szolgálat volt. Egy gazdag fiatalembernek egy üldözött próféta szolgájává szegődni… - nem nagy dicsőséget jelentett. De hát nem is szolgálhatnak azok az Úrnak, akik az emberektől várnak dicsőséget. A hiúság, a lelki gőg utcasarkokon imádkozik, és sípoltat maga előtt, ha alamizsnát ad, majd befeketült orcával mutatja böjtjét, mindazért, hogy emberek dicséretét, elismerését megnyerjék. De azzal, hogy a próféta kezére vizet töltött, nem a ranglétra felső fokára való feljutás volt.

  Ez a szolgálat nem volt jövedelmező szolgálat. Egyszerű étrend, kopott ruha, nyugdíj-jogosultság nélkül. Még örökségre sem számíthatott. Csak a palástját örökölte Illésnek, de annak ütésére szétvált a Jordán… Az Úr szolgálatába ne is várjunk földi jutalmat, mert Isten örökkévaló jutalmat akar adni. Amikor Elizeus szolgája – élve az alkalommal – ezüstöt és ruhákat kért, és kapott Naámántól, vele együtt a bélpoklosságot is megnyerte.

  Volt az Elizeus szolgálatának nagy kiváltsága is; mindig vele lehetett mesterével. Mennyi alkalom a tanulásra, a növekedésre! Amikor bizalmas kettesben lehetett Illéssel, még ha nem hosszú ideig is, mennyi hitben való megerősödést nyerhetett. Milyen jellem - nevelő volt a próféta közelsége, életpéldája. Az Úr Jézus azt ígérte követőinek, szolgálatában állóknak: „Tiveletek vagyok a világ végezetéig”.

Öröm és bánat idején, kedvező és kedvezőtlen körülmények között olyan jó érezni közellétét, szent társaságát. Amikor elcsendesedve igéjét olvassuk, amikor magányos imáinkban kitárjuk szívünket előtte és lerakjuk gondjainkat, megkönnyebbül a lelkünk, elmúlnak aggodalmaink, megszűnnek félelmeink. Elmondhatjuk a zsoltáríróval: „Még ha a halál árnyékának völgyében járnék is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.”  Ezért is érdemes az Úrnak szolgálni!

 Elizeus szolgálatában változás állott be, miután Illés elragadtatott. Amint azt Igénkben olvastuk, népek fejedelmei fordultak hozzá bajukban. Ő bátor hangú próféta lett. Hirdette Isten szabadítását, de - ha kellett - Isten ítéletét is. Isten felruházta csodatevő erővel, híre, neve túljutott hazájának határain.

 A Szíriabeliek hadi tanácsában is emlegették nevét és csodatételét.  Egy kis rabszolgalány tanácsára Naámán fővezér útnak indult, hogy gyógyíthatatlan betegségéből megszabaduljon a próféta által. Ha az Úr szolgálatába léptél, ne várd azt, hogy rögtön kimagasló megbízást adjon az Úr. Bizonyítsd be Isten és emberek előtt alázatosságodat és hűségedet a kicsinyben, az egyszerű szolgálatban. Aki rangján alulinak tartja – ha a szükség úgy kívánja – kitakarítani az imatermet, meglátogatni a szegény elhagyottat, vagy más efféle szolgálatot, nem méltó arra, hogy felállítsák a gyülekezetben bizonyságtételre. Az Úr Jézus azt állapítja meg, hogy: „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az.” Ezeknek mondja majd az Úr, az Igaz Bíró: „Jól vagyon jámbor és hű szolgám, a kevesen hű voltál, sokra bízlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe.”

                        Te hol kezded, mit teszel az Úrért?  

 

Ember a mélységben

(Zsolt. 130.) 

   „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat, legyenek füleid figyelmesek könyörgő szavamra. Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, kicsoda maradhat meg? Hiszen Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek Téged! Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az Ő ígéretében. Várja az én lelkem az Urat, jobban, mint az őrizők a reggelt.”

  Istenről úgy nyilatkozik az Ige, hogy a magasságban lakozik. A fölolvasott igénk meg egy olyan emberről beszél, olyan ember jaj-kiáltását tartalmazza, aki a mélységben van. Sem a magasságot, sem a mélységet nem mérhetjük fizikai mérőeszközökkel. Minthogy az isteni közellétet, vagy a Tőle való távolságot sem mérhetjük méterrel. A szellemi világban Isten a szentség, tisztaság, tökéletesség és fennkölt hatalom magasságában él és uralkodik, az ember ezen az úton közelítheti meg Őt. A bűn szédítő mélység, és a bűnben élő ember, vagy a bűnbe esett ember Istentől óriási távolságba, mélységbe került. Ezt a távolságot a sátán elködösíti az ember előtt. Amikor a bűnben élő ember olyan embertársaira tekint, akik hozzá hasonló állapotban vannak, megnyugtatja magát, sőt még fölényt is érez, ha olyan vallásos embereket lát, akik megtévedtek, elbuktak. Az a mentegetődzés, hogy: „Vagyok olyan jó, mint akármelyik hívő!”, vagy: „Ha másnak csak ennyi bűne volna, mint nekem, még jó volna..” Ez a hamis önmegnyugtatás roppant veszéllyel jár. Csak akkor, ha az Ige, vagy a Szent Lélek megnyitja az ember szemét és az Úr Jézushoz, a Mennyei Atyához méri magát, akkor döbben rá szörnyű, nyomorúságos állapotára. Csak akkor kiált fel Dáviddal: „Mélységes sárba estem be, hol meg nem állhatok, feneketlen örvénybe jutottam és az áradat elborít engem.  Óh, Isten, te tudod az én balgatagságomat és az én bűneim nyilván vannak Te előtted”. (Zsolt. 69.) 

  Ebben az állapotban arra a felismerésre is eljut az ember, hogy a maga erejéből nem tud megszabadulni, felemelkedni. Ezerszer megfogadhatod azt magadnak, vagy embereknek, hogy szakítasz bűneiddel, hogy mától kezdve erkölcsös, tiszta, becsületes életet élsz. hogy meg nem nyitod szádat átokra, vagy káromlásra. Elhiszem, hogy nagyon komoly az elhatározásod, a szándékod. Mint az az ember, aki részegen összetörte lakása bútorait, megverte a feleségét és halálra rémítette gyermekeit, amikor kijózanodik, talán sírva kér bocsánatot övéitől és elhatározza, hogy nem vesz többet alkoholt a szájába. De ha megint a kocsma mellett visz el az útja és valamelyik cimborája invitálja egy pohárkára, megint visszaesik az előbbi szörnyű állapotba. Nincs bennünk erő a magunk megszabadítására, mint a tört szárnyú madár, hiába akarna repülni, megint visszahull és még fájdalmasabb lesz a zuhanása. De sokan mondták már: Hiába, nem tudom megtartani… nem tudok szabadulni! És ebben igazuk van. Nincs önmegváltás!

  A zsoltáríró megtalálta a szabadulás eszközét. Ez az egyetlen, amit tehet: az Úrhoz kiált. Ebben a kiáltásban benne kell lenni szomorú állapotod, veszélyes, kárhozatos helyzeted felismerésének. Benne kell lenni az önmagadból való kiábrándulás és tehetetlenséged megvallásának. De benne kell lennie a szabadulás után való sóvárgásodnak is. Mint aki nem akar belenyugodni abba, ami van. Nem akar elkárhozni, örökre elveszni. Élni akar, boldogság után sóvárog, és ezért kiált szíve–lelke egész erejével, kiált az Úrhoz.  Lehet, hogy úgy vagy még, mint Jónás, aki a halálos veszedelem elől a hajó aljába menekült és ott elaludt. Míg mások mindent elkövettek a szabadulásért, és kiáltott ki-ki az ő istenéhez, addig ő – az egy igaz Isten ismerője, követe, de engedetlensége által Istentől elfordult ember – már nem tud imádkozni. Hiba kérik: „Kiálts te is a te istenedhez”, nem akar, neki csak egy megoldása van: Vessetek a tengerbe! Azt gondolta, hogy a halál megnyugvást ad. De sok szerencsétlen ember választja az öngyilkosság útját, amikor nem lát kimenekedést élete szörnyű mélységéből. Nem, nem megoldás a halál, mert a halál utáni lét ennek az életnek a folytatása.  

 Aki kiáltani akar nagy lelki összeroppanásában, nagy bűnöktől lesújtva, összetörve, szabadulást keresve, annak bízni, hinni kell a mindenható Isten hatalmában és szeretetében. Mert egy szakadékba zuhant ember, vagy vízben fuldokló, hiába kiáltana egy gyermeknek, hogy segítse ki a bajból. Csak ha tudom, hogy Isten ereje, hatalma elég erős ahhoz, hogy megmentsen, akkor kiáltok hozzá. Az Úr Jézusnak volt és van hatalma a bűnökből kiszabadítani az embert. Mária Magdolna hét ördög megszállottja volt; a bűnös nő falu rosszaként volt ismeretes; a kereszten függő gonosztevő rablás, gyilkosság bűnterhét viselte, és megmenekedtek az Úr Jézus által. Bízni kell szeretetében, könyörületességében is. Az Ige azt bizonyítja, hogy „Amilyen könyörülő az Atya gyermekeihez, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt”. A tékozló fiú példázatában az a csodálatos kifejezés van, hogy amikor meglátta az Atya a hazatérő rongyos, züllött fiát, megesett rajta a szíve.  Ember, jól halld meg ezt az igét: Isten szíve megesett rajtad, sőt a Golgotán meg is szakadt a szíve érted. Nem vár mást tőled az Úr, csak azt, hogy kiálts hozzá, hogy igaz szívedből kitartóan kiálts. Ha nem tudnál többet mondani, csak annyit mondj, mint az összetört szívű publikánus ott a templomban: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek.” 

  A zsoltáríró kiáltása a kitartás és hűség kiáltása volt: „Várom az Urat, mint az őrök a reggelt”. Ne halkuljon el szavad, bele ne fáradj az imádkozásba, még akkor sem, ha a mélység sötét éjszakájában nem is tűnne fel azonnal a szabadulás világossága. Lehet, hogy az Úr próbára teszi türelmedet, állhatatosságodat, mint a kananeus asszony esetében, de „Ha hiszel, meglátod az Isten szabadítását!”  Ámen!

"Én vagyok az Úr, a te gyógyítód”

„Simon napa pedig hideglelésben fekszik, és azonnal szólának néki felőle. Ő odamenvén, fölemelé azt, annak kezét fogván, és elhagyá azt a hideglelés azonnal és szolgált nékik.”  (Márk 1.30-34)

   Az Úr Jézus csodatételeinek csak nagyon kis hányadát jegyezte fel a Szentírás.  A betegek meggyógyításával kapcsolatban sokszor olvashatjuk, hogy „sokakat meggyógyított”, „azoknak betegeit meggyógyította…” Azok a gyógyítások, melyekről részletesen beszámol a Szentírás, csak ízelítők az Áldott Orvos módszereiről, hatalmáról, szeretetéről. De az Ige szűkszavúsága mellett - vagy mögött - az áll, hogy az Úr nem azt tartotta elsőrendű feladatának, hogy a testi betegséget meggyógyítsa, hanem a lélek megváltását, üdvözítését mindennél előbbre valóként munkálta. Igaz, hogy könyörülő szíve megindult az emberi nyomorúságon, és segített a hozzáfordulókon, de szemrehányást is tett a hallgatóságának, mondván: „Ha ti a jeleket és csodákat nem látjátok, nem hisztek. És Názáretben semmi csodát nem is tett az ő hitetlenségük miatt.” Amikor az Úr földre-jövetele céljáról beszél, mindig lelki síkon áll. „Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” Azért jött, hogy a bűnösöket hívja megtérésre. Amikor azt mondta, hogy a test nem használ semmit, hogy a lélek drágább, mint a test, nem teszi feleslegessé a test gondozását, gyógyítását, csak figyelmeztet arra, hogy örök értékek után vágyakozzunk. Sajnos, mindig úgy volt, hogy az emberek többet áldoznak testükre, mint lelkükre. Ha testi nyomorúság jelentkezik, mindent megtesznek azért, hogy attól szabaduljanak. Ebben nincs is bűn, de az már nagy baj, ha a lélek betegségére nem reagál úgy az ember, és nem akar tőle olyan buzgón szabadulni, mint a testi betegségtől.

     Igaz az is, hogy az Úr a lélek ajándékaként adja a gyógyítás képességét. De nem akárkinek, és nem egyszer s mindenkorra. Pál apostol részesült ez ajándékban, de Trófimust Milétusban hagyta betegen, és Timótheust is - mint lelki gyermekét - nem részesíthette a gyomorbajából való gyógyulásban. De, vajon, Isten dicsősége csak abban látszik, ha valaki hit és ima által meggyógyul?

 Sokan ismerjük áldott életű testvérünket, aki cukorbajjal, egy vesével és amputált lábbal olyan áldott munkát végez Isten országában; olyan derűs, vidám, mennyei hangulatban éli a sok ember számára elviselhetetlennek látszó életsorsot, hogy az Úr dicsősége ragyog az életén és szolgálatán. Mert a lelke ép, egészséges és Jézusban van. Így is lehet Isten dicsőségét sugározni, sőt talán jobban, mint egy gyógyulásban, vagy gyógyításban.

  Az Úr Jézus csodatétele volt a kenyérmegszaporítás is, melyet kétszer végzett, de sohasem kérjük azt az ajándékot, hogy általunk is ilyen csoda történjen, pedig erre is felfigyelne a világ. Azonban, ha úgy teszünk, mint az első keresztyének, hogy „szűkölködő nem volt közöttük”, ez felér egy általunk végzendő kenyérszaporítással.

 De nézzünk csak széjjel a lelki élet területén, mennyi betegséggel, lelki nyomorúsággal találkozunk, ha nem is beszélünk a bűnről, melyet Megváltónk betegségnek nevez, s mely láthatatlanul pusztítja a hívők lelki erejét. A gőg, irigység, harag, gyűlölködés, engesztelhetetlenség, aggodalom, reménytelenség, csüggedés, türelmetlenség, bizalmatlanság és még sok-sok lelki megterheltetés ott vannak és elfonnyasztják lelki erőnket, megbénítják lelki karjainkat, megfagyasztják az Úrban való örömöt, elrabolják szívünk nyugalmát, békességét. Nem ezt látta-e a próféta, amikor azt mondja: „Minden fej beteg és minden szív erőtelen.  Tetőtől talpig nincs a testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény.” Hány hívőre ráillik ez a lelki kórkép. Megdöbbennénk, ha lelki mikroszkóp alatt látnánk azokat a kórokozókat, melyek az egyén és a gyülekezet egészségét rombolják, pusztítják. Hát nincs balzsamolaj Gileádban?  Az Úr szól: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód.”

  Alapigénkben példát találunk a gyógyulásra. Az Úr bemegy a beteg hajlékába. Nem fél a ragálytól, hiszen magára vette álnokságunkat. Eljön hozzád is. Azt is megfigyelhetjük, hogy „… azonnal szóltak néki a beteg felől…”. Van itt minden: együttérzés, szeretet, bizalom. A szeretet nem azt jelenti, hogy titkolni kell szeretteink vétkét vagy nehéz állapotát, hanem őszintén az Úr elé kell vinni azt. 

 Azután az Úr oda megy a beteghez. Hideglelős kezét eddig takaró alá rejthette a beteg, de Jézus felé nyúl, és ő odaadja kezét az Úr kezébe. Nem veszed észre, hogy ezt akarja most is tenni az Úr?  Miért nem adod kezedet az Ő kezébe? Annyi boldog odaszánás van abban az énekünkben: „Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé…” Vedd ki önigazságod, közömbösséged, szeretetlenséged, önzésed, vagy bűneid takarója alól a kezed és add Neki át. Nézd, amint a beteg kezét megfogta, felemelte, nem kérdi, hogy esett a nyomorúságba, nem tesz szemrehányást, hogy előbb nem kereste gyógyulását, csak felemeli. Akarsz magasabb rendű életet élni, akarsz a bűnből kiemelkedni, akarsz felemelkedni a lelki tespedtségből, közönyből, reménytelenségből?  Vágyol igazi boldogságra? Ó, ne mulaszd el e nagy alkalmat! Most add a kezed Neki, - meggyógyulsz.

 Azt is látjuk az igéből, hogy a meggyógyult szolgált az Úrnak. Betegen nem is tudott volna. Semmi hasznodat nem veszi a gyülekezet, nem lehetsz az Úr eszköze, míg meg nem gyógyít téged. Ne várd meg, míg súlyosabbá válik a betegséged, mert akkor már az Úr műtőkése tud csak segíteni rajtad. Az könnyel, fájdalommal, csalódásokkal és összetöretéssel jár.     Ha átadod magadat ma az Úrnak, akkor boldogan zeng szívedben a zsoltár, és a hálaadás szavával énekelheted: „Az ingoványból engemet

                                                                                             Szelíd kezével felemelt,

                                                                                             Az éj után jött fénysugár;

                                                                                             Zengd ajkam ezt: Ő felemelt!”

  

„ Én vagyok… az út…”

  Az Úr Jézus legismertebb mondásai közé tartozik az, amit János evangéliumának 14. részében olvashatunk: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” Ebben a hármas kijelentésben csodálatos isteni sokoldalúságának egyik részletét közli velünk. Érdemes foglalkozni külön-külön e meghatározásokkal, hiszen benne a nekünk felkínált nagy lehetőségek vannak. Foglalkozzunk most az első kijelentéssel:

  „Én vagyok az út…” Régi meghatározás az, hogy: „az út eszköz a cél elérésére”. Az út fogalmát átvitt értelemben is használjuk, amikor azt mondjuk valakiről, hogy „nem tisztességes úton szerezte vagyonát”, vagy: „letért a tisztesség útjáról”. A szentírás is beszél emberi útról és isteni útról. „Nem olyanok az én utaim, mint a ti utaitok”. - mondja az Úr. Jézus Krisztusban örökkévaló, élő utat nyertünk. Ő általa juthatunk el azokhoz a magasztos célokhoz, mely után minden hívő szív vágyik.

  Jézus Krisztus út a testvérhez. A bűn szétszaggatta az emberszeretet kötelékeit. Az önzés, gőg, faji gyűlölet ellenségévé tette egyik embert a másiknak. Megveti a gazdag a szegényt, lenézi a tudós a tudatlant, letapossa az erős a gyengébbet, kíméletlen ökölharcban, könyöklésben akar az ember a másik feje fölé emelkedni. De ahol megjelenik a szívben és lélekben az Úr Jézus, áthidalja a szakadékokat. „Nincsen sem görög, sem zsidó, sem szolga, sem szabados, sem férfi, sem nő, hanem mindenekben a Krisztus…” – tanítja az Írás. Pál apostol, a nagyműveltségű, Istentől különös képességekkel felruházott, nagytekintélyű rabbi, lehajol a szökött rabszolgához, Onézimushoz, s mikor az elfogadja megváltójának az Úr Jézust, szeretett fiának nevezi és kezességet vállal érte; régi gazdáját arra kéri, hogy ne úgy, mint rabszolgát, hanem, mint testvért fogadja vissza.

  A Filemonhoz írt levél a Krisztusban egymásra talált testvérek himnusza. „Ti pedig egymásnak testvérei vagytok”- mondja Üdvözítőnk. Az Ő szeretete áthidalja a társadalmi, faji, gazdasági ellentéteket. Minden emberben Isten képét keressük és becsüljük, egymás javára, boldogítására törekedjünk.

   Jézus Krisztus út a boldogsághoz.

Valamikor, régen egy plakátordító nagy betűkkel ezt hirdette: Út a boldogsághoz!  S alatta kisebb betűkkel ez állt: Vegyen sorsjegyet! Sokan el is hitték azt, hogy a boldogság alapja a pénz és gazdagság. Azt gondolták, hogy a fényűző életmód, a bőség az embert boldoggá teszi. Ha azonban közvetlen közelről megvizsgálhatnánk a befutott emberek életét, akiket sokan irigyelnek, és közöttük keresnénk a boldog ember példányait, nem járnánk –e úgy, mint a költő által megénekelt, mesebeli Szamarkand királya, akinek betegségében azt tanácsolták kuruzslói, hogy vegye fel országa egyik boldog polgárának az ingét, s meggyógyul. Amikor követei szana-szét járták az országot, sokáig nem találtak egy boldog embert sem. Végre egy erdő földkunyhójából ének hangzott s a boldogságról szólt az ének. Előparancsolták az embert s miután kijelentette, hogy ő igazán boldognak érzi magát, ingét követelték. A válasz ez volt: „Hát ing is kell a boldogsághoz?” A szolgák azzal mentek vissza: „Felség, találtunk egy boldog embert alattvalóid között, de annak nem volt inge…” A boldogság szellemi valóság, melyet az ember teste csak másodlagosan, a lélekből átvéve érez. Ezért azt fizikai eszközökkel elérni nem lehet. Amikor az Úr Jézus által bűnbocsánatot, feloldozást, lelki nyugalmat talál az ember, akkor nyeri meg az igazi boldogságot. A zsoltáríró ujjongva hirdeti: „Boldog az, kinek bűne megbocsáttatott és vétke elfedeztetett… akinek az Úr bűnt nem tulajdonít”.  A bűnbocsánatot és kegyelmet csak az Úr Jézus által nyerhetjük meg.

   Jézus Krisztus út az üdvösséghez.

Ítélet jön erre a világra és ítélet elé kell állni minden embernek. Az Isten mindent-tudó igazsága elől bűneinket eltitkolni, kimagyarázni nem lehet.

Amely lélek vétkezett, annak meg kell halnia. Ez a halál nem a földi élet befejezése által van, hanem a halál utáni életben, Istentől örökre elszakadva élni. Az örök kárhozattól nincs semmi mód és lehetőség, hogy megszabaduljon a bűnös ember, csak egyedül az Úr Jézus megmentő szeretete által.

Amint az özönvíz ítéletéből is csak egyetlen menekülési lehetőség volt, a bárka, úgy az örök kárhozattól is csak egyedül az Úr Jézus váltsághalálának elfogadása által menekülhetünk meg.

   Jézus Krisztus út az Atyához.

„Senki nem mehet az Atyához – mondja Üdvözítőnk- csak én általam.”    „Ő a közbenjáró Isten és ember között...”- tanítja a Szentírás. Bármilyen tiszteletben tartjuk Máriát, az Úr Jézus anyját, vagy a szenteket, akikre nem volt méltó a világ, nem lehetnek segítségünkre az Atyával való megbékélésünknél, lelki ügyünk rendezésénél. Az Úr pedig igaz szeretettel vállalta és teljesíti a közbenjáró szolgálatát. Oly megragadóan hangzik főpapi imájának az a hangsúlyos mondata: „Akarom Atyám, hogy, ahol én vagyok, akiket nekem adtál, azok is ott legyenek.”  Csak az Ő nevében, csak az Ő érdeme által juthatunk el a mennyei Atya orcája elé.

   Ez az út kipróbált, biztos út. A Golgothán az egyik gonosztevő felismerte és megragadta ezt. A kereszt kínjai között megbékélt lélekkel ment haza az Atyához. A mártírok ezrei, üldözöttek, kifosztottak milliói István vértanú imádságával mentek át az örökkévalóságba: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet.”

 Nem nehéz rátalálni erre az útra. Megtaláltad már ezt az utat, elindultál már rajta? Add fel bűnös, öntelt önigazságod, könnyelmű életed útját, mert csak így léphetsz a Krisztus útjára s így találod meg boldogságodat, az emberekben testvéreidet, Istenben édesatyádat. 

 

 „Én vagyok… az igazság…”

  János evangéliumának 14. részében olvashatjuk az Úr Jézus Krisztus kijelentését önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” Ez alkalommal foglalkozzunk kijelentésének 2. pontjával: „Én vagyok az igazság..” Megváltónk eme kijelentése nem mindenki előtt világos. Vannak, akik azt értik alatta, hogy az Úr Jézus igazságos, befolyásolhatatlan, tévedhetetlen az ítéletében. Igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, elégtételt szerez a méltatlan szenvedőknek, és az ártatlanul meghurcoltaknak. Bár ezek a felfogások tökéletesen fedik Megváltónk jellemét, mégsem ezt akarja mondani ebben a kijelentésében. Én az eredeti görög szöveg „létheia” szavát itt – a könnyebb megértés érdekében – úgy fordítanám: „Én vagyok a valóság…”

  Veszem magamnak azt a bátorságot, hogy, mint Megváltónk, példázatokban és hasonlatokban tette érthetőbbé az Isten országa igazságait, egy hasonlattal hozom közelebb a kijelentést.

 Amikor a világon sok-sok mértékrendszere volt szinte minden valamire való államnak, sok kényelmetlenséggel járt az a kereskedelmi életben. Ezért elhatározták a mértékek egységesítését. Párizsban összeült egy nemzetközi konferencia, mely meghatározta a súly,- hossz,- és űrmérték alapegységét. Ezt úgy is kifejezésre juttatták, hogy Párizsban letétbe helyezték a platiniridiumból készített súlyegységeket, melynek hasonmása alapján készültek el a különböző országokban a mértékek. Minden vitát kizáró tárgy tehát ez a ma is őrzött letét. Azt jelenti ez, hogy csak az az igaz, valódi mérték, amely megegyezik a letéttel. Akár kisebb, akár nagyobb lenne valahol a mérték, az hamis volna. Ezzel a gyarló hasonlattal szeretném megértetni, hogy mit is jelent Megváltónk kijelentése: „Én vagyok az igazság (valóság)…”

 Úgy értem ezt, hogy Megváltónkban Isten nekünk tökéletes mennyei szabványt adott. Úgy a beszéde, tanítása, jelleme, mint életgyakorlata kifogástalan, szent és tökéletes, mindenben a mennyei Atya akaratával megegyező volt. Nála botlás, tévedés, korrigálnivaló nem volt. „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.”

  Ezért mondotta tanítványainak: „Példát adtam néktek…” Ő tehát az a valóság, igazság, akiben lemérhetem, sőt le kell mérnem a magam életét, s törekednem kell arra, hogy kiábrázoltassék bennem a Krisztus.  Utasít is bennünket erre: „Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást”. „Amint küldött engem az Atya, én is akképpen küldelek titeket… amint én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek…” Meg van tehát a módja a magam ellenőrzésének. Mindig Mesteremhez kell igazodnom, fel kell tennem azt a sok hívő házban látható falimondás szöveget: Hát Jézus mit szól hozzá?  Nagyon sok hívő ott téved, mikor magát másokhoz méri és látva azok gyarlóságát, vagy hibáit, elégedett önmagával, hiszen jobbnak látja magát, mint a másikat.

  Társadalmi munkában házat építettek egy faluban. Már készen állott a tetőszerkezet és a cserép alá való lécezésre került a sor. Nem volt elég ügyes az, aki a formaléceket csinálta. Az elsőt ugyan pontosan, centiméterrel mérte le, hogy a cserép távolság megfelelő legyen, de a többit egymáshoz mérve szabta le, sorról, sorra.  S amikor elkezdték felrakni a cserepet, akkor derült ki az eltérés: újra kellett csinálni az egészet, az elsőhöz igazítva. Így jár az az ember, aki Jézusról leveszi a szemét és máshoz méri a hívőéletét.

 Mérjük le szeretetünket az Ő szeretetével összevetve. Nincs-e bennünk személyválogatás, nincs-e a háttérben érdek? Vajon, a szeretetünk –mint nála- áldozatokban mutatkozik - e meg, vagy csak érzelgés, hangulat az? Van –e szeretetünkben olyan megbocsátó készség az ellenünk vétkezővel szemben, mint Őneki, tudjuk –e hordozni a gyöngék, esendők terhét, úgy, mint Ő?  Félek, hogy sokszor csak hamisítvány a szeretetünk az Övéhez mérve.

 Mérjük le az Atyával való viszonyunkat. Megvan –e bennünk az engedelmesség az Atya akaratával egyezően? Van –e bennünk elég tisztelet, hódolat, mint Őbenne volt? Eljutottunk –e már addig, hogy szívből el tudjuk mondani: „Ne úgy legyen, Atyám, ahogy én akarom, hanem, amint, Te.”  Ha nehéz napok, vagy próbák jönnek, tudjuk ezt mondani: „Igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted.”  Tudunk –e úgy szolgálni, hogy az eredményeknél ne minket, hanem az Istent magasztalják az emberek?

  Le kell mérni buzgóságunkat is. Az üres, lélektelen, formákba és szokásokba merevedett vallásosság épp oly megítélendő, mint az értelem nélküli rajongás, érzelmi túltengésbe esés. Megváltónk józan volt mindenekben. Amikor tanítványai közül ketten –Mesterük iránti szeretetből kiindulva- tüzet akartak kérni a samariai falura, mely nem adott szállást Neki, az Úr rendreutasította őket, mondván: „.. nem tudjátok minémű lélek lakik bennetek.”  A vakbuzgóság és rajongás olyan megítélést von maga után, mint Izraelről mondja az Írás: „Van őbennük buzgóság, de nem értelem szerint.”

 Erkölcsi és hitéletünk minden kérdésében Megváltónk szava és példája a döntő. Nincs benne semmi kétértelműség, nem lehet paragrafusként csűrni-csavarni. Kristálytisztán áll előttünk és hangzik a nyilatkozata: „Én vagyok az igazság…” Legyen ez a mérték mindig a háznál, kéznél, szívben.

  Vigyázzunk arra is, hogy kétféle mérték ne legyen a házunknál. Nehogy másnak a törvény igazságával mérjünk, magunknak meg a kegyelem igazságával. Ha az Úr Jézushoz mérjük naponta életünket és észrevesszük az elferdüléseket, hibákat, mindig forduljunk hozzá azzal a kéréssel: Uram, megint hiba esett az életemben, javítsd ki azt, míg eljuthatok arra a dicső magaslatra, hogy: „élek többé nem én, él bennem a Krisztus.”

 

„Én vagyok… az  élet…”

  „Én vagyok az út, az igazság és az élet”- mondja magáról Üdvözítőnk. Ezúttal foglalkozzunk a harmadik fogalommal és tegyük fel a kérdést: mit akart mondani azzal az Úr, hogy Ő az élet? Mert biztosak lehetünk afelől, hogy nem azt a vitathatatlan igazságot akarta mondani tanítványainak, hogy: él, hiszen szemeikkel látták, beszédét hallották, tapintható közelben éltek vele… Mi emberek élünk, életet nyertünk, de testi-lelki életünkben örök vívódás van az élet és a halál között, Őbenne ez az élet-halálharc soha nem volt.

  Kijelentésében azt adja tudtunkra, hogy Ő maga az örök létezés. Évmilliárdok távolságába sem iktathatjuk be létezésének kezdetét, mert öröktől fogva való Isten, egy az Atyával. „Mert, amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a fiúnak is, hogy élete legyen önmagában…”- (Ján.5:26).   Gyarló értelmünkkel hiába méricskélnénk –e csodálatos valóságot, azt mondhatjuk csak az énekszerzővel: „Véges elmémmel ily nagy mélységet méregetni félek…” De, ahol megáll az értelem, ahol csődöt mond a tudás, ott a hit szemei megnyílnak és imádattal borul le az ember az Örökkévaló szent színe előtt.

  Jézus Krisztus az élet forrása. Tudósok sokasága fáradozott azon, hogy megfejtse az élet eredetének titkát. Teóriák születtek és buktak meg. Nagy hitre van szüksége ahhoz az embernek, hogy elhiggye, miszerint az élettelen anyagból önnemzés útján állott elő az élet… Nekünk az ige megnyugtató módon magyarázza meg az élet keletkezésének titkát. János evangéliuma az Úr Jézusról, mint igéről ezt mondja: „Minden Ő általa lett, és nála nélkül semmi nem lett, ami lett. Ő benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága…” Vagy hallgassuk meg Pál apostolnak Istentől kapott kijelentését a Kolossei levél 1. részében, ezt mondja az Úr Jézusról:

  „Mert Ő benne teremtetett minden, ami van a Mennyben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok… mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek, és Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.” Úgy az emberi, mint az állati, sőt a növényi élet is Ő tőle, az Ő akaratából származott.

  Ő adta az élet lehetőségének és feltételeinek törvényét. Ő benne áll fenn ez a világ. Nemrég hozták az újságok egy világhírű tudós nyilatkozatát, amely szerint feltehető, hogy a világűrben vannak olyan bolygók, melyeken a földünkhöz hasonló életlehetőségek és élőlények vannak… Mi nemcsak feltételezzük, hanem hiszünk abban, hogy Isten csodálatos világában vannak nálunk magasabb rendű lények, akiket a Szentírás angyaloknak nevez. Hiszünk egy csodálatos világ létezésében, ahová elment Üdvözítőnk, hogy helyet készítsen nekünk, és örök életet adjon. „Én örökéletet adok nekik, - mondja Megváltónk övéiről,- és soha el nem vesznek.”  Hatalma van a halottak feltámasztására is: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él.”- mondja Megváltónk. Az Ő halála nem az élet megtorpanása, nem az erőszak diadala volt. „Van hatalmam letenni az életemet, és van hatalmam felvenni azt…” –jelentette ki magáról. Dicsőséges feltámadása a Benne való élet legyőzhetetlenségét bizonyította.

  Jézus Krisztus a szellemi élet forrása is. „Akié a Fiú, azé az élet…”

  Csak az az ember él igazi lelki életet, aki az Úr Jézust a szívébe fogadta. Pál apostol úgy beszél magáról, hogy benne egészen kiábrázolódott a Krisztus. „Élek többé nem én, hanem él énbennem a Krisztus… mert nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség.”      Így válik az Úr Jézus életprogrammá és élettartalommá a hívő ember életében. „Én ő bennük és ők Én bennem…” Mint a szőlővessző a tőkéből kapja az életnedvet, úgy mi is Megváltónkban találjuk meg üdvösségünk, boldogságunk feltételeit. Hogy ezt az életet megnyerhessük, el kell szakadni az Isten nélküli élet bűnös szokásaitól, cselekedeteitől. „Aki szereti az ő életét, elveszti azt, aki elveszti Én érettem, megtalálja azt…”

  Világias, bűnös életmódodat hagyd el, mert nem szolgálhatsz két úrnak, nem lehetsz életközösségben a bűnnel és az Úrral. Az Úr Jézus meg akarja szentelni értelmedet, érzelmedet, gondolataidat és egész egyéniségedet. Be akar tölteni az Ő békességével, szeretetével, fel akar készíteni minden jócselekedetre. De csak úgy, ha te is akarod! Jézus Krisztus a dicsőséges örök élet adományozója. A Smirna-beli gyülekezetnek azt írja: „Légy hív mindhalálig, és neked adom az életnek koronáját.” Az örök élet ajándékát Ő benne nyerhetjük meg.

  Pál apostol így ír erről: „A bűn zsoldja a halál, Istennek ajándéka pedig örök élet, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.”  Az életkorona nem olyan aranyból-készült diadém, melyet díszként, vagy a hatalom jeleként viselhet valaki, hanem olyan életmód, életforma, mely a földi élet befejezése után következik az örökkévalóságban. „Nem éheznek többé és nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz reájuk, sem semmi hévség, mert a Bárány, aki a királyi székben ül, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket, és eltöröl az Isten az ő szemükről minden könnyet.” Ezekben a képes kifejezésekben azt adja tudtunkra az Úr, hogy a Jézusban megnyert élet-korona olyan boldog életforma lesz, melyben ismeretlen a szenvedés, a bűn, a halál, és Isten örök gondviselésében, örök boldogságban élnek a megváltottak.

  Azért mondja az Írás: „Serkenj fel te, ki aluszol, és kelj fel a halálból és megvilágosodik neked a Krisztus.” Milyen keveset kér tőlünk a mi Urunk azért a nagy dicsőségért, melyet Jézus Krisztusban, mint az élet fejedelmében megnyerhetünk.

  Kedves Barátom! Most válaszút elé állítalak téged az Ige szavaival:

  „Íme, elődbe adtam neked életet és halált, válaszd azért az életet.”

         Legyen életedben Jézus, és legyen életed Jézusé!

 

Eszközök.

(Márk 2. 1-12.) 

Különböző szemszögből foglalkozhatunk e csodálatos történettel. Bármerről nézzük, telve van tanulságokkal. Ez alkalommal a négy betegvivő embert figyeljük meg. Nem tudjuk nevüket, azt sem, hogy családi, rokoni vagy baráti kapcsolatuk volt–e a beteggel, vagy puszta humanitásból vállalkoztak erre a nemes feladatra. Bárhogyan történt, hitből fakadó szolgálatuk fel van jegyezve az Élet Könyvében.

Ezeknek az embereknek szánalom, részvét volt a szívükben. Ez a szánalom, részvét nem sajnálkozásban merült ki. Már az is szép, hogy ha valakit megrendít embertársa szerencsétlensége, baja. De ha lehetne segíteni a bajbajutotton és nem teszi, értéktelenné válik az együttérzés. Lehet, hogy a jerikói úton haladó pap és lévita is megrendült a rablók által kifosztott, vérbefagyott ember láttán, talán még könnyet is ejthettek, vagy elmondtak egy imát érte, de otthagyták, kikerülték. Szép és igaz cselekedet a betegért való imádkozás, de ha a betegnek úgy kell felkiáltani:„nincs emberem!”, ez vádbeszéd a sóhajtozó részvét ellen.

Ez a négy ember egy igen hálátlan feladatra vállalkozott. Amikor az egész város ott tolongott az Úr Jézus körül, és lesték, várták tanítását, csodatételeit, ezek az emberek megfosztották magukat ez áldott lehetőségtől. Lehettek olyan ismerőseik, akik nem látták őket a hallgatók között s megrótták magukban őket, hogy ilyen alkalmat elszalasztanak. Pedig többet és jobbat tettek ezekvalamennyiüknél. Nagyon dicséretes dolog az, ha valaki felváltva egy súlyos beteg gondozóját, vállalja a helyettesítést, hogy az az istentiszteletre mehessen. Vagy kisgyermekes anyáknak segítenek, hogy nyugodtan hallgathassák az Igét. Sok-sok alkalom van az önmegtagadó, lemondásra kész hívő számára, amikor akár egyénileg, akár összefogva jótékonyságot gyakorolhatnak, amelyre nézve azt mondja Üdvözítőnk: „Amit eggyel – kicsinyeim közül – cselekedtek, velem tettétek azt.”

Igénkben azt is láthatjuk, hogy a jó igyekezet akadályokkal találkozik. Bizonyára kérték az embereket, hogy adjanak utat a betegnek, engedjék, hogy Jézushoz vigyék. Nem találtak együttérzésre. Lehet, hogy azt mondták a kicsinyhitűek: Ezt már hiába hozzátok! Az ilyen már halálra érett. Mások azt mondhatták: Ismertük, ki volt, milyen bűnös életet élt. Ilyen nem érdemel könyörületet!-és nem adtak egy kis rést, hogy céljukat elérjék. Nagyon elszomorító dolog az, hogy aki maga nem könyörülő szívű, más jóindulatát is gátolja, akadályozza. Hiába vannak az ilyenek Jézus közelében, hiába hallgatják az Élet Igéjét, gáncsolják mások jótörekvéseit, nemes szándékukat. Nem olvassuk azt, hogy ezek az emberek méltatlankodtak, vagy civakodtak volna az ellenállókkal. Nem kiáltoztak az Úr Jézushoz, hogy csináljon rendet és adjon utat a jó szándékuknak. Nem is fordulnak vissza, nem tesznek le tervükről, azokhoz hasonlóan, akikazt mondják: Látja az Úr, hogy jót akartunk, de ha az emberek utunkat állják, nincs felelősségünk. Ha a gonosz nem mond le átkos terveiről és kitartóan, minden eszközt felhasznál, minden ellenállást legyőz átkos, romboló tervei megvalósítására,a hitnek sem szabad hátra állani a jó igyekezetben.

Ezek az emberek megkeresték a lehetőséget az emberi ellenállás dacára is, hogy Jézus elé vigyék betegüket. A hit találékonyságával és roppant kitartásával megtalálták a megoldást: megbontották a háztetőt. Nem kevés fáradságba került ez, nagy erőfeszítés kellett hozzá, de a hit rendelkezik ezekkel a képességekkel. Dávid azt mondja: „Én az én Istenem által a kőfalon is átugrom…”

Itt mutatkozik meg a hívők összefogásának a szükségessége is. Egy-két ember nem érhetett volna célba. Vannak nagy problémáink, nehézségeink, kísértéseink, amelyeket egymagunkban nem oldhatunk meg. Jó, ha ilyenkor testvéri szívek állnak mellénk, sőt a gyülekezet imaközössége segít „megbontani a tetőt”. Talán megtéretlen környezeted, hitetlen házastársad, rossz útra tért gyermeked ügyét nem bírod már viselni, a lelki összeroppanás veszélye fenyeget, keress együtt-érző, hitben erős segítőtársakat, úgy – meglátod – sikerül terhedet Jézushoz vinni.

Ne hagyj fel a küzdelemmel. Valaki azt mondotta: „Ha Isten minden ajtót bezárna előttem, bemásznék az ablakon…”

Rámutat Igénk arra is, hogy az Úr Jézust mi indítja cselekvésre: „Látva azoknak hitét…” Nem tettek ezek az emberek vallástételt, nem fogadkoztak, hogy ők hívők, de beszélt a cselekedetük. Jakab apostol is arra szólít fel bennünket:„Mutasd meg hitedet cselekedeteidből.” Sok szószátyár –un.- bizonyságtevő van az igazhitű emberek között elvegyülve, akik hangos „Uram-Uram”-ozással hívják fel magukra a figyelmet, de soha még egy lelket sem tudtak az Úr Jézushoz vezetni, mert cselekedeteikkel nem igazolták hitük valódiságát. Szóljunk akkor, amikor annak alkalmas ideje van, de előzze meg szóbeli bizonyságtételünket a hitünk ellenállhatatlan, cselekedetekben való megnyilvánulása.

Ez a négy ember nem fáradt hiába. Ha cselekedetük egyesek számára megbotránkoztató is volt, vagy mások gúnyos megjegyzése kísérte volna is, az Úr Jézus értékelte. Soha nem fontos az emberek vélekedése, amikor a hit cselekedni, Jézushoz közelíteni késztet.

Amikor az Úr Jézus meggyógyította a beteget, már nem volt szüksége a négy segítőre. Nem is olvasunk többet róluk az Igében. Nem vártak és nem is kaptak dicséretet, kitüntetést, maradtak tovább is a névtelenségben, ismeretlenségben. De szívükben kimondhatatlan öröm élt: Egy ember életét az ő közreműködésük mellett mentette meg az Úr.

Ha majd egykor megjelenünk Megváltónk előtt, a legnagyobb boldogság az lesz, ha találkozunk azokkal, akik azt mondhatják:Te voltál eszköz abban, hogy az Úr Jézus által örökéletet nyertem.

Álljon előttünk példaképp a négy ember, és halljuk az Úr szavát:                                

„Eredj el, és te is eképpencselekedjél!”  

 

Gyermeki fogadalom

„ Édesanyám… nem szégyenítem meg a te orcádat.”  (I.Kir.2:20.)

   Az arc a lélek vetítővászna. Az érzések, vágyak, indulatok számtalan változatban alakítják az arcot. Vagy úgy, hogy földöntúli öröm fényében ragyog, máskor az aggodalom, a gond redői borítják. Elszánt akarat és kétségbeesés, szenvedélyes vágy és unott közöny váltakoznak rajta. Az ártatlanság hamvassága, vagy a szégyen pírja árnyékolja be. Figyeld meg az édesanya arcát, mikor gyermekéről beszélsz neki, vagy ő beszél gyermekéről. Milyen ragyogó boldogság, vagy éjfekete fájdalom, diadalmas öröm, vagy perzselő szégyenfolt mutatja a lélekben végbemenő nagy érzéseket. Nincs nagyobb szenvedés annál, mint mikor az édesanyának szégyenkeznie kell gyermeke miatt.

  Féltő gonddal neveli gyermekét. Életét tékozolja rá, míg fölneveli. Az a vágya, hogy gyermeke hasznos tagja legyen a társadalomnak, hogy boldog legyen, hogy büszkén mutathassa be őt az embereknek: ez az én fiam, lányom!  Aztán elkerül a családból a gyermek. Mennyi féltő szeretet és gond kíséri őt! Tanács és intelem, rimánkodás és komoly utasítás az útravaló, melyet az édesanya a kalács mellé ad.

  De sokszor a gyermek –mint ketrecből szabadult vad – kábult fejjel, megittasulva a szabadságtól rohan a végzete felé. Nem válogatja meg barátait, társaságát és könnyen lejtőre téved. Egyszer csak szörnyű híreket hoz a szél, s az édesanya könnyes fájdalommal szenved gyermeke szégyenében. Nézzünk néhány jellemző példát:

  Ki ne látott volna már olyan ifjat, vagy leányt is, ki a túlzott alkoholfogyasztás szerencsétlen áldozata lett. Eleinte csak „mértékletes” alkohol-fogyasztó volt. De a társaság, s a már előbb lejtőre került barátok magukkal rántották: „Te keresed meg a pénzt, oda költöd, ahova akarod,” – mondják neki. „Anyád csak azért sápít, hogy nem neki keresel.”  Az ifjú elhiszi és megvádolja szüleit, hogy ki akarják használni, hogy a pénzére, keresetére utaznak; aztán már hiába a jó tanács, a kérés, a szigor, inkább kész szakítani a családdal, mint a cinkosaival.

  A munkahelyén megbízhatatlan, pontatlan lesz, munkaértéke csökken, keresete kevesebb, eladja ruháit, minden pénzét alkoholra adja, míg lerongyolódva, koldusként botorkál a világban.

  A mentőket hívták egy fővárosi utcán ájultan fekvő nőhöz. Egy másik nő rendezgette a „beteg” ruháját. A járókelők epilepsziára, ájulásra gondoltak, sajnálkozva néztek rá. A mentők megérkeztek és az ájult fölé hajló ápoló csak egy szót mondott: Részeg!  A megvetés moraja futott végig a kíváncsiakon, undorodva fordultak el attól, akire még azelőtt részvéttel néztek. Óh, ha láthatta volna az édesanyja, mily’ szégyen és fájdalom borította volna el az arcát.

  Fiatalembert kísértek a rendőrök. Csíkos ruhája elárulta, hogy a fogházból vezetik valahová. Szép szál ember volt, jó megjelenésű lehetett valamikor. A vádiratából ilyen szavakat lehetett hallani: Lopott, sikkasztott, hűtlenül kezelte a rábízott értékeket. Pedig becsületes szülei voltak Nem tolvajnak született, nem annak nevelték. Csak az történt, hogy jó állása, jó keresete nem volt elég ahhoz, hogy költséges szenvedélyeit kielégítse, Nagy fiú lett, tetszeni akart mindenkinek. A jampiság hóbortja úrrá lett rajta. Mindenből a különöst, a legdrágábbat, legdivatosabbat akarta. Hozzá hasonló barátaival víg életet élt. Ha elfogyott a pénze, kárpótolta magát a máséból, a közvagyonból. Rövid pünkösdi királyságának véget vetett a leleplezés. Tolvaj! – sütötte rá a szégyenbélyeget a bíróság. Elveszítette az állását, szabadságát, munkatársai megbecsülését, de fülébe csengtek az édesanyja szavai, melyet egy látogatás alkalmával zokogva ejtett ki a szégyentől lesújtott özvegyasszony: „Fiam… Fiam! Inkább a ravatalon láttalak volna becsületes halottként, mint becstelenül, rabruhában.”

  Egy festményre emlékszem, mintha most is látnám. Nagy hatást gyakorolt rám annakidején. Falusi kis szobát ábrázolt a kép. Idősebb asszony ült a szegényes szoba egyik székén. Az ajtón épp az előbb léphetett be a lánya. Fiatal, de egy megnyűtt, elherdált élet szégyenbélyegét viselve arcán, és erősen látszott rajta bukott életének következménye. Kis kendőbe kötött motyó volt a kezében, és fejét lesütve állott a megriadt anyja előtt. A kép alatt ez a mondat állt: „Ugye, megmondtam!”  Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom és keserűség van ebben a pár szóban! 

  Fiatal gyermeke betegségéről értesült az édesanyja. Aggódó szeretettel rohant betegéhez, ahol zavarral, ijedten fogadták. Mennyi hazudozás, mennyi mellébeszélés kellett ahhoz, hogy meg ne tudja, mi az igazi baj. Szeretne beszélni a kezelő orvossal, vagy megtudakolni a rendelőben, hogy nem veszélyes–e a betegség, de, jaj, arról hallani sem akar a beteg. Csak amikor nyilvánosságra került, tudta meg, hogy a szánalom mellett a szégyent is viselnie kell.

  Messze sodort talán a családtól az élet, vagy kinőttél az ellenőrzés mindennapos korlátai közül, saját felelősségedre rendezed életedet. Ne feledd el, hogy édesanyád aggódik, imádkozik, szenved érted. Vágyódik utánad, várja leveledet. Ha megjön a posta, reszkető kézzel tépi fel a levelet: vajon örömet mond–e a levél, vagy bánatot? Becsületes, szorgalmas, eredményes életről számol–e be, vagy vereségről, lecsúszásról?

 

 Legyen szent fogadalma minden ifjúnak és leánynak a Salamon kijelentése: „Édesanyám, nem szégyenítem meg a te orcádat.”

 

„Honnan ismersz engem?”

(János ev.1:43-49.)

  Igénk az Úr Jézus messiási munkásságának kezdeti szakaszához vezet el bennünket. Tanítványokat választ és hív el az Úr. Az elhívások ceremónia és alkudozás nélküliek. A meghívottak nem tudakozták a jövőt, nem állítottak feltételeket. Habozás és vonakodás nélkül követték Mesterüket. Így történt a Fülöp elhívása is. Igénk arról tesz bizonyságot, hogy az elhívottból hívogató lett, aki, amikor találkozott barátjával, Nátánaellel, meghívta őt az Úr Jézushoz, azt állítván, hogy „… aki felől Mózes és a próféták írtak…” azt találta meg.  Nátánael kételkedve bár, de engedett a hívónak és követte Fülöpöt, elment az Úrhoz. Az Úr már várt reá. A találkozás első percei meghozták a felismerést: Fülöp nem tévedett. A Megváltó szavai nagy meglepetést okoztak neki, és ámuldozva kérdezte: Honnan ismersz engem? 

   Ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni most.

  Bizonyára mindnyájunkat ért már olyan meglepetés, amikor idegenben, ismeretlen környezetben valaki nevünkön szólított. Fogalmunk sem volt arról, ki az illető, sehogy se emlékeztünk a megszólítóra; ki lehet, hova való, honnan ismer?- kérdeztük tőle. Kiderült aztán, hogy az ismeretség egyoldalú. Valamikor ott volt, ahol bemutattak a nyilvánosságnak, hallotta a beszédünket és emlékszik reánk, ha nem is volt személyes kapcsolatunk. Az ilyen ismeret csak a külsőségeken alapszik. Így ez nem lehet igazi, valódi. Mert az igazi embert felismerni egymásban nagyon nehéz, vagy sokszor lehetetlen. Mert a jó is, a rossz is elrejtve van bennünk. Igaz a mondás: „A látszat csal!”  Mennyi csalódást és kiábrándulást okozott már az, ha felületes, külső ismeretre épített valaki.

  Még a magunk megismerésében sem vagyunk - vagy lehetünk - tökéletesek.  Péter apostol azt hitte magáról, és azt állította is, hogy kész meghalni Mesteréért. Az Úr pedig előre látta a tagadását.            

  A zsoltáríró sem bízott önismeretében, ezért az Úrhoz fordult: „Vizsgálj meg engem, ó Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!  És lásd meg, ha van–e nálam a gonoszságnak valamilyen útja, és vezérelj engem az örökkévalóság útján!”

 Nátánael megdöbbent azon, hogy az Úr csalatkozhatatlanul ismeri őt. Olyan választ kapott, amely meggyőzte arról, hogy Jézus olyan titok birtokában van, amiről csak az Isten tudhatott. Így fakadt fel lelkéből a vallomás: „Rabbi, Te vagy az Isten Fia, Izrael királya! ”

 Minden embernek vannak féltve őrzött titkai, amit még a legközelebbi hozzátartozók sem ismerhetnek. Sokszor hallottam már olyan megjegyzést valakiről, hogy titkát magával vitte a sírba. De ha emberek előtt rejtve maradnak is a titkok, vagy úgy teszünk vele, mint Mózes az egyiptomi ember holttestével; nem temethette el a titkát. Rövidesen ijedten kiáltott fel: bizony, kitudódott a dolog!

 Az Úr Jézus tökéletesen ismer bennünket. Nem csak cselekedeteinket, gondolatainkat, érzelmeinket, vágyainkat is ismeri. Nem csak ismer bennünket, hanem számon is tartja egész életünket.

 Egyszer mi is találkozunk Vele. Ha a földi életünkben nem, akkor a nagy ítélet napján. Ebben a találkozásban lelepleződik az ember, és mint Nátánaelnek, az lesz a kérdésünk: „Honnan ismersz engem?”

  Nátánaelnek az volt a szerencséje, hogy az Úr Jézus olyan eseményre hivatkozott, ami dicséretes volt. Kérdésünkre mi is olyan feleleteket óhajtunk, amelyek boldogítók, megnyugtatók: Láttalak téged a bűntudat kínpadján vergődni, amikor a sátán vádolása korbács-ütésként sújtott a lelkedre. Amikor magadra maradva könnyek borították szemedet és elcsukló hangon alig tudtad kimondani: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és Te ellened.” Láttam fájdalmadat, őszinte bűnbánatodat, és megszerettelek, megbocsátottam neked.

  Láttalak téged rejtett imakamrádban, ahova nem láthattak be kíváncsi, kritikus tekintetek. Amikor meg-megújítottad hűségfogadalmadat, amikor elém adtad terveidet, amikor segítséget kértél a győzelemhez…

  Láttalak téged, amikor megindult szíved a szenvedőkön. Amikor feltűnés és emberi dicsőség-keresése nélkül áldozatot hoztál. Nem vetted észre, hogy pénzed, kenyered, amelyet kicsinyeimnek adtál, az az én kezembe került.

  Láttam fáradozásodat, melyet értem tettél, országomat építve. Láttam, hogy méltatlanul ért gyalázkodásban nem harcoltál igazadért. Amikor kész szívvel megbocsátottál az ellened vétkezőnek.

  Láttalak téged Igémbe mélyedve, amikor kerestél engem. Láttalak, amikor nyitott szívvel figyeltél szolgáim tanítására. Amikor éhező és szomjúhozó szívvel vetted a mennyei kenyeret és az élet-vizet.

  Láttalak téged a megpróbáltatások idején. Nem zúgolódtál, nem lázadtál Istened ellen. Türelmesen vetted a keserű poharat, türelemmel viselted a szenvedést és nálam kerested a megoldást.

  Most álljuk meg egy kissé és gondoljunk arra, hogy más választ is lehet majd hallani: Láttalak téged, amikor álmos közönnyel hallgattad Igémet, amikor leráztad magadról a mennyei harmatot. Amikor betelve önmagaddal, kaján szemmel néztél a publikánusra. Amikor visszautasítottad a szeretetből fakadó intést és vélt igazságodért lélekölő harcot vívtál. Láttalak, amint tolakodtál az első helyre, s letapostad az alázatost, a szegényt. Amikor önző szíved elharácsolt mindent más elől. Láttalak, amikor felbolygattad testvéreid, vagy a gyülekezet békességét. Kérlelhetetlenül utasítottad el a békejobbot és nem voltál hajlandó megbocsátani. Szíved nem indult meg a nyomorúság, a szükség láttán, megtagadtad a segélynyújtást a bajbajutottól. Láttalak, amikor megalkudtál a bűnnel és a világgal, amikor felcserélted a múlandót az örökkévalóval.

  Üdvözítőnk nem tévedhet, mert nem a külső látszat szerint ítél, hanem a szív rejtett titkai szerint. Ha mi nem is ismertük meg Őt, Ő jól ismer bennünket.

 Drága Megváltónk, segíts úgy élni és járni ez életben, hogy válaszod üdvöt és boldogságot jelentsen számunkra. Ámen!

 

Immánuel!  Velünk az Isten!

„Ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat s nevezi azt Immánuelnek.” (És.7:14.)

 Ézsaiás próféta ebben az egyetlen versben –isteni kijelentés alapján – kifejezi a karácsony történetét és jelentőségét. Isten megtehette volna, hogy úgy küldje el egyetlen fiát a földre, mint az ótestamentumi korban nem egyszer, hogy emberi testet öltött magára, és úgy jelent meg kiváltságos alkalommal és kiválasztott személyeknek. De ebben az esetben nem lett volna test- és vér kapcsolata a bűnbe és átok alá került emberiséggel, melynek megváltását határozta el. Mert mindenképpen hasonlatosnak kellett lenni a Megváltónak hozzánk, kivéve a bűnt. Nem jöhetett úgy sem a világra, hogy mint a prófétákat a Szentlélek birtokba vette és végezték szolgálatukat, mert a próféták is apától-anyától születve örökölték Ádám bűnbeesésének következtében a bűnös természetet. Ezért választotta Isten a természetfölötti és természetes származás útját, melyben a Szentlélek teremtő hatalma egy szeplőtelen szűz fizikai kapcsolódásából született, s jött el hozzánk a második Ádám, hogy így istenemberi természete és hatalma által magára vegye bűneink átkát, és mindenkire kiható megváltást hozzon létre. Istennek e testbeöltözése lehet megbotránkozás a kételkedőknek, gúny tárgya a hitetleneknek, de boldog tudat a hívő szívnek, melyben diadalmasan kiáltjuk: Immánuel! Velünk az Isten!

 „Velünk az Isten!” – a mindennapi életküzdelemben. A kenyérharc, a kenyérgond megoldásában. Nincs nagyobb szegénység a világon, mint amilyet Ő vállalt. Ha egy szülő nőre elérkezik a szülés órája, az emberi segítség maximumára számíthat. Erdészházban történt, hogy szörnyű hófúvás, rettenetes téli vihar idején jelentkezett a kis jövevény. Hókotrók, és emberek egész sora szállt síkra és segítették a hófúvásban elakadt mentőautót, hogy fényes kórházi ágyon tudós szakorvosok segítségével jöjjön a világra a várt gyerek. S nézd, a mi Urunknak csak az istálló jutott! Nem volt steril környezet, bűzös, homályos odúban lépett be a világba, az, Aki a mennynek és földnek teremtője.

 Földön járta egész ideje alatt nem nevezhetett magáénak egy talpalatnyi földet, egy viskót sem. „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtsa.”

 Beszél a Szentírás arról, hogy elfáradt, hogy megéhezett, s amíg tanítványai éhségük csillapítására kalászt téptek, Ő nem élt ezzel a lehetőséggel, de együtt érzett a tanítványaival és védte őket a támadókkal szemben. Lehet, hogy nagyon szegényes az otthonod, saját hibád nélkül is beköszönthet hajlékodba a szükség, de hidd el, hogy Isten veled van, és ha a próba ideje lejárt, meglátod az Úr segítségét.

  Velünk van az Isten a nyomorúság, betegség idején is. Ő a fájdalmak Férfia, betegség ismerője. Nem nézi érdektelenül, részvétlenül szenvedésünket. Bölcs terveiben benne van a szenvedésünk, szeretetében nincs hiány akkor sem, ha kínos napok és gyötrelmes éjszakák jönnek reánk, de az a tudat, hogy az Úr velünk van, megvigasztal, erőt ad a kínok elviselésére és reménységgel tölt be bennünket, akár gyógyulásunk, akár halálunk bekövetkezésére nézve.

 Velünk van az Isten a kísértéseink, lelki küzdelmeink, elhagyatottságunk idején is. Megváltónk is megkísértetett hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt, és tud segíteni zavarainkban, csüggedéseinkben, sőt meg van írva, hogy „nem hagy kísértetni felettébb, mint hogy elszenvedhetnénk azt”. Ha tévedünk, útba igazit, ha megbotlunk, felemel, ha megcsalattatunk, szószólónk az Atyánál, érettünk. Elhagyhatnak barátaink, megvethetnek az emberek, kitagadhatnak szívükből azok, akiket szívből szerettünk, de az Úr nem hagy el. Immánuel! A zsoltáríró Dávid így énekel a 27. zsoltárban: „Ha az én atyám és anyám elhagynának is engem, az Úr magához vesz engem.”        Soha nem vagyok egyedül, ha Ő velem van.

 Velünk van az Úr, ha emberi támadások, igazságtalan vádak, gonosz hazugságok pergőtüzébe kerülnénk. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”- kiált fel Pál apostol. Saját tapasztalatából fakadt fel –e bizonyságtétel, amelyet így ír le: „A magam mentésében senki nem volt mellettem, mindenki elhagyott, de az Úr mellettem állott és kivett engem az oroszlán torkából.”  Nem kell harcolni igazunkért, hiszen az Úr véd bennünket: „Kihozza a te igazságodat, mint a delet…”

 Nem kell bosszúállásra, megtorlásra gondolnom, mert Isten megfizet mindenkinek cselekedete szerint. „Aki titeket bánt, mintha szeme fényét bántaná” – mondja az Ige. „Veletek vagyok a világ végezetéig”- ígéri Megváltónk.

  Immánuel! Velünk van az Úr az öröm napjaiban is. Az az igazi öröm, melyet jelenléte megszentel. A kánai menyegző világos példája annak, hogy ha az Úr Jézus ott van az örvendezésben, akkor ott meg lehet látni az Ő isteni hatalmát. Az Isten nélküli öröm után mindig keserű szájíz marad és van megbánnivaló bőségesen. Nem lokalizálni akarja az Úr az örömben, örvendezésben a hívő embert, hanem helyes irányba tereli. Megédesíti azt.

 Karácsony áldott ünnepén nemcsak a múlt eseményét ünnepeljük, hanem szent bizonyossággal valljuk a megtapasztalt drága valóságot, hogy beteljesült a prófécia; nemcsak abban, hogy megszületett a világ Megváltója, hanem abban is, hogy évszázadok, évezredek múlása sem változtatott azon a valóságon, hogy ma is és mindörökké velünk van az Isten.  Immánuel!

 

 

Járuljunk a kegyelem királyi székéhez. 

  „Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem, aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül.” ( Zsid. 4: 15 -16.)

  Ha valaki abba a kiváltságos helyzetbe kerül, hogy egy földi uralkodó, vagy államfő elé járulhat kihallgatásra, belső szorongások között készül arra. Milyen féltő gonddal készíti elő mondanivalóját, hogyan öltözködik, és előre megtudakozza az ilyen kihallgatások etikettjét, nehogy elrontsa megjelenésével a remélt előnyök, vagy kegyek megnyerését. Hiszen, egyszer adódhat erre alkalom az életben.

  A felolvasott igénkben egyenes felszólítást kapunk arra, hogy járuljunk a kegyelem királyi széke elé. Összehasonlíthatatlanul többről van itt szó, mint az előbbi példában. Isten, a világmindenség ura kész fogadni az embert. Nincs hivatalos időhöz, ünnepnaphoz kötve, nem egyszeri alkalom ez, hanem állandóan nyitva lévő ajtó, melyen bárki, bármikor beléphet. Úgy is jelenti ki szent igéjében: „Adtam elődbe egy nyitott ajtót, melyet senki be nem zárhat.” Kizárhatnak szeretetükből barátaink, megtagadhatnak rokonaink, eltaszíthatnak maguktól, akikért életünket is készek voltunk feláldozni… de Isten felé nyitva áll az út.

  Ha azt kérdezné valaki tőlem, hogy hogyan járulhat a kegyelem trónjához, egyetlen szóval válaszolnék neki: a térdeden! Ezt a trónt, mely olyan magasan van, hogy semmi meg nem döntheti, nem a kapaszkodók, a magasra-törők, az egyenes-derekú ön-igazak érik el, hanem az alázatos imádkozók. Félreérthetetlenül meg van adva a cél is az Igében, amiért oda járuljunk: hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk.

 Nagyon sok ember csak akkor akar Istenhez járulni, ha bajba jut, ha nyomorúság, súlyos baj érte, kiáltoz segítségért, szabadításért. De Isten ennél többet akar adni. Ő életet ad és békességet, mert kegyelemre szorult emberek vagyunk

  Bűneink által halálos ítélet alá kerültünk, mert a bűn zsoldja a halál, - mondja az Ige. Ha nem nyerjük meg a kegyelmet, örökre elvesztünk.

  Pár évtizeddel ezelőtt egy bírósági tárgyaláson vettem részt, mint megfigyelő. Egy 19 éves fiatalember állott rablógyilkossággal terhelten a bíróság előtt. Amikor az ügyész elmondta vádbeszédét, feltárta a bűn minden részletét, a vádlott szinte összeroskadt. Látszott rajta, hogy kimondhatatlan lelki kínokat áll ki. Végső soron, az utolsó szó jogán a vádlottat szólította fel a bíró, hogy van-e mondanivalója. A fiú szinte eszelősen ugrott fel, összekulcsolva kezeit erős hangon kiáltotta: Irgalmazzanak meg, ne akasszanak fel!  Nem védte magát, nem hárította másra a felelősséget, nem keresett kibúvót. Elismerte felkiáltásával, hogy méltó a halálra, de kegyelmet, irgalmat kért.

  Embertársam, embertestvérem! Értsd meg, bárki légy, bármilyen jó nevelésben részesültél, bármilyen tiszteletben álló család tagja vagy, bármilyen nagy a tudásod, képességed: elveszett ember vagy, ha nem ismered be bűnösségedet! Csak súlyosbítja a helyzetedet, ha nem vágysz a felmentésre, szabadulásra. Senki, semmi módon nem menekülhet meg az ítélet alól másként, csak a kegyelem által. Életedről, örök boldogságodról van szó. Ne légy könnyelmű, ne halogasd ügyed rendezését a kegyelmes Istennel. „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt.”

  Az igénkben biztosítékot is kapunk arra, hogy nem hiába megyünk az Úrhoz. Járuljunk bizodalommal, mondja az Úr. A bizodalomra az ad okot, hogy olyan főpapunk, közbenjárónk van, aki ismeri nyomorúságos életünk buktatóit, együtt tud érezni velünk, hiszen Ő is megkísértetett. Ő legyőzte a kísértőt, hatalma van arra, hogy bennünket felemeljen a bukásból, bűnből.

  Nincs reménytelen helyzet. Bármilyen nagy lelki terhed van, bármilyen rikító, visszataszító múlt van mögötted, emberek elfordulhatnak tőled, mint a leprástól, nincs aki barátjának fogadjon… a kegyelem királyi székénél van hely számodra, csak jöjj, míg nem késő.

  Isten nem használ kényszerítő eszközt, hogy akaratodon kívül odavonszoljon. Megteheted azt, hogy gúnyos mosollyal félrefordulsz, vagy könnyelműen azt mondod: majd!    De meg kell mondanom, hogy ha nem járulsz a kegyelem királyi székéhez, majd egyszer oda kell állanod a Krisztus ítélő széke elé.

  Egy magánbeszélgetésben, mikor ezt felemlítettem valakinek, azt a választ kaptam: „Csak semmi fenyegetődzés!”  Nem fenyegetődzöm- mondottam. Ha valaki sötétben szakadék félé tart, nem fenyegetem azzal, ha kiáltok neki: Ember! Ne tovább! Fordulj vissza, mert összezúzod magad! 

  A kárhozat nem olyan mumus, mellyel a gyermekeket szokták ijeszteni. Nem babonás emberek rém-látása, képzelődése, hanem Isten igéjének komoly tanítása. Egy olyan örök, változhatatlan állapot, melyben a kegyelmet visszautasító lélek szenvedi bűnösségének, meg nem váltott életének örök ítéletét, kínjait.

  Add a kezed, testvér, menjünk együtt, járuljunk a kegyelem királyi székéhez és szívünk egész teljességével mondjuk el a republikánus imáját: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”   Ámen!

 

Jézus az ajtó előtt.

  A laodicia-beli gyülekezetnek levelet írat János által az Úr Jézus. Ez a levél a hetedik, a sorban utolsó, a kisázsiai gyülekezetekhez írott levelek sorában. Egyes bibliamagyarázók szerint ez a levél az Úr Jézus eljövetele előtti kerésztyénség állapotát mutatja be. Amikor már az ajtó előtt áll az Úr, megdöbbentő és félelmetes képet fest a gyülekezetek állapotáról. De a legmegdöbbentöbb az, hogy az Úr Jézus ki van rekesztve a közösségi életből. Ezt mondja az Úr: „Íme,  az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Mit érnek a szép templomok, imaházak, a szépen rendezett vallásos szertartások, ünnepélyek, nagyszerű szónoklatok, ha az Úr Jézus ki van rekesztve a szívekből és gyülekezetekből?! Természetes az, hogy az Úr csak úgy kaphat helyet a gyülekezetben, ha a tagok szívét már birtokba vette, ha oda bebocsátást nyert. Hangozzék ez az Ige most úgy, hogy első személyben hozzád intézi az Úr ez üzenetet: Íme, az ajtód előtt állok és zörgetek.

  Ebben az üzenetben azt adja tudtodra az Úr, hogy be akar költözni a szívedbe, életedbe. Ez nem valami misztikus, valami rajongó vallásos érzelmi képzelet, hanem életet átható és átformáló erő: „Akiben nincs a Krisztus lelke, az nem az övé”.- mondja az Írás. Továbbá: „Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban”. Ezek szerint az igék szerint a krisztusi lelkület és krisztusi természet tölti be a szívet, s így ez bizonyítja bennünk lakozását. A krisztusi alázat és engedelmesség, a krisztusi szeretet és szolgálat-készség és a többi krisztusi erény a mutatója annak, mely szerint elmondhatjuk Pál apostollal: „Élek többé nem én, hanem él énbennem a Krisztus.” Az Ige üzenete az is, hogy az Úr nem tör be az ember életébe, nem hatalma által akarja birtokba venni.

  Zörget, kopogtat a szíved ajtaján. Hányszor megrezdült már a szíved egy-egy prédikáció alatt, egy jó könyv olvasása közben, szerető testvéri felszólításra! Hányszor szólott hozzád, zörgetett a mindennapi eseményekben, koporsó mellett, baleseteknél, természeti csapások által.

 Hányszor áldott, védett meg, s szabadított ki nagy bajokból. Lásd, az mind zörgetés volt. Hallottad–e a szelíd hangját:” Eressz bé, eressz!”

  Lehet, hogy nem hallottad eddig, mert lelkileg mély álomba merültél. Az alvó ember kikapcsolódik a világból és átvált az álomvilágba, nem észleli, ami vele és körülötte történik, s mégha ég is feje felett a ház, nem vesz róla tudomást… Úgy van az, aki lelkileg alszik; nem érdekli a lelki élet, nem érdekli az Ige, nem látja a veszélyt, ami a közömbös életre következik. Nem csinál ő rosszat, nem káromkodik, nem részegeskedik, és sok minden rosszat nem csinál, csak éppen érzéketlen a lélek dolgai iránt és nem hallja meg az Úr zörgetését. Ezért mondja az Írás: „Serkenj fel, te ki aluszol, és támadj fel a halálból, és megvilágosodik neked a Krisztus.”

  Lehet, hogy meghallottad a zörgetést, de nem ismered Őt. Úgy vagy vele, mint a tanítványok a tengeren: a feléjük közelgő Megváltót kísértetnek hitték. Azt gondolod, hogy Jézus befogadása számodra kényszerzubbonyt jelentene. Félsz, hogy megfoszt szabadságodtól, hogy meggátolja érvényesülésedet, útját állja boldogságodnak. Pedig az az igazság, hogy Ő lakomát akar tartani veled. Olyan közösségbe akar bevonni, melyben minden szép és jó megtalálható a boldogsághoz. Ő nem megfosztani akar, hanem megszentelni, hogy a tiszta öröm és boldogság magasságába emeljen.

  Lehet, hogy hallottad már a zörgetést, de nem nyitod ki a szíved ajtaját, nem fogadod Őt, mert tele van a szíved mással, s így nincs hely az Ő számára. Nem tudsz megbékélni egy haragosoddal, nem tudsz megbocsátani valakinek, aki megbántott, harag, gyűlölet lakja szívedet. Igaz: ezzel nem fér össze az Ő jelenléte.

  Ezért mondja az Írás: „Vesd el a haragot a szívedből és a gonoszt a testedből.” Vagy a világ szeretete, a mulandók, a hiábavalók utáni vágy él a szívedben?!  Talán a meggazdagodás, a pénz-szeretet rabja vagy?! „Aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete”, és: „Két Úrnak szolgálni lehetetlen”- tanítja Üdvözítőnk.

  Ha többet tud adni neked a világ, ha bálványaid jobban boldogítanak, és ezért nem akarsz szabadulni tőlük, akkor megértem, hogy elzárkózol a kegyelmet, üdvösséget, örökéletet adó Jézus elől.

 Talán valamilyen bűn, vagy szenvedély rabja vagy. Nem tudsz, vagy nem akarsz szabadulni gonosz, bűnös szokásaidtól. Mint a kábítószer rabja, bát tudja azt, hogy végromlásba, pusztulásba viszi szenvedélye, mégsem tud szakítani vele. Pedig az Úr éppen azért akar bemenni hozzád, hogy szabadulást vigyen, hogy megtisztítsa a szívedet, életedet. Nem lehetsz annyira romlott, annyira züllött, hogy ne tudna rajtad segíteni. Ő bűneidet magára vette és felvitte a keresztfára. A vele együtt felfeszített gonosztevőnek is meg tudott bocsátani, és befogadta az Ő országába. Szánó szeretettel áll még mindig szíved ajtaja előtt. Fáj neki, hogy visszautasítod, ha megveted szeretetét. Fáj neki, ha kegyelmét visszautasítod, és ezért elkárhozol.

  Lehet, hogy egyszer a sokszori zörgetés, hiábavaló mentőszándék után magadra hagy. Nem zörget tovább. De ez már az ítélet lesz.

 Úgy szeretném belekiáltani a világba, hogy minden ember meghallaná gyarló szavaimon a zörgető Jézus hangját: Embertársaim, barátaim, testvéreim! Nincs messze már az Úr! Ma még szelíden bebocsátást kér, de ki tudja, milyen közel van az ajtó előtt az Ő másodszori eljövetele, amikor megjelenik az ég felhőiben, mint Úr, Király, mint Bíró?!  Fogadjuk most úgy be a szívünkbe, hogy mikor megjelenik, boldogan kiálthassuk:

                          „Jövel Uram Jézus. Ámen!”

 

 

Jób vallástétele 

  „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent, Akit magam látok meg, magamnak. Az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19.)

  Egy nagy szenvedő, minden földi javaitól megfosztott ember bizonyságtétele és önvigasztalása van az igékben.  Nincs benne semmi kételkedés, vagy bizonytalanság: talán, lehetséges, valószínűleg, állítólag, feltételezhetően… Nem is azt mondja, hogy hiszem, hanem azt, hogy: tudom. A síron túli élet valóságának alapja nála is az, hogy élő Megváltója van. Pedig ő évszázadokkal megelőzően élt az Úr Jézus földre szállásánál. Emberi képességekkel nem vehetett tudomást a Megváltó kereszthaláláról, dicsőséges feltámadásáról. De a Szentlélek prófétikus látással ruházta fel és így belátott a jövőbe, mint Ábrahám, akiről azt mondta az Úr: „Ábrahám, a ti atyátok kívánta látni az én napomat, látta is, és örült.”   Keresztyénségünk szilárd fundamentuma és tartóoszlopa az élő Jézus Krisztus, aki szenvedésével és halálával lefizette bűnadósságunkat, megszerezte üdvösségünket.  Feltámadásával élő reménységre szült újjá minket. Benne zálogot, biztosítékot nyertünk az örök életre. Fájdalmas tapasztalatom van afelől, hogy sokan vannak, akik – vallomásuk szerint – hiszik Isten létét, magukat keresztyéneknek mondják, de a síron túli élet, a feltámadás kérdésénél megtorpannak, és - jobb esetben – azzal intézik el a kérdést: Ki tudja, hogy lesz az… Nem jött még onnan vissza senki. Vigasztalan, üres vallásosság az, amely csak a sírig lát. Pál apostol azt mondja: „Ha csak erre a földi életre nézve hiszünk Istenben, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”

  De nem csak vigasztalan az ilyen élet, hanem súlyos bűnt is hordoz magában. Az apostol szerint, ha valaki tagadja a feltámadást, ezzel cáfolja Istent és hazugnak tartja Őt. Nem lehet elkülöníteni az Istenben való hitet a feltámadásban való hittől.

  Ha van Isten és Ő olyan hatalmas, csodálatos, mint amilyennek műveiben felismerhető, akit az Úr Jézus bemutatott, aki az élet Istene, akkor a feltámadás valósága nem vitatható örök igazság.

  Nagyon sok ember a „hogyan” kérdésénél torpan meg. Így volt ez Korinthusban is. Pál apostol a földbevetett gabonamag elhalásával és a belőle kitörő élet példájával ad magyarázatot.  A „hogyan” kérdést sokszor felvetették már a hívő élet más területén is: Hogyan juthat fel az imádság a mennybe?   Hogyan jöhet világosságra a sötétben elkövetett bűn? Hogyan tudja előhozni Isten a sok milliárd ember múltját?

  Ezeket a kérdéseket már nem csak a hit, hanem a technika eszközeivel is megválaszolhatjuk. Amikor mesterséges égitesteket ezer kilométerekről a földről irányítanak, amikor a sötétben való fényképezés mindennapi dolog, amikor hangszalagokon, lemezeken régen meghalt emberek hangja szólal meg, már ezek a kérdések nem okozhatnak problémát.

  Ha az ember, a teremtmény ilyen csodálatos alkotásokra képes, mennyivel inkább képes a Teremtő örök Isten az emberi értelmet, felfogóképességet meghaladó csodálatos dolgok megvalósítására.

  Nekünk – hívő embereknek – a feltámadás kérdésében legfőbb bizonyítékunk és élő reménységünk tárgya az Úr Jézus Krisztus dicsőséges feltámadása. Ő ma és mindörökké élő és uralkodó örök Isten, akiben mi is örök életet nyertünk. Ebben a hitben állunk szeretteink koporsója, sírja mellé. Ha az elválás szomorúsága könnyet is csal a szemünkbe, az nem a reményvesztettség, hitetlenség, kétségbeesés jele. Hiszünk a viszontlátás boldogságában, a találkozásban, Isten örök világában.

  Ez a hit tölt el bennünket, ha rohanó, múló földi életünk vége közeleg. Bár szeretjük ezt a földi életet is, és az örök életre való előkészület nagy alkalmának tekintjük, Isten értékes ajándékának tartjuk, de nem rettegünk, ha el kell mennünk innen, ha az Úr magához szólít.

  Súlyos beteget vitt a mentőautó a kórházba. Azonnal a műtőbe kellett vinni. A műtő előtt imádkozva várta az eredményt a beteg kísérője, hozzátartozója.  

 Egyszer csak megnyílt a műtő ajtaja, és a várakozóhoz így szólt a kilépő orvos: Kérem, mi mindent megteszünk, amit tehetünk, de az eset olyan súlyos, hogy legyen elkészülve a legrosszabbra!  

  A megszólított megtörölte könnyes szemét, és így válaszolt: Doktor úr!   Az én anyám komoly hívő asszony, aki Krisztusban élt. Számára nem az a legrosszabb, ha el kell menni a földről neki és nekünk; az volna a legrosszabb, ha elszakadt volna Krisztustól.

 „Jól tudom, hogy az én Megváltóm él!”  Úgy álljatok majd koporsóm mellé, mint akinek csak a leomolt porsátora van a koporsóban, de lelke hazatalált az Atyai házba.  Hallgassátok Gárdonyi Géza versét:

Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok,

Az a halott, a koporsóban nem én vagyok.

Csak hamu az, elomló televény,

A láng eltűnt, a láng - az voltam én.

 

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,

Ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”

Sirassátok az árva gyermeket,

S ne a rabot, aki megszabadult.

 

S mikor a szónok a sírnál beszél

És végül kiált: ”Hát Isten veled!”

Ne le, a sírba integessen nekem,

Felfelé nyújtson búcsúzó kezet. 

 

Jöjjetek közelebb hozzám! 

 „Monda azért József az ő atyjafiainak: Jöjjetek közelebb hozzám! És közelebb menének. Akkor monda: Én vagyok József, a ti testvéretek, kit eladtatok Egyiptomba. És most ne bánkódjatok azon, hogy engem ide eladtatok, mert a ti megmaradásotokért küldött el engem Isten ti előttetek.” (I. Móz. 45: 4-5.)

  Az Ótestamentumi szentírás telve van előképekkel.  József élete egy előre vetődő árnyék az Úr Jézusra nézve.  Az az életpálya, mely az atya szívétől a Fáraó trónusának lépcsőjéig vezetett, majd népek eltartója, megmentője lett; példázza a világ Üdvözítőjének csodálatos életét és művét.

  József testvéreinek a cselekedeteiben az emberek magatartását láthatjuk. Nem csak abban, hogy bűneink miatt halálra adtuk, és éppen ezzel lett megmentőnkké, szabadítónkká, hanem abban is példát mutat az Ige, hogy hogyan közeleg az ember Megváltójához. Ő is azt kéri tőlünk, mint József: Jöjjetek közelebb hozzám. De olyan nehezen megy, míg a bűnös ember megpihenhet az Úr Jézus szívén. Izrael ellen az volt az Úr panasza, hogy csak szájjal közelegnek Istenükhöz, szívük pedig távol van tőle. Ő pedig szív-közelbe hív, mert csak úgy tud boldoggá tenni. Nézzük meg a különböző formákat, ahogy az ember keresi az Urat.

  Józsefet testvérei sohasem keresték volna fel, ha a szükség rá nem kényszerítette volna őket. Jákob azt mondta fiainak: Menjetek le Egyiptomba, vegyetek gabonát, hogy meg ne haljunk. Addig, míg a szükség el nem ért hozzájuk, rá sem gondoltak a hatalmas úrrá lett testvérre. De sok ember példája ez. Amíg erős, egészséges, amíg mindene megvan, ami földi életére szükséges, nem gondol Istennel. Csak miután a csapások, nyomorúságok, kudarcok érik, amikor emberi segítség nincs, akkor keresi az Urat. Jó ez a kiindulás, de nem visz az Úr szívéhez.

  Azt is megfigyelhetjük az Igében, hogy együtt mentek a tömeggel.

„Elmenének tehát Izrael fiai az odamenőkkel együtt.” Vannak emberek, akik mindig másokhoz igazodnak. Az ilyen emberekből áll az a tábor, amely ha kell, hozsannát kiált, aztán meg feszítsd meg-et. Jó az, ha vannak társak az isten-keresés útján.  

 De aki arra vár, hogy barátai, rokonai, családtagjai is induljanak, az nem mindig ér el a céljához. Eljuthatnak ugyan bizonyos lelki örömökhöz, lelki táplálékhoz, de nem biztos, hogy az Úr karjai közé kerülnek.

    Azt is megfigyelhetjük az Igében, hogy ezek az emberek igaz emberként jöttek Józsefhez. A 42. rész 11. versében ezt olvashatjuk: „Mi mindnyájan egy ember fiai vagyunk. Igaz emberek vagyunk.” Azért, mert a kémkedés vádját emelték ellenük, a többi bűnüket elfelejtették. Éppen úgy volt az, mint mikor ma azt mondja valaki: Én sem nem loptam, sem nem öltem stb. – de a saját bűnét, mely csak rejtve van, nem említi. Ezek az emberek azt hitték, hogy nem tudja bűnüket az a hatalmas úr, akivel szemben állnak. Isten tudja a múltadat. Ifjúságodnak minden eltévelyedését, botlásaidat, hibáidat, bűneidet. Ne így jöjj, magadat igazolva, mert ő nem az igazakért jött, hanem a bűnösökért.

    Ezek az emberek pénzt hoztak magukkal és azt gondolták, hogy azzal mindent elintézhetnek. Akkor még nem volt a pénznek olyan nagy forgalma, mint manapság; el tudom képzelni, hogy még a húsz ezüstpénzből is lehetett valami a zsákjukban, amit Józsefért kaptak. Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy bűneiket jóvátehetik adományokkal, jótékonykodással. Szép és jó dolog, Istennek is tetszik az, ha valaki a becsületes úton szerzett javaiból másnak ad, könyörül a szegényen; de micsoda váltságot adhat valaki az ő lelkéért?! Nincs áldozat, azon kívül, melyet az Úr Jézus hozott a Golgotán, mely által megnyerhetnénk üdvösségünket, örökéletünket.

  Megragadó ez az őszinte bűnbeismerés, de ezt csak maguk között mondták. Azt hiszik, József nem érti beszédüket, mert tolmáccsal beszéltek. Bűneiddel ne emberekhez menj, hanem egyenesen az Úrhoz.  Őneki valld be azt, ami lelked terhe; Ő megszabadít.

   Még egy lépés kellett ahhoz, hogy József karjai közé kerüljenek. A nagy próbák alatt teljesen összetörtek. A 44. rész 14. és 16. versében ez áll: „És beméne Júda és az ő atyjafiai a József házába és földre esének előtte… és monda Júda: Mit szóljunk, és mivel igazoljuk magunkat? Az Isten büntetése utolérte a te szolgáidat. Ímé, mi az én uram szolgái vagyunk.

Kiállnak legkisebb testvérük, Benjámin mellett, s ezzel bizonyítják, hogy már más emberek, mint mikor Józsefet eladták. Csak amikor érezzük Pál apostollal, hogy a bűn nekünk halálos lett, amikor úgy érezzük, hogy Isten ítélete számon kéri tőlünk bűneinket, összetörve lemondunk mindenről és bizonyságát adjuk annak, hogy már más emberek vagyunk; akkor történik meg a kegyelem csodája: kitárja felénk karjait az Isten.

  „Jöjjetek közelebb hozzám!” – hangzik ma is felénk a szó. Nincs igazi békesség, amíg távolság van közted és Jézus között. Péterről azt olvassuk, hogy az Úr Jézus elfogatásakor követte őt távolról. Ez a távolság áruláshoz, tagadáshoz vezetett és csak akkor oldódott fel Péter is, amikor harmadszori kérdésre is megadta a választ: „Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged.”  S a harmadszori megbízatásban visszanyerte a helyét Jézus szívében.

  Mennyire vagy Jézustól? Mi van közötted és közötte? Hol tartasz a hozzá jövetelben?  „Jézus téged vár, s karjaiba zár.”

 

 

Karácsony titka.

„Az Isten megjelent testben.”  (I-Tim.3.16). 

 Karácsonykor mindnyájan egy kicsit gyermekek leszünk. Az idősebbek lélekben visszaszállnak régi karácsonyestékre, amikor - mint gyerekek – körülállták a karácsonyfát, és énekelték együtt a családdal: „Mennyből az angyal lejött hozzátok..”, vagy „Krisztus Urunknak áldott születésén”, ill. a „Csendes éj, szentséges éj…” drága dallamait. Várakozás izgalmában égett a gyermeksereg. Vajon, mi van a selyempapírba göngyölt csomagokban? Édesebb volt az a cukor, szebb az a baba, kedvesebb az a játék, amelyet a „Jézuska” hozott. Azután sok-sok év egymást követő karácsonyai jöttek. Sokszor borult kedély, aggódó félelem, tépelődő gond terhelte lelkünket, de karácsonykor felszabadult a szívünk, és nagy várakozással és szent áhítattal énekeltük újra a zsolozsmákat.  Karácsony estéjén mintha az egész világ szíve összedobbanna, mert karácsony a szeretet, öröm és béke ünnepe!

 Nagy emberek születésnapját számon tartja nemzete. Méltatják érdemeit, emlegetik hősiességét, tudását, nagyságát, példaképnek állítják a kései utódoknak is őket. Míg lassan-lassan a múlt köde befogja nevüket és feledés homályába süllyednek. Karácsonykor mi nem egy hatalmas próféta, nem egy társadalmi és vallási reformátor, nem egy csodálatos bölcselő, tanítómester születésnapját ünnepeljük. Karácsonyt az teszi naggyá, abban van boldogságunk, abban hiszünk, hogy a betlehemi kisdedben Isten jelent meg.   Emberi ésszel, logikával nem érthetjük meg e csodát. A fölfoghatatlanul nagy világmindenség alkotója hogyan vehetett fel magára egy kis gyermek-testet?

  Az emberi tudás, bölcselkedés megtorpan itt, csak a hit tudja örömujjongással magasztalni a földre szállt Istent. De vajjon elhinné –e egy őserdei bennszülött, aki még nem érintkezett a civilizációval, hogy abban a huzalban, melyet mi magasfeszültségű vezetéknek nevezünk, milyen erő áramlik? Hogy elég egy érintés, és halál fia lesz a „hitetlen”…

  Minket nem dogmatikai szabályok, vagy vallásfilozófiai megállapítások kötnek, hanem a ma is élő és jelenvaló Krisztus Jézus győz meg annak igazságáról, hogy Ő benne van Istennek egész teljessége. Mi olyan Istenben hiszünk, aki úgy tud szeretni, megbocsátani, könyörülni, segíteni, mint azt az Úr Jézusban megismertük. Tökéletesebb istenképet rajzolni, bemutatni senki nem tud, mint amilyen magasztos, dicsőséges és hatalmas módon Ő mutatta be. Nem isteni rangra emeltetett ember Ő, hanem szolgai formába öltözött Úr. Nem úgy istenfia, mint mi, hanem mi az Ő szegénysége által gazdagodtunk meg, és Ő benne nyertünk istenfiúságot. Az Isten hatalma megmutatkozott Benne, amikor betegeket gyógyított, parancsolt a viharnak, saját erejéből kijött sírjából és áldó kezét kitárva tanítványai felett mondta: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és a földön.”

 Csak ebben a szemléletben értjük meg az angyalok örömét és magasztaló istendicséretét: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek!” Magasztalták Istent, hogy megtalálta a módját az elbukott emberiség megmentésének, hogy ebben az isteni leereszkedésben az emberiség helyreállítása, a Sátán rabszolgaságából való megmentése lehetővé vált. Dicsőség Istennek, hogy így emberközelségbe jött, és ezzel békejobbot nyújtott a lázadó, bűn által megnyomorított embernek. Áthidalta azt a szakadékot, amely elválasztotta a bűnös embert a szent, igaz Istentől. Jézus Krisztusban visszanyertük az Istennel való közösség nagy valóságát.

   Isten testbeöltözése nem állt meg Betlehemnél. A Jézus Krisztusban való kegyelem által Isten magára akar ölteni minket. Isteni természet örökösévé akar tenni bennünket a Szentlélek bennünk lakozása által. Amiként kijelentette magát az Úr Jézusban, úgy akarja kijelenteni az Úr Jézust mibennünk. „De mikor az Istennek tetszett, kiválasztott engem és elhívott engem az Ő kegyelme által, hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (Gal. 1:15-16).

 Azt akarja, hogy bennünk testet öltsön a krisztusi szeretet, alázatosság, engedelmesség, szelídség és önzetlen áldozatkészség. „Akiben nincs a Krisztus lelke, az nem az Övé!”  Az Úr Jézus mondotta: „Aki engem lát, látja az Atyát”. Vajjon a mi életünkben láthatóvá vált –e már az Úr Jézus? Nem csak az evangéliumi görögök, hanem a ma emberei is azzal az igénnyel lépnek fel: „Jézust akarjuk látni!” Annak az embernek van igazi karácsonya, akinek megváltozott élete Jézust mutatja be a világnak.                    A mindennapi életünk televízió-tükrén felragyog–e a krisztusi arc? Környezetünk, munkatársaink és mindenki, akivel a hétköznapok küzdőterén találkozunk, észreveszik – e rajtunk, beszédünkben, modorunkban, becsületességünkben, megbízhatóságunkban, szorgalmas helytállásunkban, önzetlen segítőkészségünkben a krisztusi vonásokat, a lelkünket betöltő krisztusi lelkületet?

   Karácsonykor angyalok zengtek a betlehemi éjszakában, örömöt hirdettek, mert Isten testbe öltözött. Ha mibennünk testet ölt az Úr Jézus Krisztus, „öröme van az Isten angyalainak egy bűnös ember megtérésén”.

   Ez az áldott karácsony legyen a mi személyes karácsonyunk, hogy ne a régmúlt események emlékét ünnepeljük, hanem a szívünket, lelkünket, egész életünket betöltő Szentlélek Isten jelenlétét, inkarnációját.

 

Karácsonyi ajándék.

  A karácsonyi öröm ujjongó boldogsága zendül ki János apostol első levele harmadik részének első verséből:„Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya…” Erről a nagy ajándékról zengtek dicséretet a betlehemi éjszakában a mennyei követek: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Ennek a nagy ajándéknak a visszhangja zúg a karácsonyi harangok ércszavában, az orgonák magasztos dallamaiban, amikor a világ minden részén felcsendül az áhítatot keltő zsolozsma: „Csendes éj, szentséges éj…” A karácsonyi ajándékcsomagok milliói, a kis karácsonyfák pislogó gyertyái, szikrázó csillagszórói mind-mind arra a nagy ajándékra mutatnak, amelyet a Mindenható Isten adott ennek a világnak.

  Az Isten ajándékának alapja a szeretet: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök életet vegyen…” Istent semmi sem indíthatta, vagy kényszeríthette, hogy a bukott, kárhozatba zuhant ember felé forduljon, csak a szeretet. Nem tudjuk megérteni azt, hogy mit szerethetett az Isten ezen a világon, amely ellene lázadt, gonosz daccal szegődött az ősellenség, a Sátán zsoldjába. Csak annyit tudunk az Úr Jézus kijelentéséből, hogy látva a szörnyű állapotban levő tékozló fiút, megesett atyai szíve rajta. Azt is tudjuk a Szentírásból, hogy Isten maga a szeretet. Ez a szeretet önzetlen, tiszta, áldozatot hozó, megmentő és üdvözítő szeretet.

  Az Isten szeretetből jött le a földre és öltött emberi testet magára a gyermek Jézusban. Mert ember által történt a bűneset, és ember által kellett megtörténni a jóvátételnek, a megváltásnak is. Szeretetből alázta meg magát és választotta szülőotthonának a betlehemi istállót. Ez a megalázkodása nyitott utat a szegény pásztoroknak a Megtartóhoz.    Szeretetből vállalta a szegénységet Ő, aki övének nevezhette a teremtett világot, s ezen a földön nem volt hová lehajtsa a fejét. Szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk.

  Szeretetből vállalta a bűnünk ítéletét, a csúfságot, a gyalázatot, a szenvedés pokoli kínjait, a keresztfa átkát, hogy nekünk örökéletünk legyen a benne való hitünk által.

  Igénk tovább megy annál, hogy Isten szeretetből adta nekünk Fiát. Itt az van írva, hogy Isten szeretet adott nekünk. Úgy, ahogy a Sátán gyűlölettel, bosszúvággyal, haraggal tölti be a szívet és teszi szerencsétlenné, boldogtalanná vele az embert, úgy tölti be Isten szeretettel a szívet Jézus Krisztusban, és teszi általa boldoggá az életet. Ez által a szeretet által válik az ember az isteni természet részesévé. Ez a szeretet bizonyít az újjászületés valóságáról. Ez a szeretet záloga az istenfiúi méltóságunknak, mert ennek befogadására utal az az ige: „Valakik Őt bevevék, adott azoknak olyan hatalmat, hogy Isten fiai legyenek…” Az Úr Jézust úgy lehet befogadni, ha szívünkbe vesszük szeretetét, alázatosságát, engedelmességét. „Az az indulat legyen bennetek, mely volt az Úr Jézus Krisztusban.” Erre szólít fel bennünket az Isten igéje. Erre a szeretetre mondja Pál apostol: „Ha szeretet nincsen bennem, semmi vagyok”.

  Az Úr Jézusban megnyert isteni szeretet nem lehet vitrin tárgy, melyet szívünk értéktárgyaként elzárva tartunk, és saját gyönyörűségünkre szemlélgetünk. Az elzárt szeretet elveszíti fényét, ízetlenné válik, megáporodik. Az igaz szeretet hatalmas feszítő erő az emberben, így mondja ezt Pál apostol: „A Krisztus szeretete szorongat minket…” Mint a gőz a gépben, mint az áram a villanymotorban feszültséget teremt, és munkára képessé teszi a magától tehetetlen vaskolosszusokat, úgy hat az isteni szeretet a hívő ember szívében. Nem az az igazi karácsonyi ünneplés, mely áhítatos merengésből, az első karácsony szent éjszakájára való elmélkedésből áll.  Ennek a világnak mai karácsony kell. A ma emberét nem elégítheti ki a 2000 év előtti történet. Mai karácsony után vágyik a világ. A szeretet újabb és újabb megtestesülésére, a magát bennünk kinyilatkoztató Úr Jézus Krisztusra.

  Mint a mennyei angyalok vitték az örömhírt a pásztoroknak, úgy kell nekünk is vinni azt szerte a világon. Valahol egy tanyasi, vagy faluvégi házacskában öreg, beteg, társtalan ember az özvegység magáramaradottságában, talán kenyér szűkében, vagy lehelet-fagyasztó hidegben várja a karácsony angyalait. Talán utolsó óráit számláló súlyos beteg haláfélelemben vívódik és nincs megváltója. A világ örömeiből kiábrándult, bűn által meggyalázott, kifosztott ember, vagy ifjú öngyilkossága előtti búcsúlevelét írja…  

  Hol van az Isten által adott, földreszállott szeretet, amely felkeresi az élet hajótörötteit, vigasztalást visz a bánattól lesulytottaknak, testvéri szívet az elhagyatottnak, Jézus Krisztus életadó igéjét a lelkileg összeroskadtaknak?

  Már az is nagy öröm és boldogság, ha szeretteinket megajándékozzuk karácsonykor. A karácsonyfa alatti gyermekujjongás mennyei muzsikaként hat a szívünkre. De ha ennél még nagyobb boldogságot akarsz, ha igazi karácsonyt vágyol ünnepelni, melyben okvetlen ott van Jézus, a világ Megváltója, úgy nézz széjjel az emberek között. Keress olyan embert, akit senki sem szeret, akinek nincs terített ünnepi asztala karácsonyra, aki szenved. Vigyél örömöt és vigasztalást, igét és imádságot, édességet és kalácsot, kis ruhácskát, vagy meleg takarót… Vidd, vidd, amit Jézus adna nekik, abból, amit Jézustól kaptál. Légy a karácsony angyala, aki által üzen az Úr, és aki által áldást terjeszt, szeretet oszt. És ha hálás szívekből fakadó örömkönnyek jelennek meg a szemekben, ha más örömétől megittasul a szíved, akkor mondhatod: „Lássátok, milyen szeretet adott nékünk az Isten!”   Vedd szívedre a költő karácsonyi verséből ezt a figyelmeztetést:

                                „Ne legyen ma senki elhagyatva, éhen,

                                  Karácsonyi csillag ragyog fenn az égen!”   

 

Keressétek az Urat!

  Ézsaiás próféta könyvének 55. rész. 6. versében komoly üzenet van mindnyájunk számára. Bárki vagy, bármilyen foglalkozású, műveltségű és korú ember, halld meg az ige üzenetét: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok segítségül, amíg közel van.”

  Feltételezem rólad, hogy hiszel Isten létezésében. Nem tagadhatod, hogy a teremtés Teremtőre vall, a törvény és szabály, a rend törvényadóra, rendezőre mutat. Az emberi ész, tudás, szellemi képesség egy még magasabb képességű Lény, Isten műalkotása. Eddig eljutott már sok ember, anélkül, hogy valaha is közelébe jutott volna, vagy felismerte volna az Istent. Pedig a Teremtő úgy alkotta meg az embert, hogy személyes kapcsolata legyen vele. Nem egy távoli ködökbe, misztikus sejtelmekbe burkolódzó Isten Ő, hanem az ember életét áldással betöltő szerető Atya akar lenni mindenki számára. Minden ember szívébe be van írva az Isten utáni vágy. Amikor boldogság után vágyik, amikor nyugalmat, békességet keres, amikor örömének kifejezést akar adni, mindig az Isten utáni vágy van a háttérben, de az ember földre szegezett tekintettel csak a földön, az anyagiakban, a múlandókban keresi azt, és azért nem találja meg. Keressétek az Urat, emberek! Némelyek elmennek addig, míg egy általuk jónak tartott felekezetet találnak. Dogmák és szertartások, vallásos gyakorlatok követése szép és kellemes lehet, de ha nincs személyes kapcsolat Istennel, minden hiábavalónak bizonyul. Vedd csak kezedbe a Bibliát és olvasd, tanulmányozd szorgalmasan és alázatos szívvel; imádkozz kitartóan, állhatatosan és kérd a Szentlelket; meglásd, jelentkezik nálad az Úr és boldogan kiálthatod Jákóbbal: „Bizony itt van az Isten ezen a helyen, és én nem tudtam…” Boldogan vallod a zsoltáríróval: „Isten közelsége oly igen jó nékem…”  

  Ez az üzenet azokhoz szól, akik már éltek Isten közelében. Valamikor boldog hívők voltak és most örömtelenné vált az életük, elveszítették Istenüket. Úgy jártak, mint az Úr Jézus nevelő szülei, mikor Jeruzsálemből, az ünnepről hazatérőben elveszítették Jézust.

  Lekötötte őket a baráti társaság, rokonok, ismerősök köre. Csak egy- napi járóföld után döbbentek rá, hogy nincs velük Jézus. Talán olyan baráti körbe kerültél, olyan társaságod van, amely leköt, elvonja figyelmedet Megváltódról. Vagy az anyagi élet terhe, gondja, vagy a pénz és földi javak után való telhetetlen törekvés miatt maradtál el Uradtól. Vagy a bűn szakadékába estél és annak csapdája tart fogva és választ el Istenedtől? Vagy úgy tettél, mint Démás, akiről azt írja Pál: „Démás elhagyott engem, e jelenvaló világot szereti…” De nem csak Pált hagyta el Démás a világ szeretetéért, hanem az Urat is, aki pedig érte a halálba ment, aki őneki kegyelmet adott és örökéletet ígért. Bármi okból maradtál el Uradtól, hallgasd csak a felszólítást: „Keressétek az Urat!”  Józsefnek és Máriának vissza kellett menni Jeruzsálembe, hogy megtalálják az elhagyott Jézust. Neked is oda kell menni, ahonnan kiestél. Elől kell kezdeni mindent. Mint a tékozló fiúnak, neked is van még hazavezető út: „Felkelvén elmegyek az én Atyámhoz és ezt mondom Néki: Atyám vétkeztem az ég ellen és Te ellened.”  Még ma adva van a lehetőség a hazatérésre.

   De az ige azt is mondja, hogy addig keressük Őt, míg megtalálható. Ebben benne van az is, hogy nem mindig lesz meg ez a lehetőség.  Egy énekünk így szól: „Ki tudja, meddig élsz te még, Siess, míg kedvez a jelen, Elérni az élet vizét: Mikor teszed, ó mért ma nem?!”

  Szól ez az ige Isten minden gyermekéhez is. Ott vagy az atyai háznál, élvezed annak minden áldását. Együtt örülsz a szent családdal, a Gyülekezettel. Végzed pontosan hívatásodat a gyülekezetben, szolgálsz szívesen és örömmel. De te is belekerülhetsz a mindennapi élet forgatagába, a kenyérért való harc küzdelmeibe. Vigyázz arra, hogy állandó kapcsolatod legyen Uraddal. Keresd az Ő tekintetét. A zsoltáríró azt kéri az Úrtól: „Világosítsd meg a Te orcádat mirajtunk..”  Én úgy érzem, hogy ebben a kérésben a gyermek atyja mosolya után vágyik, amelyben igenlés, helyeslés van a magatartására nézve.  „Keressétek az Ő orcáját szüntelen.”    

 Másik helyen így vall a zsoltáros: „Minden dolgom előtt készítem magam tehozzád.” Olyan egyszerűnek, naivnak látszott az - és mégis mennyi magasztosság volt benne: amikor aratni mentünk, mielőtt egy kaszavágást is tettünk volna, leemelt kalappal előbb rövid imát mondtunk a búzatábla szélén. Vagy, mikor az édesanya ölre fogta a nagy 5-6 kilós házi-sütésű kenyeret és mielőtt belevágott, pár szóban hálát mondott érte. Keresd testvérem az Urat, hogy választ adjon kérdéseidre, hogy tanácsoljon tájékozatlanságodban, hogy igaz úton vezessen mindig. Keresd Őt az orvosságos üvegek, pirulák és injekciók között. Keresd Őt, ha koporsó mellé állít az Úr. Örömödben, bánatodban mindig keresd Uradat. A szentírás beszél az „Istent keresők nemzetségéről”. Légy te is tagja ennek a nemzetségnek. Ígéretet is találunk erre nézve: „Akik engem szorgalmatosan keresnek, megtalálnak.”  Még ha egy szempillantásra el is rejtőzne előled az Úr, aztán örökkévaló kegyelemmel ölel magához.

 

Kiáltónak szava a pusztában

( Ézsaiás 40.)

 „Egy szó kiált: a pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek. Minden völgy felemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És megjelenik az Úrnak dicsősége és minden test látni fogja azt, mert az Úr szája szólott.”

  Az Úr Jézus földre jövetele előtt több mint hétszáz évvel hangzott el ez a prófétai kijelentés. Ézsaiást tüntette ki a Mindenható Isten azzal, hogy a próféták közül legtöbbet látott meg az eljövendő Messiásról. Származásáról, személyéről és váltság haláláról oly csodálatos éleslátással beszél, mintha Megváltónk földön jártában élt volna, mintha ott állott volna a kereszt alatt.

  A most idézett igénket Bemerítő János magáévá tette, magát nevezte meg úgy, hogy ő „kiáltó szó a pusztában.” Útkészítője ő az eljövendő Messiásnak.  János egész élete és munkássága egy hatalmas kiáltás volt a lelki pusztaságba. Mert nem csak a szavai által szól, hanem aszkéta élete és vértanú halála is hatalmas szóval kiált bele a kietlen, istennélküliség világába. Nemcsak az Ábel vére kiált, hanem a Jánosé is. Jánosban a Mindenható Isten kiált. „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem Szentlélektől indíttatva szóltak az Isten szent emberei”- mondja Péter apostol. A kiáltásban valami nagyon komoly, mindenki számára érthető üzenet van. Isten nem titkolja el azt a szándékát, hogy el akar jönni hozzánk. Karácsonykor bejött ebbe a világba, hogy megváltást szerezzen a bűnbefulladt emberiségnek. János ennek a jövetelnek az útkészítője volt. Amióta a megváltás megtörtént, s ezzel Isten a maga részéről szabaddá tette a bűnös útját a kegyelem királyi székéhez, azóta személyesen akar találkozni velünk, egyenként, hogy szívünket betöltse, meggazdagítsa az istenszeretet minden áldásával.

   A kiáltó szó arra figyelmeztet, hogy utat készítsünk a hozzánk közelgő Isten előtt. A zsoltáríró Dávid a 101. zsoltárban így kiált fel: „Gondom van a tökéletes útra, mikor jössz el hozzám? Szívemnek tökéletessége szerint járok az én házamban…” Az Úr elé sorompót állíthatunk, gátat építhetünk, torlaszokat emelhetünk, s így visszatarthatjuk őt.

  Mert nem erőszakkal akar betörni életünkbe, szívünkbe, hanem kiáltó szavával kér: tegyük szabaddá a hozzánk vezető utat. Hányszor akart már jönni hozzánk, atyai szíve vágyik utánunk, hányszor kiáltott az ige szavaival felénk, de sokan vagy nem hallják, vagy nem akarják megfogadni a felszólító szeretet szavát. Mi is van az útban, melyet el kell távolítani, melyről azt mondja igénk: „Minden hegy és halom alászálljon… az egyenetlen egyenessé legyen…” Talán hitetlenséged hegye áll útjában az Úrnak. No, nem az ateizmusra gondolok, hanem arra, hogy nem veszed komolyan Isten szavát, kételkedsz a síron-túli élet valóságában, nem gondolsz az ítéletre. A Szentírás rámutatott arra, hogy a názáreti lakosok – bár köztük volt az Úr és először csodálták a beszédét – okoskodásukban hitetlenekké váltak és semmi csodát nem tehetett ott az Úr Jézus. Lehet, hogy beképzelt vallásosságod, öntelt gőgöd, önigazságod sorompója zárja el az Úr útját. Amíg Saulus farizeusi gőgjében, fanatikus vallásosságában ellensége volt és üldözője az Úr Jézusnak, nem fogadhatta be Őt, csak miután lesújtva, vakon rádöbbent útja gonosz voltára, akkor nyílt meg a szíve az Úr előtt. Megváltozott az értékismerete, s így tesz vallást erről: „Jóllehet énnekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább: körülmetéltettem nyolcad napon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amelyek nekem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem… Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.”  ­

   Lehet jó vallásod, felekezeted, annak szabályai szerint igyekszel élni, de ha az útjában áll az Úrnak, mert önimádásod miatt nem tud hozzád menni, sorompóvá válik az az Úr előtt.

  Talán bűneid szakadékai keresztezik Isten útját, mely feléd vezet. Nem tudsz, vagy nem akarsz szakítani bűnös életeddel? Mint a zsoltáríró, kiálthatsz: „Mélységes sárba estem, melyből ki nem szabadulhatok.”  Ezt a nagy mélységet, örvénylő kárhozatos állapotot csak a bűntudat, bűnbánat könnyeivel lehet feltölteni és a tiszta élet utáni vággyal lehet egyenessé tenni, mert csak így mehet el hozzád a kegyelem Istene.

  Az is lehet, hogy anyagiasság, a világ szeretete állja az útját az Úrnak. Tudod, hogy meg van írva: „Aki a világnak barátja, Istennek ellensége, s aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.”  Ha pénzed, vagyonod állja útját az Úrnak és bálványoddá lett a földi kincs, akkor neked is azt mondja az Úr: Add el minden vagyonodat és osztogasd ki a szegényeknek, és kincsed lesz a Mennyországban. Ha a Mammon úr a szívedben, az Úr nem vonulhat be abba.

   Lehet, hogy a közömbösség, fásultság tövisbokrai borítják a szívedhez vezető utat. Belefáradtál a lelki élet teherviseléseibe, elernyedt lelkiségedben nincs is vágyakozás már Isten után. Vagy megbotránkozva az Úrban, lemondtál az Ő követéséről, álomba merültél és haló félben vagy…

   Halld meg a szerető Atyád kiáltó szavát, ébredj fel, vedd tudomásul, hogy az Úr be akar menni hozzád, mint Zákeushoz egykor. Ne zárd be a szívedet az Úr előtt, mindent tégy félre az útból, hogy betérhessen hozzád.

Halld csak az ének szavát:

                                         Ott a messze tájon, Árván, hontalan,

                                         Halld meg a kiáltást: Fiam, Fiam!

                                         Vár Atyád szerelme, Vár rád vigasza,

                                         Jöjj a messze tájról, Ó, jöjj haza.

 

 

„Kicsodám van az egekben?”

                                                

  Életünk folyamán sok kérdéssel találkozunk. Kérdésekkel, melyeket mi teszünk fel másoknak, vagy mások tesznek fel nekünk. Vannak kérdések, melyeket magunk teszünk fel magunknak, és amelyre magunknak kell megadnunk a választ. Ilyen kérdést vet fel a zsoltáríró a hetvenharmadik zsoltár 25. versében: „Kicsodám van az egekben?” Úgy érzem, ezt a kérdést akkor tette fel a zsoltáros, amikor nagy csalódások, nagy veszteségek érték. Rájött arra – saját tapasztalata szerint,- hogy a földön nincs állandóság, maradandóság.  

  Olyan jó az, amikor az ember boldogan mondhatja: édesapám,  édesanyám, testvérem, házastársam, gyermekem, barátom…, de egyszer szűkül a kör, és vagy a halál ragadja el őket karjaink közül - s az énekíróval mondjuk: Ezt is, azt is siratgatom, oda van, oda van…- vagy hűtlenül hátat fordítanak,  magunkra hagynak bajunkban,        s akkor felsír a lelkünk a prófétával: „Jaj nekem, mert úgy maradtam, mint az egyedül való madár a háztetőn… mint a megszedett szőlő… mint a dinnyéskertben való hajlék…”  Ekkor az ég felé emeli az ember a tekintetét és jön elő a kérdés: „Kicsodám van az egekben?”

 Erre a kérdésre nem lehet egységes választ adni. Nem elég arra hivatkozni, hogy a teremtettség Ura, Teremtője tölti be dicsőségével az egeket. Nem elég az, ha csak hisszük Pál apostollal, hogy ő - elragadtatva a harmadik égig- a Paradicsomban felfoghatatlanul csodálatos dolgokat látott és hallott. Mert a kérdés nem úgy hangzik, hogy kicsoda van az egekben, hanem úgy, hogy: kicsodám van? Ez már birtokos viszonyt fejez ki, és ettől függ üdvösségünk, boldogságunk, ha erre megnyugtató választ adhatunk.

 Nem beszélek azokról, akik legkeservesebb bánatuk idején is hitetlenül, egy kézlegyintéssel, - vagy másokról, akik kaján, gúnyos megjegyzés által - hárítják el a kérdés feltevését. A tékozló fiú is letagadhatta az atyai házat, magát az atyát is, de ez még nem jelentette azt, hogy az nem létezne. Van azonban olyan ember, aki hisz ugyan, de nincs rendezett viszonya az Úrral. Ez az ember csak azt válaszolhatja a kérdésre, hogy az egekben a Bírám van.

  Az 50. zsoltárban ezt olvashatjuk: „Hívja az egeket onnan felül és a földet, hogy megítélje népét, és az egek kijelentik az Ő igazságát, mert az Isten Bíró.”    „A gonosznak pedig ezt mondja Isten: Miért beszélsz te rendeléseimről és veszed szádra az én szövetségemet…. Értsétek meg ezt, ti Istent felejtők, hogy el ne ragadjalak menthetetlenül….”

  Nem a külső szerint ítél Ő. Nem téved ítéletében. Megfellebbezhetetlen az. Jaj nekünk, ha Ő csak bíránk!

  A hívő embernek viszont boldog bizonyossága van, s ebben adhatja meg válaszát. Erre a bizonyosságra a legnagyobb tekintély, az Úr Jézus Krisztus jogosít fel bennünket. Ezt mondta a tanítványainak: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez…” Mily csodálatos megnyugvás van ebben a tudatban. A zsoltáríró így vall erről: „Ha atyám és anyám elhagynának is engem, az Úr magához vesz engemet…” Az Úr is megerősíti ezt a próféta által: „Ha elfelejtkezne is az anya gyermekéről, én terólad el nem felejtkezem.”  Mennyi szeretet, jóság és gondoskodás van ebben az ígéretben!            Ezért folytatja a zsoltáríró a feltett kérdés után így a bizonyságtételét: „Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön. Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az örökségem te vagy, ó Isten, mindörökké!”

  Nekünk – újtestamentumi hívőknek – még nagyobb kegyelem adatott. Mi már azt is válaszolhatjuk a kérdésre, hogy az egekben Megváltónk, üdvözítőnk van. István vértanú, amikor megkövezték, fénylő orcáját a magasba emelte és úgy kiáltott fel: „Íme, látom az egeket megnyílni, és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állani…”

  Nemcsak a mennybemenetele bizonyítja tehát, hogy Ő az Atyánál van, hanem ez a bizonyságtevés is. Ez számunkra azt jelenti, hogy amit kérünk az Atyától az Ő nevében, azt megszerzi nékünk.

  A másik nagy nyereségünk az, amit az apostol tanít: „Van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”  Nem vagyunk hiba, tévedés, vagy botlás nélkül valók.  Bármennyire törekszünk a szent életre, emberi gyarlóságunk, vigyázatlanságunk sokszor megejt bennünket.

  Kétségbe kellene esnünk ilyenkor, ha nem tudnánk azt, hogy ilyenkor szót emel mellettünk Megváltónk, mint a kereszten is tette: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.”  Átszegzett keze, lába, átszúrt oldala jelzi: kezességet vállal értünk, ha őszinte bűnbánattal járulunk Hozzá.

  Van ezen kívül még egy nagy vigasztalásunk is. Mert azt a választ is adhatjuk magunknak, hogy ott vannak megboldogult, az Úrban elköltözött szeretteink is. Az Úr Jézus ezért imádkozott is főpapi imádságában: „Akarom Atyám, hogy akiket nekem adtál, azok velem legyenek, hogy lássák az én dicsőségemet.”  Nem veszítettük el szeretteinket, nem a sírban vannak ők: felöltöztetve a megigazulás öltönyébe, kísértéstől, bűntől, bánattól és fájdalomtól mentesen élnek a megváltozhatatlan dicsőségben, az Úr Jézus közelében. Mily szívet-lelket betöltő reménység az, amit az énekíró így fejez ki:

        „ A szülők várnak boldogan ott,

          Gyermekük majdan megjönni fog.

          A viszontlátás oly üdvteli:

          Egymást a mennyben köszöntheti.”

   Így, ebben a hitben élve nem nehéz elviselni az elhagyatottságot, vagy egyedüllétet. Inkább növeli a honvágyat bennünk. Pál apostol azért vallotta: „Kívánkozom kiköltözni e testből és az Úrhoz menni, lakni, mert az mindennél jobb… és tudjuk, hogy: „… ha a mi sátorházunk összeomol, épületünk lesz – nem kézzel csinált, hanem - örökkévaló hajlékunk a Mennyben.”

   Áldott legyen a mi Istenünk, hogy adta nekünk ezt az élő reménységet Urunkban, Jézus Krisztusban.  Ámen!

 

Kinek hiszel?

   Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 27. részében egy tengeri út leírását olvashatjuk. A hajó utasai között Pál apostol, mint fogoly utazott, hogy a római császár ítélőszéke előtt ítélkezzenek felette, a Krisztus ügyében végzett munkásságáért, a zsidók vádjai alapján.

  A hajó hatalmas viharba került; nagy üggyel-bajjal eljutottak egy Szép kikötőnek nevezett helyre. Kérdésessé vált a tovább hajózás. Pál apostol intette a hajó parancsnokságát, hogy ne induljanak tovább, mert nagy veszély éri őket. A hajó tulajdonosa és a kormányos mester azonban azt javasolta, hogy folytassák az utat. A többség is a tovább utazás mellett döntött. A Pált kísérő százados elhatározásától függött a továbbutazás kérdése. A százados meghallgatta mind a két fél véleményét, és „.. a százados inkább hitt a kormányos mesternek és a hajótulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott.”

  Ebből az igéből kiindulva egy kérdést szeretnék feltenni: Kinek hiszel? Először is, le kell szögeznünk azt az igazságot, hogy minden ember képes a hitre. Nem igaz az, ha valaki azt mondja magáról, hogy ő nem tud hinni. Isten úgy alkotott bennünket, hogy ezt a képességet is adta nekünk. Természetesen előfordulhat az, hogy valakiben – mint pl. látás, vagy a hallás képességénél – valamilyen bénulás, sérülés történhet. De általánosságban minden ember naponta használja is a hitét. A napi eseményeket ezzel mérjük le. A híreket, tudósításokat ezzel fogadjuk el, vagy utasítjuk vissza. Szükségünk is van a hitre már e földi élet szempontjából is. Ha pl. a világűr-kutatás híreit olvassuk, vagy halljuk a rádión keresztül, sőt még ha látjuk a televízió képernyőjén, akkor is a hitre vagyunk utalva, mert sok trükkel, megtévesztéssel találkoztunk már.   

  A Mars, a Vénusz bolygók megközelítése, onnan kapott mérések és megállapítások csak kis-számú tudósnak szolgáltattak tárgyi bizonyítékot; a nagy tömegnek hinnie kellett a tudósok kijelentéseit. Itt találkozunk azzal a ténnyel, hogy a hitnek alapra van szüksége.

  Azt kérdezzük legtöbbször: Ki mondta, kitől hallottad? A százados számításba vette a szaktudást, a kormányos mester véleményét, a tapasztalatot, a logikát, hogy a hajó tulajdonosnak több félteni valója van, mint bárkinek; s ezeknek alapján döntött. Számításba vette a többség véleményét is, így Pál intése hatástalan maradt. Pált nem rendítette meg ez a döntés. Nem kardoskodik az Istentől kapott kinyilatkoztatása mellett. Tudta, hogy ő az Isten kezében van és vele csak az történhet, amit az Úr megenged. Mert meg van írva: „Aki őbenne hisz, az meg nem szégyenül.”

   Ma is döntés elé állít bennünket az élet: kinek hiszünk?  A múlt és a jövő kérdésében mást tanít a hit nélküli tudomány, és mást az Isten igéje. A világ- és az élet keletkezéséről bonyolult, sokszor egymásnak ellentmondó tanítást adnak a tudósok, amit nehezebb elhinni, mint az Isten szavát, ami azt tanítja, hogy minden látható és láthatatlan valóságnak, életnek és erőnek létrehozója, teremtője az Isten.  A világegyetem rendjében, a kristályosodás törvényében, az emberi és állati test csodálatos konstrukciójában a bölcs Isten alkotását szemlélhetjük. A naponként jelentkező csodákat véletlen eseményekként könyvelik el. Persze, nagyot kell nyelni annál a magyarázatnál, hogy milyen „véletlenek” vannak. Csak egy eseményt hadd hozzak fel tanulságként, melyet hiteles tanúkkal bizonyíthatok. 1963-ban történt: három fiatalember ment fürdeni a Dunába. Tiltott helyen fürödtek, s egyik fiú pillanatok alatt elmerült és nem jött vissza a felszínre. Két társa azonnal jelentette a révnél az esetet, de hiába mentek csónakkal keresni az eltűnt fiút, hogy élve, vagy halva kihozzák; minden hiábavaló volt!  Távirati hívásra megérkezett másnap reggel az eltűnt fiú lelkipásztor bátyja. A két fiúval kimentek a folyóhoz, hogy megmutassák a szerencsétlenség helyét. Nagy lelki izgalmak, fájdalmak között értek a tragédia helyére, s abban a percben –mikor kinyújtott karral a víz felé mutattak – az eltűnt fiú kiemelkedett a vízből, egyenesen, derékig megmutatkozva, természetesen - holtan.   Rögtön csónak jött és kiemelték a halottat.     A révkapitányságok hiába keresték és figyelték sokfelé a folyót: Nem hozza-e a hullát?… Eredménytelenül! 

  A véletlenben hívők felé sok kérdést tehetnénk fel: Miért éppen akkor emelkedett ki a vízből, miért nem sodorta el az ár addig…?  Mi hívők, igaz, hogy nem értünk meg sok mindent még az örökkévaló Isten terveiből, sok miértünk van nekünk is, de inkább hiszünk Istenben, mint a véletlenben.

  Meg vagyunk győződve arról, hogy a jövő minket igazol, és az lesz a boldog és szerencsés ember, aki Istennek hisz és őbenne bízik.

   Akinek hiszünk, annak a tanácsát fogadjuk el.

  A többség, a „kormányos mesterek” tanácsa az, hogy: Élvezd az életet, idd ki fenékig a testi gyönyörök poharát, ne gondolj lelkeddel, ne válogass az eszközökben céljaid elérésében.  Légy a magad ura és ne hallgass senkire…

  Isten az Úr Jézusban kijelentette szent akaratát, és önmegtagadást, a bűntől való tartózkodást, a tiszta életet, a mások megbecsülését, a becsületes munkás életet, az atyai házhoz való visszatérést, az Úr Jézussal való életközösséget ajánlja. Kire hallgatsz?  Életed, boldogságod, üdvösséged függ döntéseidtől. Szabad döntened Isten mellett, vagy ellen.  A jövő majd megmutatja, hogy kinek lesz igaza. 

 

 Költözködés.

A költözködés helyváltoztatást jelent. Csak akkor van öröm abban, ha vágytunk az új lakóhely után, s az kellemesebb, szebb, vagy praktikusabb az előzőnél. Ha kényszertartózkodásra, lakhelyváltozásra ítélnek valakit, és számára az kilátástalanságot, korlátozott lehetőségeket, reménytelenséget jelent, akkor az nyugtalanságot, lelki kínokat vált ki. Mindnyájan költözködés előtt állunk, mert az Írás azt tanítja, hogy: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem jövendőt keresünk.” Pál apostol így ír saját vértanúhaláláról a II. Tim. 4. rész 6. versében: „„… mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott…” Nincs ebben a bejelentésben semmi rettegés, félelem, a legtermészetesebb hangon mondja azt, mintha csak arról beszélne, hogy Korinthusból Antiokhiába költözik. Hogy pedig számára ez kívánatos dolog, arról a Korinhusi levélben így ír: „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz…” Mennyire más ez a szemlélet a halállal kapcsolatban, mint az, amely a halálban tragédiát, kétségbeejtő reménytelenséget, sötétséget lát, és iszonyodik tőle. Hit nélkül, reménység nélkül borzasztó a halálos ágyon vergődni, vagy sir mellé állni. Mi, akik hiszünk, együtt magasztaljuk az Urat Péter apostollal, aki így ír: „Áldott az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, Aki az ő nagy irgalmasságából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.”  Hiszünk a síron-túli élet valóságában, hiszünk a megboldogult, Krisztusban elhunyt szeretteinkkel való találkozásban, hiszünk az örök boldogság megnyerésében, mert Jézus Krisztus drága vére által biztosítékot nyertünk annak létéről. Hiszünk Megváltónk ígéretében, melyet János apostol jegyzett fel evangéliuma 14. részében: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondottam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. 

A legtermészetesebb dolog az, hogy a költözködésre készülni kell. Vannak holmik, tárgyak, eszközök, melyeket egy új lakásba nem vihetünk be. A költözködés előkészületeinél minden bútordarabot, háztartási kelléket külön értékelünk, és vannak tárgyak, melyek szemétbe, tűzbe kerülnek, és csak az új lakáshoz illőket visszük magunkkal.  Régi pogány sírokban a halott csontjai, vagy múmiája mellett használati tárgyait, élelmiszert találtak. Azt hitték, hogy azoknak az elköltözött hasznát veszi a halálutáni életben. Mit használt a fáraóknak kincsekkel megrakott sírboltja? Ma múzeumokban mutogatják azokat. Mit használ pénzed, gazdagságod?  Még ha a sírba tennék is veled, nem viheted át abba az otthonba, melynek valutája nem az aranyon, hanem a szereteten nyugszik. Itt hagyunk mindent. „Amit gyűjtöttél kié lesz?” - kérdi Megváltónk. Nem viheted magaddal címed, rangod, méltóságod. Bármilyen beosztásod, hivatalod volt itt, bármilyen kitüntetésekkel volt dekorálva öltönyöd, ott számba sem jöhet. Csak ember leszel és semmi más, és úgy állhatsz az Úr ítélőszéke elé.

  Vannak értékeink viszont, melyek velünk jönnek az új hazába. Ezek Istentől kapott drága kincsek, melyeket sáfárságra kaptunk és itt kamatoztathatunk. Ezek velünk jönnek. „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg,… az ő cselekedeteik követik őket.”- olvassuk a mennyei jelenések könyvében. A szeretetből fakadó jócselekedetek - az irgalmasság és könyörület bizonyságaként- mind ott várják a hazaérkezőt. „Mert amit eggyel cselekedtetek az én kicsinyeim közül, velem cselekedtétek azt.”

  Önzetlenül, más javára végzett munkánk ott vár bennünket. A legnagyobb érték, amit magunkkal vihetünk, melyre az új lakásban is nagy szükség lesz, s mely nélkül senki sem léphet be az Úr „örömébe”, a szeretet. Vallásos életünk sok-sok értéke, melyet e földi szolgálatra kaptunk a Lélek által, ott feleslegessé, használhatatlanná válik, de a szeretet, mint az Örökkévalótól belénk oltott mennyei tulajdonság teljes mértéke szerint velünk, bennünk marad. Azért mondja Pál: „Ha szeretet nincsen bennem, semmi vagyok.”

  De itt nem arról a szeretetről van szó csupán, amit a családod, barátaid iránt tanúsítasz, hiszen az csak egy kis része annak, amit Isten a szívbe adhat.  Az Isten iránti szeretetről van először is szó, amely az Ő tiszteletéből, szava iránti engedelmességből mutatható ki, és csak azután mutatkozik meg az emberek iránti viszonylatban.  A főváros régi, elavult, rozzant negyedét lebontásra ítélték, hogy helyébe új, modern, minden igényt kielégítő lakásokat építsenek. A városrész lakói felszólítást kaptak, hogy készüljenek fel a lakásváltoztatásra, költözködésre. A régiért újat kapnak. Ezután megindult a készülődés. A költözés előtti izgalom ejtette lázba a lakosokat, akik találgatták, hogy hol, milyen lakást kapnak. Lehet, hogy a te elköltözésed határideje is ki van már tűzve… Lehet, hogy sokkal előbb jön a kiköltözési megfellebbezhetetlen parancs, mint gondolnád, vagy számítottad…

  Készen vagy-e a költözésre? Nincs benned félelem, bizonytalanság?

  Akkor is menni kell, költözni kell, ha nem vagy készen, ha nincsenek mennyei értékeid. Akkor is követnek cselekedeteid, ha nem az Úrban éltél és úgy halsz meg. De azok a cselekedetek ellened vallanak, és ítélet elé állítanak. Egy 18 éves, kedves hívő leányka haldoklott. Már látszott rajta, hogy kevés ideig lesz ezen a világon. Szülei sírva, zokogva álltak ágya mellett. Egyszer-csak felnyitotta a szemét és ziháló, tört szavakkal így szólt szüleihez: Miért sírtok? Ha látnátok azt, amit én: Jézust a koronával, nem sírnátok! Elhalkult a szava és utána nemsokára elköltözött.

  Mondd, testvérem: ha ma jönne a költözésre a parancs, hogy fogadnád?

 

Majd máskor…

(Ap. csel. 24: 24-27)

  „Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druzillával, aki zsidó származású volt. Magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor az igazságról és önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Egyúttal azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyakrabban hívatta, s elbeszélgetett vele. Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvében akart járni a zsidóknak.”

Nem Félixről, erről a rabszolgasorsból császári keggyel kiemelt és helytartósággal megbízott zsarnokról akarok beszélni, aki erkölcstelen életével közbotrányt okozva viselte méltóságát. A hozzá hasonló emberről, talán rólad beszélek ma. El lehetsz merülve úgy a bűnben, hogy nem érdekel sem az emberek véleménye, sem az Isten igazságának az ítélete. Nem keresed az alkalmat, hogy valaki szemedbe mondja bűneidet, míg egyszer Isten kegyelme hozzád is elér, és megdöbbent az igazságról, önmegtartóztatásról és ítéletről szóló üzenete. Isten ez üzenettel válaszút elé állít, és azt akarja, hogy más életet kezdj, hogy Jézus Krisztus kegyelme által nyerd meg üdvösségedet. Mert arra tanít az Írás, hogy Isten nem akarja még a halálra valónak sem a halálát, hanem azt akarja, hogy minden ember megtérjen és éljen. Gondold meg, mily rettenetes volna az Isten ítélőszéke elébe állni megátalkodott, könnyelmű, bűnnel fertőzött életeddel. Isten alkalmat ad, mint Félixnek, hogy megragadd szerető kegyelmét.

  Félixet megdöbbentette a Pál prédikálása, megrettentette bűneinek felismerése. Felvillant előtte a menekülés, a szabadulás lehetősége. Nem magyarázkodik, nem cáfol, nincs ellenvéleménye, nem utasítja vissza az Ige megállapításait, csak az a válasza: Majd máskor!

Ha egy elítéltnek amnesztiát kínálnak, ha egy betegnek biztosan ható gyógyszert nyújtanak, ha egy szegény embert váratlan örökség átvételére hívnak, egy sem mondja, hogy: majd máskor, hanem azonnal megragadja az alkalmat. Miért van az, hogy te halogatod elfogadni az életmentő kegyelmet?  Beszéltem olyan emberrel, aki azt mondotta, hogy ráér megtérni az ember a halálos ágyán is, hiszen a keresztre feszített gonosztevő is az utolsó percben nyerte meg a kegyelmet. Ki biztosít téged arról, hogy ágyban fogsz meghalni, hogy ép gondolkodással bírsz halálod előtt, hogy nem pillanatok alatt következik be halálod? Lehet, hogy ifjan, életed delén, egészséges állapotodban csap le végzetszerűen egy baleset és minden vigyázatod és óvatosságod ellenére is meglep a halál.

  És honnan veszed azt a bátorságot, hogy Isten türelmével visszaélj, szeretetét visszautasítsd akkor, amikor Ő azt kínálja, s majd, amikor már minden kötél szakad, előrángatod azt, mint tartalék mentőövet? A keresztfán megtért gonosztevő aligha találkozott azt megelőzőleg az Úr Jézussal, s így nem volt alkalma előbb megragadni a kegyelmet. Isten nem csúfoltatik meg, mondja az Írás, amit vet az ember, azt aratja. A könnyelműség, az Isten iránti engedetlenség azt is eredményezheti, hogy a „majd máskor” soha nem ismétlődik meg.

  Az ördögnek a szörnyű csapdája ez a „majd máskor!”  Azt akarja elhitetni az emberrel, hogy a felkínált kegyelem elfogadása megfosztja az élet örömeitől, a boldogságtól, holott éppen a kegyelemmel élés adja meg azt. Csak a bűnbocsánatot, lelki békét nyert ember lehet igazán boldog. Ennek a lehetőségét ajánlja most fel neked is az Isten.

  Olvastam valamikor, hogy egy Duna menti község fiataljai kimentek a zajló folyót nézni. Hatalmas jégtáblák sűrűje borította a folyó felszínét és sodródtak lefelé. Valamelyik fiúnak az az ötlete támadt, hogy át lehetne menni a folyón a túlsó partra, egyik jégtábláról a másikra szökdelve. Egy másik fiú mindjárt vállalkozott rá és fogadást kötöttek a sikerre. Lélegzet visszafojtva nézték a gyávábbak a „bátor” fiút, amint a vastag jégtáblákon ugrálva a folyó közepe felé tartott. A víz sodra pedig vitte lefelé a jégtáblákkal. Nem gondoltak arra, hogy a közelben egy kanyar van a folyón s mikor odaértek a jégtáblák, szétváltak s a fiú egy nagyobb táblán maradt úgy, hogy sem visszafelé, sem előre nem tudott menni.

  Nem messzire egy híd ívelt át a folyón. A fiú kétségbeesve kiáltott segítségért, de arra semmi lehetőség nem nyílott a parton. Végre egy mentőötlet született az egyikben; hamar kötélért szaladtak be a faluba és a kötéllel előre futottak a hídra. Nagy hurkot kötöttek a kötél végére és lebocsátották ott, ahol a jégtábla vitte lefelé a vakmerőt. Aztán a hídról egyszerre kiáltották: „Fogd meg a kötelet!” Csak másodpercek voltak a menekülésre, de a fiú –halálfélelmében- az utolsó pillanatban megragadta a kötelet, a többi pedig felvonta a hídra; megmenekült!

  Veszélyben vagy, ha közömbösséged, vagy bűnös életed elzár Istentől.  Ki tudja, nem te vagy–e az a fiú, akinek egyetlen alkalom adatott a menekülésre? Vagy neked már sokszor felajánlotta a szabadulás lehetőségét az Úr, de mindig az volt a válaszod: Majd máskor…?

  Félix az első megdöbbentő alkalom után még két évig hívogatta Pált és hallgatta az igét. De közben számító, kapzsi szíve már nem az üdvösségre, hanem pénzre vágyott. És, mert nem kapott pénzt sem Páltól sem barátaitól, elvetette úgy a felkínált nagy kegyelmet, mint annak hirdetőjét.

  Jaj, annak is, aki anyagi előnyöket, sikereket, gazdagságot remélve keresi, vagy fogadja az Isten üzenetét! Aki az Úr hívására azt feleli - amikor pedig a szívét megindította a Szent Lélek- „majd máskor”, azzal azt is mondja, hogy: soha. Ragadd meg most a feléd nyújtott kegyelmet!

 

„Még a pénzem is fogadd…”

(Máté 22: 17-21) 

   „Mond meg nekünk, mit gondolsz: szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem? Jézus pedig ismerve álnokságukat, monda: Mit kísértgettek engem, képmutatók? Mutassatok nekem egy adópénzt. Azok pedig vivének neki egy dénárt. És monda nekik: Kié ez a kép és felírás? Mondának néki: a császáré. Akkor monda nekik: Adjátok meg azért a császárnak, ami a császáré, és ami az Istené az Istennek!”

   Az álnok lelkű farizeusok és főemberek mindenképen vesztére törtek az Úr Jézusnak. Igénkben a pénzt használták eszközül arra, hogy lehetetlenné tegyék őt vagy a nép előtt, mely a Messiástól a római igából való felszabadítást várta, vagy a hatóság előtt, mint aki a hatalom ellen lázít az adó megtagadásával. Megváltónk átlátott a fondorlatos kérdésen és bölcs válaszával elnémította a kísérletezőket.

  A pénz kísértése, mindig, minden ember életében jelentkezik. Kísért akkor is, ha hiányzik, akkor is, ha bőségben vagyunk. Maga a pénz lehet áldás eszköze, de lehet szörnyű átok posványba vesző talaja is. Ha a pénz megszólalhatna, de sok titkot fedne fel. Beszélne elvesztett becsületről, elvesztett ártatlanságról, melynek ellenértékét pénzben fizették. Beszélne véreskezű haramiákról, gyilkosokról, más verejtékén, könnyein meggazdagodott, szívtelen emberekről. Beszélne arról, hogy a pénz mindig azzá válik, amilyen ember kezébe kerül. Mennyi vád lenne a Júdás által a templomban szétszórt harminc ezüst csengésében, s milyen csodálatos vallomás lenne az özvegyasszony két fillérjének a hangjában, vagy azoké a dinároké, melyeket Mária drága kenetre költött, hogy vele Mesterét megkenje. Más hangzása van annak a pénznek, melyet becsületes munkával megszerezve a család asztalára tesz az apa, vagy a férj, hogy belőle kenyér, ruha és minden jó váljon, mint annak a pénznek, amit verejtékkel, szorgalmas munkával keres meg valaki, de a korcsmába vándorol, hogy érte mámort, züllést, állati sorba való lesüllyedést nyerjen.

    A pénz hatalom. Isten helyét akarja betölteni az ember életében. Az Írás mammonnak nevezi, melynek szolgái nem szolgálhatnak Istennek is. Szánalmas rabszolgává tudja tenni az embert. Sok pénzimádó még a szájától is megvonja a jobb falatokat, rongyoskodik, sopánkodik, s mindezt csak azért, hogy szaporodjon kincse, pénze. Az Úr ítélete hangzik a mammonimádókra: „Bolond, az éjjel megkívánják tőled a lelkedet, s amit gyűjtöttél, kié lesz?”  A pénz szerelme a lélek gyötrelme, tanítja a Szentírás. Jaj, annak az embernek, kinek bálványa a pénz. Ha az ilyen ember elveszti pénzét, vagyonát, úgy jár, mint Mika, akinek ezüst bálványait elvitték és kiáltozott: Elvitték isteneimet, most már mi lesz velem? 

  A pénzügyi világ egyik híres újságja pályázatot hirdetett a pénz meghatározására, s a következő szöveg nyerte az első díjat: „A pénz az az útlevél, amellyel bárhova elmehet az ember, csak a mennybe nem. Az a kulcs, mellyel minden zárat ki lehet nyitni, csak a Mennyország kapujáét nem.”  Az  Ap. csel. 8. rész bemutat egy embert, Simont, aki pénzt kínált az apostoloknak, hogy lelki kincseket nyerjen; a válasz az volt rá: „A te pénzed veled együtt vesszen el, nincs neked sem részed, sem örökséged az Isten országában, ki azt állítod, hogy az Isten ajándéka pénzzel megvásárolható.”  Milyen szánalmasan szerencsétlen korszak az az egyház életében, mikor papi, főpapi címeket pénzért árusítottak. Így került egy öt éves gyerek is főpapi méltóságba! Nem volt ehhez semmi köze Krisztusnak.

 A pénz kísértése ma is megvan. Lehet, hogy csak annyiban jelentkezik nálad, hogy a nem kötelező vasárnapi műszakot a dupla órabérért vállalod. Amíg a lelked javát kellene keresned, a több pénzért elhagyod azt. Vagy lehet, hogy kis hazugsággal, mellébeszéléssel többért tudod eladni a terményedet, az állatodat a piacon… és még mennyi alkalom arra, hogy a több pénzért megterhelje az ember a lelkiismeretét, beszennyezze a szívét!

  Ha előbbvalóvá válik számodra a testi életedet kényelmesebbé, gazdagabbá tevő pénzszerzés, mint örökéletre teremtetett lelked gazdagodása, fejlődése, akkor már a mammon legyőzöttje vagy.

  Lehet az ember birtokában levő pénz rabszolga is, aki fölött uralkodik a tulajdonosa. Az ilyen pénz eljut a szerencsétlenség által lesújtottakhoz, az élet hajótöröttjeihez, az árvákhoz és özvegyekhez. Az ilyen pénz prédikál. Bibliát terjeszt, a mennyei bank betétjeként őrzik az utolsó nap elszámolására.

 Vidd oda testvérem a pénzedet az Úr Jézus elé és mutasd be neki, hogy meglássa, milyen kép és felírás van azon? Nehogy a hamisság, kapzsiság, fukarság, ördögi profilja legyen láthatatlanul rajta, hanem legyen a hálaadás, a szeretet, a jóság szignálja, legyen rajta a vízjelzésben az, hogy mennyi abból az Istené, mennyi a tied és mennyi a sáfársági, könyörületességi rész abban? Legjobb lesz, ha megkéred az Úr Jézust, hogy legyen ura a pénztárcádnak is, nehogy a pénzed  ellened valljon az ítélet napján!

 

Megtartatásunk feltétele 

   „És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten: kitöltök az én lelkemből minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és lányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és véneitek álmokat álmodnak. És épen az én szolgáimra és szolgáló leányaimra is kitöltök azokban a napokban az én lelkemből, és prófétálnak.  És teszek csodákat az égben odafenn és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését. A Nap sötétséggé változik, és a Hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja. És lészen, hogy mindaz, aki segítségül hívja az Úrnak nevét, megtartatik.”                         (Ap. csel. 2:17.-)

  A megváltási korszak kezdetéről és végéről ad számot az Ige. Megváltónk halála, feltámadása és mennybemenetele után kiáradt a Szentlélek a tanítványokra, és hatalmas bizonyságtevés, az Úr Jézus nevében való prédikálás és csodatételek által megkezdődött a lélekmentés nagy munkája. Ez az egész világra kiterjedő munka mindaddig tart, amíg el nem jön az Úr nagy napja, a számonkérés és ítélet napja. Félelmetesen ijesztő színekkel festi az Írás azt a napot. De abban nem a kikerülhetetlen szenvedés, félelem lesz a legnagyobb baj, hanem az, hogy ha lejár a kegyelem ideje, nem adatik már lehetőség az üdvösség megszerzésére, a megtartatásra.  Az Írásnak az a kifejezése, hogy „Aki az Úrnak nevét segítségül hívja, az  megtartatik..” nem a megjelent ítélet idejére szól. Akkor már nem lesz egyetlen lélek sem, aki ne kiáltana segítség után. Sőt, az Írás szerint, az emberek keresik a menedéket és barlangokba, vagy - mai szóval élve –óvóhelyekre menekülve kiáltják: „Hegyek essetek ránk, halmok borítsatok el minket…”, de akkor már nincs menekvés.

  Nagyon sajnálatos az, hogy az emberek nem hisznek a vég közeledtében. Úgy vannak, mint Noé napjaiban a kortársai; bolondságnak tartották Noé készülődését, és igehirdetését fülük mellé eresztették. Az ítélet eljött és a gúnyolódó, vagy hitetlen, közömbös emberiség elveszett az ítéletben.

 Hányan lehettek, akik mikor a növekvő vízáradat már igazolta a bárkát, odamehettek és dörömbölhettek, kiáltva: Noé! Nyisd ki az ajtót, hiszünk már, engedj be...! De az Úr zárta be az ajtót, és sem rokoni, sem baráti jó szándékból Noé nem nyithatta ki azt. 

  Isten megadja a szabadulás lehetőségét és még ma kínálja neked, nekem. Nincs feltételhez kötve, nincs benne privilegizálás, személyválogatás, nem igényel nagy tudást, vagy képességeket: „Aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik”. Ilyen egyszerűvé tette Isten a megmenekedést, ezért ide is idézhetem az Írás szavát: „Annak okáért menthetetlen vagy, óh, ember…!” Mert, ha valaki ilyen nagy kegyelem mellett mégis elkárhozik, nem okolhatja az Urat, hiszen Ő megmentené, de akaratunk ellenére nem teszi meg.

  Ahhoz, hogy az Úr nevét segítségül hívjuk, szükséges a veszély tudata. Nem ijesztgetés az ítélet hirdetése, nem papok találmánya a pokol, a kárhozat. Nem bízhatunk abban sem, hogy nincsenek ordító nagy bűneink, melyek miatt félnünk kellene. Mindnyájan vétkeztünk, és nincsen egy igaz sem az emberek között. Hiszen, nemcsak a rossz gondolatok, beszédek vagy cselekedtek ítéltetnek meg, hanem a jó cselekedetek elmulasztása, az Úrnak való szolgálat megtagadása is. Mindenképpen veszélyben vagy, bárki légy!

  Hogy az Úr nevét segítségül hívjuk, szükséges a magunk tehetetlen-ségének beismerése is. Nem bízhatok vallásos hovatartozásomban, nem segít rajtam vallásos gyakorlat, nem elég az, hogy becsületes, erkölcsös életet élek. Tudomásul kell vennünk azt, hogy: „Nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott név, mely által megtartathatnánk, csak az Úr Jézus neve!”  „Mert született néktek a Megtartó, ki az Úr Krisztus…”

  Szükséges, hogy legyen bennünk igaz vágyakozás a megtartatás után. Legalább annyira, mint a beteg vágyakozása gyógyulása után, a fogoly vágyakozása a szabadság után, a hontalan vágyakozása az édes otthon után. Csak ilyen vágyakozásban születik a lélek SOS kiáltása, a megmenekülése érdekében. Csak akkor lesz igazi, valódi a segély-hívásunk, ha megismertük az Úr hatalmát és szeretetét.  Az Úr olyan hatalmas, hogy nincs olyan elveszett, lezüllött ember, akit ne tudna megmenteni, ha hozzá kiált.

  Nézd, ott a kereszten az egyik gonosztevő esdekel segítség után, és azonnal megnyeri a kegyelmet. A nő, akit az egész város megbélyegzett, megvetett, de lelki terhével az Úr lábaihoz borult, megnyerte bűnei bocsánatát. Hatalma mellett ott van szeretete is. És ez nem elképzelés, nem elmélet, vagy érzelmi megnyilatkozás. A golgotai kereszt bizonyítja azt felségesen, hogy életét is kész volt feláldozni értünk, csak hogy megmenthessen bennünket.

  Szeretnélek felrázni most Benneteket, mint a Jónás útitársai tették az álmos prófétával: „Kelj fel, te nagy alvó, és kiálts a te Istenedhez!”

   Van szabadulás, van megtartatás, csak idejében kiálts!

 

Mennyei vagy emberi?

(Lukács 21:1-8)

   Ha valamilyen új hírrel jön valaki hozzánk, az az első kérdésünk: Kitől hallottad, honnan vetted?  A szerint értékeljük az értesüléseket. A lelki dolgoknál ez különösen fontos. Vajon, a mennyből ered –e, vagy emberi eredetű? Évszázadok folyamán sokszor történtek elsiklások, összekeverték az istenit az emberivel, vagy pedig a „vén emberek” rendeletével. Erőtlenné tették az Isten parancsolatját. A reformációnak az volt a célja, hogy megtisztítsa az Isten kijelentéseit az emberi bölcselkedés, tévelygés szemétjétől. Az Úr Jézus kérdés elé állítja a farizeusokat: Bemerítő János bemerítése mennyből kapott utasítás szerint történt-e, vagy emberi rendelkezés csupán?

  Vizsgáljuk meg e kérdést, annál is inkább, mert sokszor merőben ellentétes az emberi gondolkodás az isteni tanítással.   Már az Ó-testamentumban is mondja az Úr: „Nem olyanok az én gondolataim, mint a ti gondolataitok, sem az én utaim, mint a ti utaitok.” Még Mózes is beleesett abba a hibába, hogy Izrael szívének keménysége miatt hozzájárult ahhoz, hogy elváló levelet adjon a férfi megunt feleségének, pedig Isten másként rendelte azt. Isten nem adta meg azt a jogot az embernek, hogy „újat” alkosson az Ő országa rendtartásaiban. Pál apostol azt mondja:         „… még ha angyal hirdetne is mást… átok legyen…”

  Az Isten igéjét tanulmányozva kétségtelenül megállapíthatjuk azt, hogy a bemerítés mennyei eredetű. Ezt nem merném a fej-leöntésre mondani, nem merném a gyermek-keresztségre alkalmazni.

  János az Isten küldötte volt. Kétségbe vonhatatlan jelei voltak mennyei megbízatásának. Jelleme, tanítása, egész magatartása azt tanúsította, hogy mindenben Isten akarata szerint járt el.

   Mennyei eredetét bizonyítja az is, hogy maga az Úr Jézus is bemerítkezett János által. A bemerítést az Úr az igazság betöltésének nevezte. Benne Isten határozott akarata nyilatkozik meg. A mennyei illemtan követelményeinek tesz eleget az, aki aláveti magát. 

   A Szentírás igazolja Jánost. Lukács ev. 7. rész 29-30. versében azt olvashatjuk: „Az egész nép és a vámszedők igazat adtak az Istennek, bemerítkeztek János bemerítésével. A farizeusok és a törvénytudók az Isten tanácsát megvetették ő magukra nézve; nem merítkeztek be általa.” Ha egy gyerek megveti a szülei tanácsát, elszakasztja magát a szülők szeretetétől. Hát az, aki Isten tanácsát veti meg…?

  A bemerítés azért is mennyei eredetű, mert abban jut tökéletesen kifejezésre, amit jelképez. Az Úrvacsora a kenyér megtörésében és a bor kiömlésében azt az igazságot szemlélteti, hogy Jézus teste megtöretett, vére kiontatott a mi bűneinkért. A bemerítés pedig azt az igazságot példázza (Rómn.6:6.), hogy meghaltunk a bűnnek, világnak, eltemettettünk Krisztussal a bemerítésben, és feltámadtunk egy új életre.

  Az Úr Jézus azzal az igénnyel lép fel, hogy amennyiben mennyből való a bemerítés, higgyünk benne. Nem úgy, mint üdvszerző cselekményben, hiszen világosan áll előttünk az Ige: „Nincsen senkiben másban üdvösség…” - és hozzátehetjük azt is, hogy semmiben nincs üdvösség. Az is igaz, hogy a bemerítés vize nem mossa le a bűneinket, de engedelmességünk próbája és Isten iránti tiszteletünkhöz tartozik annak elfogadása.

  A bemerités akkor hiteles és érvényes, ha ténylegesen megtörtént az ember életében az, amit példáz. A bemerítéssel együtt kell járni a lélekbe való bemerülésnek is. Sem a vízbemerítés nem helyettesíti a Szentlélek keresztségét, sem a Szentlélek keresztsége nem teszi feleslegessé a bemerítést. Kornéliusról azt olvassuk, hogy a Szentlélek ajándékaiban részesült, aztán Péter - látva a Lélek hatalmas munkáját - „parancsolá, hogy merítkezzenek be az Úrnak nevében.”

   Egy alkalommal egy általam nagyra becsült lelkész testvéremmel beszélgettünk erről. Azt akarta nekem bebizonyítani, hogy ha nincs a bemerítésnek üdvözítő ereje – minthogy nincs! -, akkor teljesen felesleges. Erre én kérdésekkel válaszoltam: Van-e üdvösség a templomba járásban, az imádkozásban, adakozásban, úrvacsorában?

  Minden kérdésemre nem-mel válaszolt. Akkor – mondtam-, nem kell templomba járni, imádkozni, úrvacsorázni, adakozni; hiszen nincs benne üdvösség. 

  Az Úr Jézus, mikor mennybe ment, tanítványainak kiadta a meg nem másítható parancsot: „Menjetek el a széles világra, tegyetek tanítvánnyá minden népet, bemerítvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. Aki hisz és bemerítkezik üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.”  

 

Mire tanít Ezékiás napórája?

(És. 38: 1-8)

 Azon napokban halálos betegségbe esék Ezékiás és eljött hozzá Ésaiás, Ámós fia, a próféta, és monda néki: Ezt mondja az Úr: Rendeld el házadat, mert meghalsz, és meg nem gyógyulsz!  Ezékiás arccal a falnak fordult és könyörgött az Úrnak és monda: Óh, Uram, emlékezzél meg arról, hogy én előtted jártam teljes szívvel, és hogy ami jó, azt míveltem előtted. És sírt Ezékiás keservesen. És lőn az Úr beszéde Ésaiáshoz, mondván: Menj el, és mondd meg Ezékiásnak: Így szól az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Hallottam imádságodat, láttam könnyeidet, íme, még napjaidhoz tizenöt esztendőt adok...  Ez legyen a jel néked az Úrtól, hogy teljesíti azt az Úr, amit mondott: Íme, visszatérítem az árnyékot azokon a fokokon, amelyeken az Akház napóráján a nap már átvonult, tíz fokkal….    És visszatért az árnyék tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már átvonult.”

  Ezékiás betegségéből való meggyógyulása a királyi palota napórájára tereli a figyelmünket. Szólaltassuk meg most ezt az órát, és hallgassuk meg tanítását. Mert a tárgyaknak is van szavuk, csak értelmes fül kell hozzá, hogy megértsük tanításukat. Ha meghallgatjuk Mózes vesszejét, Dávid parittyáját, a golgotai keresztet, Júdás kötelét, vagy kezünkbe kerül édesanyánk Bibliája, egy fejfa a temetőben….- megszólalnak, tanítanak.

  Ez a napóra figyelmeztet az idő múlására.  A rajta haladó árnyék minden milliméteres mozdulata azt mondja, hogy az eltelt perc, óra soha vissza nem jön, örökre eltűnt. Az idő Isten adománya, mellyel sáfárkodnunk kell. Egyszer azzal is el kell számolnunk, hogy mire töltöttük el.

 Valamikor olvastam egy statisztikai jelentést, mely arról számolt be, hogy egy átlagos francia ember egész életén át mennyi időt tölt el munkával, mennyit alvással, mennyit szórakozással, mennyit étkezéssel. De a statisztika arról nem beszélt, hogy egy átlagos francia mennyi időt tölt el imádkozással, mennyit bibliaolvasással, mennyit lelke gondozásával. Erre már nem futotta az ideje? 

 Pedig Isten arra is ad időt, hogy megtérjünk, megszentelődjünk, hogy Neki szolgáljunk, hogy embertársaink javáért munkálkodjunk. Mondd, hogy használod fel idődet?  El tudsz –e számolni vele az Úrnak?

  Ez óra eszünkbe juttatja életünk végét.  Ha most még nem következik be halálunk, de tizenöt nap, hónap, vagy év múlva bekövetkezhet! „Rendeld el a te házadat” – szól nekünk is Isten igéje. Rendezd ügyedet emberekkel, és főleg az Istennel. A halál minden földi tervet, szándékot lezár. Mulasztásainkat, hibáinkat nem lehet rendezni azután, bűneinkre bocsánatot nyerni soha többé nem lehet. Mindenki annak a jutalmát nyeri el, amit e testben cselekedett, jót vagy rosszat. Gondolj arra, hogy minden perc közelebb visz a halálhoz, mely kérlelhetetlen bizonyossággal vár bennünket. Soha nem tudjuk, hol találkozunk vele. Az a fekete autó, mely most még elsuhan mellettünk és egy ismeretlent visz a ravatalozóba, lehet, hogy holnap engem, vagy téged visz el…

  Tanít ez a napóra Isten csodálatos hatalmára. Isten alkotta a természetet, Ő szabta meg a törvényeit. A fény és az árnyék az Ő természeti törvényének vetülete. De Ő felette áll a törvénynek és megváltoztathatja a természet rendjét.  „Visszatért az árnyék tíz fokkal…”- mondja az igénk. Akkor függeszti fel törvényeit, amikor azt jónak látja. Ez történt Megváltónk tengeren járásában, az ötezer megvendégelésénél a kenyér megszaporításban, és még sok más esetben.    Mi nem csodaváró hívők vagyunk, akik ölbe tett kézzel várjuk Isten segítségét, áldását. Boldogok vagyunk, ha természetes úton adja meg nekünk mennyei Atyánk a szükséges javakat. Áldjuk szent nevét, ha orvosi beavatkozás, gyógyszerek segítsége útján adja a gyógyulást, mert azért teremtett gyógynövényeket, ásványokat, hogy azokat felhasználjuk. Ezékiásnak is fügekalácsot tettek a testére, de a gyógyítás Istentől jött. Hisszük, hogy Isten adja a gyógyítási készséget az orvosoknak, de tudjuk, hogy az eredményekben benne van Isten keze.

  Ezenfelül azonban hiszünk csodálatos, Istentől jövő gyógyulásokban is. Sok esetben láttuk már, hogy ahol az emberi tudás, segítőkészség felmondta a szolgálatot, ott Isten hatalma által gyógyulások lettek.

  Az a napóra bizonyságot tett Isten ígéretének valóságáról. Az árnyék visszatérésének csodája arra mutat, hogy Isten megtartja szavát: Ezékiás meggyógyult. Isten minden ígérete beteljesedik. Akár áldást, akár ítéletet tartalmaz az, nincs benne tévedés, bizonytalanság. Könnyebb elmúlni az égnek és a földnek, mint Isten legkisebb ígéretének elveszni. Ne félj ráépíteni az ígéretekre: szilárd az, meg nem inoghat.

  Eszünkbe juttatja a napóra azt is, hogy Ezékiás nem hiába imádkozott. Isten ítéletei a hívő számára nem megfellebbezhetetlenek. Szabad, és lehet zörgetni a kegyelem ajtaján. Szabad hivatkozni Isten ígéretére, kegyelmes voltára, nagy szeretetére. Az ima nem vallásos cselekmény, hanem beszélgetés mennyei Atyánkkal. Meg ne restülj az imában! Míg megáldatást nem nyersz -Jákóbhoz hasonlóan-, addig küzdj, esdekelj, rimánkodj, és a győzelem a tied lesz.

  Ezékiás nagy bánatában a fal felé fordult, és sírt keservesen. Isten a világosság felé, a napóra felé fordította, hogy megvigasztalódjon. Lehet, hogy neked is keserves napjaid vannak. Ne ess kétségbe! Nézz a világosság, az örök nap felé! Az a napóra már nagyon régen elpusztult, megemésztette az idő, de a Nap még mindig ontja sugarait. Jézus a mi életünk örök napja. Felé fordulj, és árnyékkal borított életedről visszatéríti a borút, megvigasztal, meggyógyít, boldoggá tesz.  Ámen!

 

 

 Mózes halála 

  Mózes ötödik könyvének utolsó fejezetében van leírva az Isten emberének halála. Egy csodálatos életút végéhez ért Izráel vezére. Nincs az emberi életnek olyan változata, melyet kikerült volna Mózes. A Nílus vizéből a királyi palotába, a magas méltóságból a pusztai nomád életbe, a nyáj mellől a Hóreb hegyi csodálatos találkozásig, a nép élén számtalan életveszélyen át a Kánaán határáig ért. Szinte rimánkodva kérte az Urat, hogy bemehessen az Ígéret földjére, de az Úr nem adta meg ezt a kérését. Halála előtt azonban betekinthetett a Nébót csúcsáról a tejjel- és mézzel folyó földre. Nézzük meg a halála körülményeit.

  Mózesnek egy magas hegyre kellett felmenni. Ez az út fárasztó, de dicsőséges út volt. Minden perccel feljebb jutott. Némelyik embernek a halála egy mélybe zuhanást jelent. Reménység nélkül, hit nélkül menni az utolsó perc felé, keserves, kétségbeejtő utazás.  Egy – a világ szerint nagy - ember így kiáltott fel közvetlenül halála előtt: „Egy ugrás a sötétbe!”  Augustus római császár pedig ezzel a kiáltással lehelte ki lelkét: „Tapsoljatok, polgárok, a komédiának vége!”  

  A hívő ember utolsó órái, percei a magasba emelkedés, a hazatérés boldog reménységében – nem egyszer boldog látomásokban – teljesednek be. „Látom a megnyílt egeket, – kiáltott fel István vértanú, - és az embernek fiát állani az Isten jobbján.”

  Mózes mellett ott állott az Úr. Vannak az életben félelmetes helyzetek, amikor jó, ha valaki ott áll mellettünk, közelünkben, akinek számíthatunk segítségére, jóindulatára. De a halál közelségében nincsen senki sem az emberek között, akire támaszkodhatnánk. Felmérhetetlen nagy kegyelem az, hogy az Úr ott van az övéi mellett. Mert úgy van megírva, hogy „Isten előtt drága az ő kegyeseinek halála.”  Mikor már minden elhagy bennünket, ami a földön értékes volt, mikor már elmosódnak előttünk szeretteink ábrázatai, az Úr jelenlétére számíthatunk. „Nem hagylak el téged, el sem távozom tőled” – szól hozzánk ígérete.

  Mózes - halála előtt- meggyőződhetett Isten ígéreteinek valóságáról. „Megmutatta az Úr neki az egész földet és monda: Ez az a föld, melyet megígértem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy a te maradékaidnak adom azt.”   Most hitben járunk, nem látásban.    A halál utáni boldog életet azért fogadjuk el valóságnak, mert az Úr mondta azt, és semmi okunk sincs kételkedni az Ő szavában, ígéretében. Rendíthetetlenül hiszünk az örök világ létezésében, és valljuk az apostollal: „A mi országunk a mennyekben van, honnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz ő hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket.”

 Mózes lelkében megbékélve ment át az örökéletbe. Megnyugodott abban, hogy Józsué fogja kiosztani a népnek az örökrészeit, hogy amiért ő fáradt, küzdött - az új haza áldásainak - nem lehet élvezője.

  Ez a megbékélés a legnagyobb áldások közé tartozik. Az öreg Simeon, miután karjaiba vette az Isten fiát, a világ Megváltóját, így fohászkodott: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet.”

 Sokan megbékületlen szívvel, Istennel és emberekkel rendezetlen viszonyban mennek a halálba. Ennek a békesség nélküli életbefejezésnek nem lehet más következménye, mint örök békétlenség. Ezért szólít fel bennünket az Ige: „Béküljetek meg az Istennel!”  Rendezzük el minden ügyünket mindenkivel, hogy a bármelyik percben bekövetkezhető halálunk készen találjon bennünket.

  Mózest az Úr temette el. Ez volt a világ legegyszerűbb és mégis legmagasztosabb temetése.  Nem volt fényes ravatal, melyhez fájdalommal, vagy kárörömmel járultak volna az emberek, nem volt koszorú-erdő. melynek árából sok szegényt fel lehetne ruházni, nem volt dísz-sírhely, hogy látványossá tegye az Úr hű szolgája nyugvóhelyét, nem zúgtak harangok, nem hangzottak hatalmas szónoki beszédek; mindent az Isten dicsősége lengett körül. A láthatatlan Isten láthatatlanná tette szolgáját, és dicsőséges testtel ruházta fel.

 A 120 éves porsátor helyett olyan dicső testet kapott Mózes, hogy évezredek múlva is ragyogó alakban jelent meg a Megdicsőülés hegyén.

  Az Úr mondotta el a halotti beszédet a nép hallatára: „Mózes, az én szolgám meghalt.” Nincs ebben a prédikációban hangulatkeltés, nincs benne dicsérgetés, de benne van a legnagyobb szó, amelyet ha megnyerhet valaki, a kitüntetések koronájának tekintheti: Az én szolgám… Enyém volt, nekem szolgált, az én követségemben járt a földön, az én parancsaimat teljesítette, hozzám tartozott, enyém maradt.

  Sokszor hallottam már temetés után a megjegyzést: „Szép temetés volt”.  Minden igény ki lett elégítve, a hiúságé, a kérkedésé… De vajon, az Úr szóhoz jutott-e? Vajon az Isten mérlegén lemérve is helyes és szép volt, amit elmondottak, amilyen pompát fejtettek ki?

  Mózes sírja fölött nem emelkedett gránitból faragott emlékmű. Isten kőlapokra véste a Szövetség igéjét, de Mózes sírjára nem tett emlékkövet.

  De jó volna, ha a hívők tanulnának e történetből és nem mennének túlzásba a fényes temetések rendezésénél, a drága koszorúk és sírkövek szerzésénél.  Élet és halál kérdéseiben ne a külsőségek emberei legyünk, hanem valljuk azt Pál apostollal: „Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség.”

 

„Naponta a halál révén állok…”

(I.Kor. 15:31). 

   Ki ne állott volna már valamikor egy folyó partjánál, várva a révészt, a komp megérkezését, hogy átmehessen azon a túlsó partra? Ezt a képet használja fel Pál apostol annak szemléltetésére, hogy át kell nekünk is mennünk e világból, e földi életből az örökkévalóságba. Ebben az átkelésben a halál az a rév, átkelőhely, melyet senki sem kerülhet el, mely mindnyájunk szállítóeszköze. Az átkelés időpontja nem tőlünk függ.  Sokan úgy gondolják, hogy még messze van tőlük az. Különösen, míg fiatal, egészséges az ember, addig nem gondol arra. Pedig mindenki élete bizonytalan. Pál apostol úgy érezte, tudta, hogy életútja minden nap elhalad a halál révénél, és csak egy lépésbe kerül, már át is viszi a túlsó partra. Ezzel minden értelmes embernek számolnia kell. Ennek a tudatában foglalkozzunk néhány kérdéssel.

  Az első és nagyon fontos kérdés az, hogy: mi van a réven túl?  Egy híres ember - halálos ágyán - utolsó mondataként ezt kiáltotta:  „Egy ugrás a sötétbe!” Borzasztó lehet az, ha valakit bekötött szemmel visznek ismeretlen helyre, s nem tudja, hogy mi vár ott rá. Egy ismerősöm Ausztráliába készült kivándorolni a fiához. Minden könyvet, térképet megszerzett, mely azzal a földrésszel foglalkozott, s heteken át tanulmányozta: milyenek az éghajlati viszonyok, milyenek a gazdasági lehetőségek, milyenek a társadalmi szokások, stb. stb. stb. Van élet a halál után! Kétféle állapot várja az embert: vagy az örök boldogság, vagy az örök kárhozat. Isten Igéje az a térkép, amelyben hitelesen le van írva mindkét állapot. Megtudhatjuk belőle, hogy Isten mindenkit a boldogság honába hív és vár. Az embernek e földi életében kell eldöntenie, hogy hova akar menni, mert a réven túl már nincs választási lehetőség. Akik az Úr Jézus Krisztust elfogadták megváltójuknak és követték Őt a hívő élet útján, azokra örök hajlékok várnak, amit Isten készített az Őt szeretőknek; amilyet még szem nem látott, mely felülhaladja képzeletünket. Akik megvetették, visszautasították a kegyelmet, azokra örök kárhozat vár.  

 A másik kérdés az, hogy mit vihetünk magunkkal? A szellemi világban nincs értéke az anyagnak. Nem is viheti magával senki kincseit, értékeit. De még címét, rangját sem viheti át. Lehetett a világ bölcse, tudása milliókat ejthetett ámulatba, ott már nem lesz rá szükség, mert az Isten világában mindenki a teljes megismerés, az isteni bölcsesség birtokába jut. Csak a cselekedeteink követnek bennünket.   A bocsánatot nem nyert bűnök, az engedetlenség Isten szavával szemben, a hitetlenség: döntő bizonyíték lesz ellenünk a nagy ítéletben, - vagy jó cselekedeteink, az Úr Jézus vérében megmosott szívünk lesz velünk bizonyságként amellett, hogy az életet választottuk.  Szolgálatunk, mellyel hasznára váltunk Isten ügyének és embertársainknak, olyan valutát jelentenek, melynek odaát is nagy az értéke. Legfőbb érték a szeretet.

  Figyelmeztessen bennünket ez a tudat arra, hogy rendezzük földi életünk dolgait. Ezékiás királynak azt üzente az Úr a próféta által: „Rendeled el a te házadat, mert meghalsz.” Mennyi családi vita, ellenségeskedés származott abból, ha valaki rendezetlen anyagi körülményeket hagyott maga után. De még nagyobb kárt, lelki kárt okoz az, ha valakinek elintézetlen ügye van az emberekkel. „Békülj meg a te atyádfiával, míg vele az úton vagy.”   A szeretet honába nem mehetnek be a haragtartók, engesztelhetetlenek, sem akik másokat botránkozásba ejtettek. Az Úr Jézus boldognak nevezi azokat, akik csinálják a békességet; ők az Isten fiai.  (Felvetődik a kérdés, hogy: azok kinek a fiai, akik a háborúságot csinálják?)   Milyen szép átkelés az a réven, ha úgy mehetünk el, mint Simeon, aki így imádkozott: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességgel, a te beszéded szerint, mert látták szemeim a te üdvösségedet.”

  Vegyük számításba ezt tervezéseinknél. Ne ígérjünk magunknak sokat. Jakab apostol azt mondja, hogy tervezgetéseinknél legyen az a kiindulásunk: „Ha az Úr akarja és élünk…” Ne adjunk helyet az aggodalomnak, hogy mi lesz velünk a jövőben, mert lehet, hogy nem is érjük meg azt az időt, amire gondoltunk. Ne ragadjon el a siker, a nyereség sem. 

    A bibliai bolond gazdag is ott bukott el, hogy megnövekedett gazdagsága elbizakodottá tette, és sok évre eltett javaiban látta dőzsölő élete biztonságát.  Pedig az ítélet szava már elhangzott felette: „Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, s amit gyűjtöttél, kié lesz?”

  Minden reggel, mikor elhagyod otthonodat, gondolj arra: vajon visszajövök –e még ide? Minden este, mikor álomra hajtod fejedet, úgy imádkozz, hogy ha nem lesz új napfelkeltéd, ne jelentsen az neked katasztrófát.

  Keresd naponként az összeköttetést a révésszel, az Úr Jézussal, hogy Ő jöjjön érted, Ő vigyen át a dicsőség honába.   És, ha majd neveden szólít és beszállást parancsol, felelj úgy a zsoltáríróval: „Kész az én szívem, ó, Isten!”

 

Nyitott ajtó.

„..Adtam elődbe egy nyitott ajtót.” ( Jel. 3.7.)

 Az év utolsó napjával bezárult mögöttünk egy év kapuja. Elmaradtak- soha vissza nem térő alkalmakkal, lehetőségekkel- napok, hetek, hónapok. Szomorkodnunk kell mulasztásaink, végre nem hajtott terveink, tétlenségbe fulladt jó szándékaink miatt. Sirathatjuk botlásainkat, tévedéseinket, engedetlenségünket, közömbösségünket. De a múltat visszahozni nem lehet!

 Az új esztendő  Isten kegyelméről beszél. Bár nem tudhatjuk, mi van a négyjegyű bűvös számjegyben: örömökkel és áldásokkal megrakott napokat hoz –e, vagy szenvedés, betegség, nagy megpróbáltatások terheit rakja ránk? Az Ige szavain keresztül nézem a jövőt: „Adtam elődbe egy nyitott ajtót.”

  Kitárul előttünk az újév kapuja. Isten drága kegyelmének ajtaja ez.

 „Aki időt nyer, életet nyer”- mondja egy régi közmondás. A nyitott kapu az alkalmak és új lehetőségek eszköze. Rajtunk áll, hogy hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel. Megragadjuk–e az alkalmakat, vagy vakon, süketen megyünk el mellettük?

 Isten még nyitva tartja a kegyelem ajtaját. Ha tékozló fiúként még távol volnál az atyai háztól, ha rádöbbenve lelki nyomorúságodra, elhagyatottságodra hazafelé vennéd utad, biztosra veheted, hogy nyitott ajtó vár s azon túl az atyai ház boldogsága, öröme, békessége.

  Ha bűneidnek sötét fellege vesz körül, ha az ítéletnek rettenetes várása gyötör, a szabad város ajtaja nyitva áll részedre, Isten megbocsátó szeretete fogad, ha jössz!

 A nyitott ajtó alkalom az előbbre jutásra is. Lemaradtunk, elfáradtunk a lelki életben. Most hálás szívvel és új lelkesedéssel neki kell indulni az előttünk lévő küzdőtér nagy versenyének megnyerésére. Az első szeretet visszaszerzése, a lelki elmélyülés, a buzgóságosabb imaélet, az ige nagyobb tekintélyének érvényesítése legyen törekvésünk fő célja. 

 Még járulhatunk a kegyelem királyiszékéhez, még adva van nekünk is a lehetőség, mint Illésnek, hogy eljussunk az Isten hegyéig, a Hórebig.

  Új alkalom nyílik a szolgálatra, a munkára. „Munkálkodjatok, míg nappal van, mert eljő az éjszaka, melyen senki nem munkálkodhat.” Az Úr Jézusról azt olvashatjuk, hogy „széjjeljárt, jót tett.”  Amerre járt áldás és élet fakadt nyomában. A jótékonyság, az irgalmas cselekedetek a megváltottak ismertető jelei. A gyümölcstelen életre ki van mondva az ítélet. Ezt az évet azért is adta számodra az Úr, hogy munkáld embertársaid javát, boldogságát. Az önző, kapzsi, kizsákmányoló életformát már nemcsak Isten igéje kárhoztatja, hanem a megújult társadalmi rend is. Áldozatos, mások javáért munkálkodó életet kíván az Úr tőlünk. Ezzel a szent odaszánással lépjünk be az újév kapuján.

  De meg kell emlékeznünk arról is, hogy ez az esztendő is, mint minden év, változásokat hoz. Sokan közülünk, akik megkezdtük ezt az évet, beléptünk annak kapuján, az utolsó állomáshoz érkezünk el. A koporsókat ebben az évben is gyártani kell, a gyászjelentéseket közlik a lapok.  Itt csak vándorok, jövevények és bujdosók vagyunk. A sir kitárt kapukkal vár ránk. De az elmúlás, e földről való eltávozás fájdalmát elveszi az Úr. Hitünk és Isten ígérete szerint a földi élet befejezése után a megváltottak előtt kitárul a menny örök kapuja, és Jézus várja ott fáradt gyermekét, tanítványát. Oly kedvesen hangzik ajkáról: „Jól vagyon jámbor és hű szolgám, kevesen hű voltál, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe.”  Hadd idézzem fel egy régi kis énekünket:

                „Előttem zárva egy kapu, mi’ fény tör által rajta?  

                  Az Úr szerelme lángol ott, szent sebeinek ajka.

                  Irgalmadat hogy nyerhetem, megnyílik –e kapu nekem?

                  Nekem, nekem, megnyílik –e nekem?”

 

Öncsalás. 

„Az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat, mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát, mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.” ( Jakab 1.1.)

 Az igékből szeretnék most két szót kiemelni, hangsúlyossá tenni: „megcsalván magatokat…” A csalást úgy fogalmaznám meg más szóval: megkárosítás, félrevezetés, hamisítás, rászedés, becsapás. Rengeteg csaló van az emberek között. Megcsalják egymást a házastársak, üzletfelek, eladók és vásárlók. Gyermekek szüleiket, munkaadó, ha nem fizeti meg a becsületes munka bérét, munkás, ha nem végzi el becsülettel munkáját… Miért soroljam tovább? Hiszen lépten-nyomon beleütközünk ezekbe. Sok ember létalapja, megélhetési bázisa a csalás. De ezekre a csalókra az jellemző, hogy mindig mást akarnak becsapni, megcsalni. Igénkben azonban az öncsalásról van szó. Ilyennel már ritka esetben találkozunk a mindennapi életben. Talán az olyan esetet említhetném meg, amikor a beteg az orvos által rendelt orvosságot megveteti ugyan, de – hogy környezete meg ne tudja – ahelyett, hogy beszedné a gyógyszert, eldugdossa azt. Nem az orvost csalja meg, hanem önmagát.

  Az öncsalásnak tipikus esetei és tág tere a vallásos embereknél található. Olyan emberekről beszél itt az Írás, akik hallgatják az Isten beszédét. Nem becsüli le az Írás az igehallgatást, sőt azt tanítja, hogy a hit hallásból van, az Isten igéje hallgatásából. Azt is tanítja, hogy mi módon hihetnénk, ha nem prédikáltatnék az ige. Az igehirdetés a mennyország kulcsa, azzal nyitogatja előttünk az Úr az üdvösség ajtaját. Ebben jelenti ki szent akaratát, ez által akarja formálni életünket és mutatja az irányt, a célt, és serkent, bátorít a kijelentések elfogadására, akaratának teljesítésére.

 Megváltónk boldognak mondja az ige hallgatóit, hozzáfűzi azonban azt, hogy ha meg is tartják a hallott igét, akkor következik be az öncsalás, ha az ember abba a téves gondolkozásba esik, hogy az igehallgatással ő istentiszteletet végez, és ezzel eleget tesz az Úr akaratának. Pedig nincs semmi érdem az igehallgatásban, hiszen abban az Úr szolgál nekünk, Ő ajándékoz meg bennünket. Vajon, jótéteményt gyakorol-e azzal a koldus, hogy elfogadja az alamizsnát? Dicséretes dolog az, ha valaki elfogadja az értékes ajándékot valakitől? Az igehirdetés olyan a hívő embernek, mint a katonának a napi-parancs. Figyelmesen meg kell hallgatni, és azután végre kell hajtani azt. Ha ez nem így van az életünkben, akkor csaljuk meg önmagunkat. A zsoltáríró így tesz bizonyságot önmaga felől: „Meghallom, mit szól az Úristen, mert kétség nélkül békességet szól az ő népének és kegyeltjeinek, hogy vissza ne térjenek a bolondságra…” Az igének van általános és személyes üzenete. „Akinek van füle a hallásra, hallja, amit a Lélek mond a gyülekezetnek.” De van szava az egyénhez is, hozzád, hozzám. „Egyszer szólott az Úr, és én kétszer hallottam”, mondja a zsoltáríró.

  Te meghallod-e az Ő személyes üzenetét?

  Egy kofaasszonyról hallottam, hogy elment az istentiszteletre. Másnap megkérdezték tőle, hogy szép volt–e a prédikáció, amit hallgatott? Nem tudom, mondotta, – engem annyira felizgatott, hogy alig vártam, hogy hazamehessek, és első dolgom volt, hogy összetörtem a hamis mérlegemet.

  Hangzik az ige a megbocsátásról is. Benne volt az is, amit az Úr Jézus mondott: „Ha ti meg nem bocsátatok, a ti mennyei Atyátok sem bocsát meg néktek.” Te jól hallottad ezt, de az istentiszteletről kimenet úgy igyekszel, hogy ne kelljen kezet fogni X testvérrel, aki megbántott. Hazaérve nem köszönsz a szomszédodnak, aki a múltkor agyonverte a palántásában kárt tevő baromfidat. Egy tyúk miatt képes vagy lemondani Isten bocsánatáról… Látod, hogy megcsaltad magadat??!!

  Hangzott a prédikáció a nyelv bűneiről. Hallottad, hogy a nyelv a gyehenna tüzében fellobbanhat, és olyan nagy kárt tehet, mint mikor egy gyufaszál által olthatatlan erdőtűz keletkezik. És aztán alig várod, hogy a fél-füllel hallott rágalmat, gyanakvást tovább adhasd…

 Szívtelenül mondasz ítéletet más gyarlósága, botlása felett. Pedig azt is hallottad, hogy amilyen ítélettel ítélsz, olyannal fogsz megítéltetni. Látod, hogy megcsalod magadat, mert ítélet alá rekeszted saját életedet!

  Nem sorolom tovább az öncsalás lehetőségeit, hiszen végtelen sora van annak. Az öncsalás után jön majd a csalódás, amiről így beszélt az Úr Jézus: „Sokan mondják nekem ama napon: Uram, teelőtted ettünk és ittunk, a mi utcáinkon tanítottál… Ő pedig úgy válaszol: Távozzatok tőlem ti gonosztevők, soha nem ismerlek titeket… Mert nem minden, aki ezt mondja: Uram, Uram megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát.”

 

  Az Úr az ő igéjében akár tilt valamitől, akár buzdít valamire, mindig a javunkat akarja. Vegyük nagyon szívünkre az Ő igéjét, kérdezzük meg minden napon: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” Így a hallgató keresztyénségünk cselekvő, munkás, szolgáló életté alakul. Vajon, szólt ma hozzád az Úr? Kaptál-e programot a jó cselekvésére, a gonosz elleni küzdelemre? Ne engedd füled mellé az Ő szavát, ne csald meg magadat! Az Úrnál számon van tartva mindaz, amit hallottál, mindaz, amit megcselekedtél! Legyen dicséreted egykor az Úrtól: „Ez, amit tehetett, megtette!”

 

Örömmel járt út. 

  Az apostolok cselekedeteiről Írott könyv nyolcadik részében egy szerecsen főember útjáról olvasunk, aki messze földről útra kelt, és elment Jeruzsálembe, hogy megismerje az igaz Istent. Nagy áldozatot hozott azért, hogy megismerje a szent iratokat. A jeruzsálemi út és tartózkodás nem hozta meg lelke békéjét. Hazafelé tartott. A járatlan úton, döcögős szekerén ülve olvasta Ésaiás próféta jövendölését az Isten Bárányáról: „Ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi álnokságainkért, békességünknek veresége rajta van, és mi sebeivel gyógyulhatunk meg.”  A főember lelkére szomorúság árnyéka hullt. Nem tudta megérteni, hogy kiről szól e prófécia. Úgy érezte, hogy minden fáradsága, törekvése hiábavaló. Az Isten igazsága ködbe vész előtte.  Ámde az Úr számon tartja, figyeli a kereső, vágyakozó lelkeket. Filep evangélistát küldte, hogy az üdvösség evangéliumát vigye el a sóvárgó léleknek. Filep bátor bizonyságtevése nyomán világossághoz, az Úr Jézus megismeréséhez jutott. Annyira áthatotta a kegyelem, hogy amikor egy vízhez értek – miután megvallotta hitét -, bemerítkezett. Filep elvégezte feladatát, az Úr más irányt adott, és elvált a főembertől, akiről azt jegyzi fel az Írás, hogy: „… tovább ment az ő útján örömmel.”

  E mondat alapján elmélkedjünk most az „örömmel járt útról”.

  Közhelynek hangzik az már, hogy életünk hasonlít egy utazáshoz.

  Elindulunk a bölcsőtől a koporsó felé. Egyikünk hamarabb, mások később, de mindnyájan biztosan elérkezünk oda. A mi életutunk is járatlan út. Bár előttünk jártak szüleink, nevelőink, akik igyekeztek példamutatás, nevelés és tanítás által könnyebbé, kényelmesebbé tenni utunkat, de az élet sok ezernyi változatossága, különbözősége, problémája egyénivé, csak a magunkévá teszi az életutunkat. Ezen az életúton nagyon sok ember gyötrő bizonytalanságban, aggodalomtól, félelemtől megterhelten, vagy bűnnel leigázva vonszolja magát.       

  A főember története megtanít bennünket arra, hogyan lehet, hogyan változhat életutunk örömmel járt úttá.

  A változás gyökerei onnan indulnak ki, hogy megindult Istent keresni. Nem elégítette ki őt a gazdagság, jólét, magas rang, méltóság. Az előkelő társaság, a tömeg vallásossága nem kötötte le. Személyes Isten után vágyott. Régi történetekből hallotta, hogy valamikor egy szerecsen királynő hogyan kereste fel az egy igaz Istent imádó nép királyát. Hallott az egy igaz Istenről, s Őt kereste, vele akart találkozni. Mert az igaz Isten megismerése nélkül a vallásosság csak babonaság, vagy tévelygés lehet. Istenkeresése abban nyilatkozott meg, hogy vállalta a hosszú út kényelmetlenségét, fáradalmait. Megtanulta az Isten népének nyelvét és írását. Áldozott a prófétai tekercs megszerzéséért. Csak aki ilyen áldozatra képes, aki ennyire komolyan veszi az Isten megismerését, az tudja megbecsülni, értékelni az üdvösséget. Akiket csak annyi köt a vallásukhoz, hogy beleszülettek abba és felekezetük anyakönyvében nyilván vannak tartva, de nincs életükben számottevő törekvés, lemondás, áldozat, könnyen hátat fordítanak annak, vagy fásult közönnyel viseltetnek az isteni dolgok iránt. Ezért nincs – és nem is lehet – lelki örömmel megáldott életútjuk.

  A másik megfigyelésre méltó jellegzetesség az Írás hűséges kutatása, tudakozása. Még azt sem várta meg, hogy hazaérjen, hogy majd otthon kényelmes karosszékben ülve betűzgetné a titokzatos szavakat. A döcögő szekér rázása közben beletemetkezett a tekercs olvasásába. Égető szükség volt számára az igazság megismerése. Nem értette még, de szomjas lelke ostromolta az Igét. Neked van Bibliád. Ma már nagyon könnyen hozzájuthat mindenki. Talán könyvespolcodat díszíti… De olvasod–e azt, és vet-e föl problémákat az Ige? Isten igéje lelki iránytű, mely biztosan mutat a cél felé. Az Igében Isten kijelenti magát, világosságot gyújt a szívben és értelemben. Ha Isten igéje betölti szívünket, akkor életünk örömmel járt út lesz.

   Megfigyelésre méltó az is, hogy a főember elfogadja egy egyszerű ember igehirdetését. Nem kérdezi, hogy milyen iskolai végzettsége van, nem kérdi, hogy kitől tanulta azt, amit előad. Egyszerűen bevallja, hogy nem érti az Igét, de kész arra, hogy annak igazságait befogadja. És Filep beszél neki Jézus Krisztusról, aki átokká lett érettünk, bűneinket magára vette, és szenvedésével, halálával nekünk üdvösséget szerzett. Beszélt Megváltónk diadalmas feltámadásáról, mennybemeneteléről és parancsáról, hogy tanítványai vigyék el az evangéliumot az egész világra, hogy tanítványokká tegyék az embereket. Beszélt arról, hogy a hívőket alá kell meríteni –ezzel pecsételve meg hitüket és bizonyságát adni annak, hogy meghaltak a bűnnek, eltemettettek a hullámsírba és új életre támadtak fel. Itt ragyogott fel a főembernek az üdvösség napja! Egy vízhez értek, és a főember megvallotta Jézus Krisztust megváltójának; kérésére Filep bemerítette őt. Nem egyszerű szertartás volt ez, nem formalitás, melyet be lehet helyettesíteni fejleöntéssel. Csak akik átéltük a személyes hitre-jutást, az újjászületés csodáját s így léptünk a hullámsírba, azok tudjuk csak, hogy milyen belső öröm és boldogság szállja meg a szívet ez alatt.

   A főember útja nem változott meg. Tovább is rázta a szekér. Égette a nap. De szívében felragyogott Krisztus világossága, és ezért ment örömmel tovább az ő útján.

  Hosszú út van már mögöttem. Nagyon járatlan, göröngyös volt az út. Vihar tépett, tövisek sebeztek, néha verejtékeznem kellett, de velem volt az én Megváltóm és erőt adott a küzdelmekhez. A bajok, megpróbáltatások sem törték össze a megváltatásomból eredő örömömet. Már nemsokára végéhez érkezem utamnak, de ma is boldogan énekelem:

                 „Hála, hála, halleluja! Bár itt vándor a nevem,

                  Szép hazám felé ez úton Öröm-zengve lépkedem.”

 

Péter megtagadja Jézust 

(Márk 14: 66-67) 

  Egy tragikus bukás, lelki megszédülés esete ez. Péter nagyon őszintén mondta, és akkor azt úgy is hitte, hogy:„… életemet adom érted.” Lehetetlennek tartotta, hogy ő azt a Jézust megtagadja, akit Isten fiának vallott, akihez életét kötötte. Akinek látta csodáit, és akit látott fényben ragyogni ott a hegyen…

  Nézzük a tagadás okait.

  Megszakadt az Úrral az összeköttetése. Hiszen ki akart ő állni a Getsemánéban Mestere mellett. Használta is a szablyát, de az Úr letiltotta a további hadakozásról. Aztán látta, hogy megkötözik, hogy úgy bánnak vele, mint egy közönséges halandóval, gonosztevővel, hogy Jézus nem védi magát, nem tesz olyat, melytől visszarettennének ellenségei. Megbotránkozott benne. Talán Sámsonra gondolt, aki egyszer elvesztette erejét. Ő azt várta, hogy ebben az időben építi meg Izráelnek az országot. Amikor látja s hallja, ami a főpap házában történik, elborul a lelke a fájdalomtól és a bosszúságtól. „Nem ismerem ezt az embert!”  Bemerítő Jánosnak megüzente a Mester: „Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Íme, a megbotránkozás tagadáshoz vezet.

  A másik oka a tagadásnak az, hogy Péter elfelejtkezett Jézus beszédéről. Előre megmondotta nekik az Úr, ami bekövetkezik, aminek be kell következnie. „Örök élet beszédének” nevezte Péter az Úr igéit; most semmire sem emlékszik. A legnagyobb baj az, ha akkor felejtkezünk el Isten beszédéről, amikor arra a legnagyobb szükségünk van. A megpróbáltatásban, bajok között, a kísértésekben az ördög elhomályosítja előttünk az ígéreteket, kijelentéseket. Ebből ered az aggodalom, kétségbeesés, lelki összeroppanás és a tagadás is.   A zsoltáríró azt mondja: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.”

  Nagy szerencsétlensége volt Péternek az is, hogy Jézus ellenségei tüzénél akart melegedni. Mert ha bánatával, lelki zavarával elvonulva a magányban várta volna a fejleményeket, a kifejlődést, csak harmadnapig kellett volna várni, és bánata örömre változott volna. Nem volt elég bölcs ahhoz, hogy zavart léptekkel ne menjen oda, ahol katasztrófa várja. Nagyon nagy árat fizetett azért a kis melegért, amit a főpap tüze adott.

  Péternek egyszerre nagyon kedves lett az élete, és féltette azt. Talán így gondolkozott hirtelenében: Elég, ha már Jézust elveszítette, magát miért tenné ki veszélynek? Egyszerre minden értelmetlennek tűnt előtte, amit Jézustól hallott és tanult, hát menti, ami menthető. Milyen távolinak tűnt ekkor az Úr szava: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki elveszíti énérettem, megtalálja azt.”

  Vizsgáljuk meg magát a tagadást is.

  A tagadás alkotó elemei között az első helyet foglalta el a hazugság. Mert amit mondott, nem felelt meg a valóságnak. A hazugság egyenlő mások félrevezetésével. Akár beszéddel, akár hallgatással, vagy megtévesztő mellébeszéléssel történjen az: hazugság! Az ördögöt az Írás hazugság atyjának nevezi, így őtőle származik minden hazugság, az Úr Jézus pedig azt mondja magáról: „Én vagyok az igazság.”

   A hazugság tehát - bármilyen formában történjen is az – Jézus megtagadása.

 A tagadás másik eszköze az átkozódás. Akár magára kérjen átkot az ember állításainak bizonyítására, akár mást átkoz, az Jézus megtagadása. Ő senkit nem átkozott. Mindenkit áldott. Arra tanította tanítványait is: „Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak…” Egy átkozódó ember mintha csak azt kiáltaná: „Soha nem ismertem azt az embert!”  (Aki áld, szeret és megbocsát.)

  A tagadás eszköze volt Péternél az esküdözés. Az Úr tiltotta övéit az esküdözéstől: „Legyen a ti beszédetek úgy-úgy és nem – nem; ami ezen felül van, a gonosztól van.”  Milyen sokat vétkeznek azok, akik igazságuk, vagy vélt igazságuk érdekében lépten-nyomon esküdöznek.

  „Az Úr a tanúm… Az Úr látja… Az Úr tudja…” Ellenszegülés ez az Úr parancsával, tagadás az Úrral szemben.

   Még csak a tagadás következményeit figyeljük meg.

Nyugtalanul, háborgó szívvel jön-megy Péter a főpap udvarán. Nem tud egy helyben maradni. Nem marad a tűznél sem, hiszen nem is a teste fázik, hanem a lelke didereg. Borzasztó a megsértett lelkiismeret gyötrése!

  Találkozik tekintete az Úr tekintetével. Mintha csak egy kérdőszócska volna a halálra ítélt Megváltó orcáján: Ugye?!  Pétert, mintha elektromos ütés érte volna, egyszerre rádöbben szörnyű bűnére.

  Kakaskukorékolás üti meg a fülét, eszébe jut az Úr beszéde. Ó, csak előbb lett volna ez! Vannak emlékeztető dolgok az életünkben, és azok vádolnak, kínoznak bennünket.

  Aztán keservesen sír. Ez még a kegyelem jele. Júdás is belátta, hogy vétkezett, de nem tudott sírni, és bűne a halálba vitte. Pétert a könnyei segítették oda, hogy egyszer megnyerje a kegyelmet.

 

Te hogy követed?

Megfogván azért őt, elvivék a főpap házába. Péter pedig követi vala távol. … Mikor azért elvivék őt, egy czirénebeli Simont megragadván, ki a mezőről jöve, arra tevék a keresztfát, hogy vigye Jézus után…. Követé pedig a népnek és asszonyoknak nagy sokasága, akik gyászolják és siraták Őt.”                                          (Lukács 22. és 23.)

  A nagy golgotai tragédia mellékszereplőiről olvastunk igénkben. A megkínzott Megváltónk vitte, vonszolta keresztjét felfelé a hegytetőre. Rettenetes látvány lehetett töviskoszorúval a fején; véresre korbácsolt vállán, hátán pokoli zsarátnokként égtek sebei, és ezen felül a nagy keresztfa terhe nyomta, kínozta a szenvedőt. Tizenegy tanítványa közül egy sem akadt, aki mellé állt volna és segített volna vinni a keresztet. Sokan követték Őt, és mégis „egyedül csavarta a sajtót”, - amint a prófécia mondotta róla. Figyeljük meg most azokat, akik követték Őt ez úton.       Nem véletlenül jegyezte ezt fel az Írás, hanem tükröt tart elénk, hogy vizsgáljuk meg magunkat, és tegyük fel a kérdést: Én hogy követem Őt?

    Péterről azt olvassuk, hogy követte Őt, távol. Egyrészt nem csodálkozom Péteren, hiszen lelke tele volt botránkozással. Ő ki akart állani mellette a Getsemánéban, használta is a szablyát, de a Mester leállította, és meggyógyította a megsértett embert.  Akkor - úgy gondolta – nincs értelme, hogy kitegye magát a veszélynek. Ez a távolság volt az oka, hogy nem sokkal azután megtagadja Őt, azt mondván: „Soha nem ismertem ezt az embert.”

   Lehet, hogy te is távolról követed. Nem tudsz egészen elszakadni egyelőre tőle, mert a múlt emlékei kötnek. Lelkedben ott van imádkozó édesanyád arca, aki tégedet is imára tanított. Kis kezedet megfogva vezetgetett a gyülekezetbe. A családi áhítat meghitt percei benned élnek. Nem is akarsz te hitetlen lenni.  Eljárogatsz a gyülekezetbe és – vallomásod szerint – jól érzed magad, szereted a jó prédikációkat, szép énekeket. Még áldozatot is hozol esetenként, de a közösségi életre nem jutsz el.  

   Feszélyezne a hovatartozás, a fegyelem, vagy arra gondolsz, hogy az veszélyeztetné a világban való érvényesülésedet, az emberek gúnytárgyává lennél. Így a kérdőre-vonáskor azt feleled: Igen, eljárok közéjük én is néha, de nem tartozom hozzájuk. Így jön létre a te életedben is a tagadás.

   Követték Megváltónkat a sírók, jajveszékelők is. Ezek már közelebb voltak a keresztvivőhöz, mert Megváltónk meg is szólította őket: „Jeruzsálem leányai, ne én rajtam sírjatok, hanem magatokon, és magzataitokon.”  Megváltónk nem a sírás ellen emelt szót, hanem a sírás okát kifogásolja. Ezek a sírók egy meggyötört, szenvedő embert sirattak, akiről nem tudták azt, hogy a kereszthordozás az ő bűneik megbocsátása, ítéletük alóli felmentés érdekében történik.

   Értékesek a részvét könnyei is. Megváltónk is sírt a Lázár sírja mellett. Jó dolog az, ha úrvacsora vételkor, Megváltónk szenvedésére emlékezve megindul a szívünk, ha átérezzük az áldozat nagyságát, a szenvedés borzalmas voltát. De ha nem jutunk el addig, hogy bűnösségünk tudata nehezedik szívünkre és ez a felismerés, hogy az ártatlanul szenvedő kínjait az én bűneim okozták, úgy nincs sem értelme, sem értéke a sírásnak. Az Úr követése nem érzelgős Uram-Uram-ozó vallásosságból áll. Az érzelmi hívők állhatatlanok, és mindig a külső hatásoknak vannak kitéve. Ha másnap Júdást vitték volna megfeszíteni, őt is ugyanúgy megsiratták volna. Az értelem az a kormánykerék, mely érzelmünk vitorlás hajóját irányítja. Ha a kormánykerék, kormányrúd eltörik, akkor a szél játékszerévé válik a hajó. A Golgota-i keresztnél csak kétfajta könnynek van helye: a bűnbánat könnyének, mert vétkeink okozták a kínt, a gyalázatot, és a hála könnyeinek, mert az Isten szeretete ilyen hatalmas áldozatot hozott érettünk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életet nyerjük.

  Igénkben czirénei Simont látjuk még keresztet cipelve haladni az Úr után. Az Írás azt mondja róla, hogy a mezőről volt hazatérőben, amikor találkozott a gyilkos tömeggel, akik megragadták Őt, és kényszerítették a keresztviselésre. Talán érdektelensége, közömbössége bőszítette fel a közönséget, és azért ragadták meg éppen őt, e nagyon megalázó, borzasztó teher viselésére. 

  A kényszerítés arra mutat, hogy nem akarta vállalni, tiltakozott egy sorba állni a halálraítélttel, de nem volt kiút, és a Megváltónk keresztje, vagy egyik felének terhe a vállára került. Nem olyan egyedülálló eset ez.  Ismertem nagyon sok embert, akik soha nem vették volna fel Jézus keresztjét, ha betegség, nyomorúság, vagy vágyaik, reményeik összetöretése oda nem kényszerítette volna őket a kereszthez. Természetes az, hogy sokkal szebb és kívánatosabb dolog, ha valaki önként, a Lélek szavára áll a keresztvivők sorába; de hiszen Pál apostolt is a mennyei fény sújtotta le, és csak akkor tudta mondani: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” 

 Vannak, akiket belső kényszer hajt a kereszthez. Én sem azért mentem az istentiszteletre, a gyülekezetbe, hogy: No, most megtérek, elfogadom az Úr Jézus Krisztust Megváltómnak és felveszem a keresztjét, s követem; hanem az ige hallgatása alatt megragadott egy belső erő és nem tudtam annak ellenállni. Azután rám zúdult az emberek gúnyja, csúfolkodása, megvetése. Bolondnak, eltévelyedettnek tituláltak, csúfságot, hazugságot költöttek rám; de milyen könnyű volt azt elviselni, hiszen az az Úr Jézus keresztje volt, s Ő vitte a nehezebbik részét.

   A kereszthordozás köt igazában össze az Úr Jézussal. Czirénei Simon, ha nehezen is vette a keresztet, de valószínű, hogy általa ő is megismerte és elfogadta a keresztre feszített kegyelmét. Az evangélium megemlíti, hogy Simon Alexander és Rufusz atyja volt. Mint a hívők előtt ismert személyeket, tehát hitre jutottakat említi. Pál a római levélben meleg hangon üdvözli Rufuszt és anyját, amiből azt következtethetjük, hogy Simon családja megnyerte a kereszthordozás jutalmát, az üdvösséget.

  Te hogy követed? Távol, vagy csak vallásoskodó, érzelmi úton, vagy kereszttel? 

  Vedd fel Krisztus keresztjét, gyalázatát, és dicsőséget nyersz általa. 

 

     Tiszteld atyádat. 

  II.Móz.20.12. versében van megírva a tíz parancsolat 5. paragrafusa: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, melyet a te Urad Istened ád tenéked.”

  A szülők iránti szeretetet, amellett, hogy azt az Úr a szívbe is beírta, a népével kötött szövetség alapszabályaiba is bevette. A gyermek ösztönösen ragaszkodik a szülőkhöz, míg kicsi, ennek megszűnte a bűn eredménye. A szülők iránti tisztelet megszűnése minden más tiszteletet kiöl az ember lelkéből. Pedig Isten a világot az egymás tiszteletben tartásának erkölcsi alapjára helyezi. Ez a családi, társadalmi és vallásos élet boldogságának a feltétele. A férfitől megköveteli, hogy a nőnek, mint gyengébb nemnek tiszteletet adjon. „A vén ember előtt felkelj, és annak orcáját becsüljed!”- int az Írás az öregek megbecsülésére. Majd általános vonatkozásban tanít az Írás:„Adjátok meg kinek mivel tartoztok… akinek tisztességgel, tisztességet!”   A hívők egymásközti viszonyát így szabályozza az Írás:

  „Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.” A jól forgolódó egyházi szolgáknak kettős tiszteletet követel. Az emberek iránti tisztelet ott kezdődik tehát a szülők iránti tiszteletnél.

  A szülők iránti tiszteletre késztet az, hogy Isten ő általuk adott életet, és nekik adott bennünket. Milyen örömmel tartja ölében a szülő a gyermekét, milyen boldogan mondja – míg az érdemes arra -: az én fiam, az én leányom. Még ha hűtlen a gyermek, akkor sem hal ki a szülők szívéből a szeretet. Egy régi legenda azt beszéli, hogy egyszer egy leány azt kérte kedvesétől, hogy édesanyja szívét vigye el neki szeretete bizonyítékául. A fiú vak szerelmében megölte anyját és szívét kötényébe tette, s futott a leányhoz. Futása közben elesett, s a szív a porba gurult, és ott megszólalt: „Fiam, nem ütötted meg magadat?”

  Ez csak legenda, de a valóság karikatúrája van benne. Mennyi megbocsátás, mennyi lelki szenvedés kíséri a gyermek lépteit, míg él az édesapja, vagy az édesanyja.

  Tiszteletre kötelez bennünket szüleink iránt az is, hogy sokat fáradoztak, áldoztak értünk. Hány keserves, álmatlan éjszakát virrasztottak át, mennyi kényelemről, jó falatról, szép ruháról kellett lemondaniuk, hogy nekünk legyen! Ki írta fel a munkaórák számát, amelyet gondozásunkra, nevelésünkre fordítottak? Hol van a prémium, a fizetés a túlórákért? S ha csak tiszteletet várnak érte, milyen gonoszság az, ha még azt sem kaphatják meg?

  A szülők iránti tisztelet az intelligencia fokmérője is. Szerezhet valaki diplomát szorgalmas tanulása révén, doktori cím állhat a neve előtt, de ha nincs benne szülei iránti tisztelet, nem nevezhető intelligens embernek.

  „Van olyan gonosz szemű nemzetség, mely az ő atyját is megátkozza, és az anyját nem áldja” – mondja Bölcs Salamon. Mikor Salamonhoz, mint uralkodóhoz egy kéréssel ment be az anyja, azt mondta: „Édesanyám, nem szomorítom meg a te orcádat” De sok nyegle fiatal beszél tiszteletlenül a szüleiről magához hasonló keshedt lelkű barátai társaságában!

  A szülők tiszteletére kötelez bennünket az Isten parancsolata. Ez arra mutat, hogy a gyermekek és a szülők közötti viszony nem a család belügye, nem lehet magánügy, mert Isten számon kéri azt tőlünk. Ígéretet, áldást fűz hozzá. Ebből magától értetődően következik az, hogy annak elmaradása ítélet alá kerül.

  Szüleink iránti tiszteletre indít az a tudat is, hogy ebben a magunk jövőjét munkáljuk. Ki ne hallotta volna azt a régi kis történetet, hogy mikor a feldühödött fiú öreg édesapját rugdosta ki a szobából az öreg megszólalt a küszöbön kívül: „Állj meg, fiam! Én is eddig dobtam ki az apámat…”

  Nagyon sokszor csak aratás az, amit az ember gyermekei magatartásában kap. Természetesen vannak áldozatos szívű, jámbor, istenfélő és gyermekükért életüket is feláldozó szülők, akik elvetemült gyermeküktől nem azt kapják, amit érdemelnének, hanem gonoszt, a jó helyébe.

  Nem hagyhatjuk szó nélkül azonban azt sem, hogy a szülőnek is olyan életet, magatartást kell tanúsítania, hogy a jóravaló gyereknek ne legyen nehéz a szülői tisztelet gyakorlása. Mert egy részeges, kicsapongó apa, vagy anya, hogyan várhat tiszteletet a gyermekétől? 

   A szülők iránti tisztelet az irántuk való engedelmességben mutatkozik meg. Isten törvénye nagyon szigorú az engedetlen gyermekhez. Azt a parancsot adta az Úr a népének, hogy ha valakinek engedetlen. züllött életű fia van, vigye azt a bírák elé, és kövezzék meg azt.

   A tisztelet másik foka: a szeretet visszafizetése. Nem csak érzelemben, hanem - ha arra szükség és lehetőség van - anyagiakban is.  Az Úr Jézus megítélte a vénemberi rendeléseket, melyek által az Isten parancsolatját tették erőtlenné, akkor, mikor álnok hivatkozással megvonták a szülők támogatását. Egy anya panaszolta nekem sírva: „Hat gyermeket neveltem fel. Mind a hat elég jól boldogul az életben. Én már elöregedtem, s úgy oldották meg a gondozásomat, hogy sorban egy-egy hónapra magukhoz vesznek. Nem is volna abban baj! Csak azt látom, hogy nem akkor örülnek, ha hozzájuk kerülök, hanem, ha a másikhoz visznek…”

  De sok gyermek tíz körmével kaparná már ki a földből- ha lehetne- meg nem becsült szüleit, hogy lelkiismerete vádjától szabaduljon. Egy temetésem alkalmával történt, hogy sokat szenvedett öreg testvérünk koporsója mellett nem hívő leánya, akinél befejezte életét a megboldogult, belekiáltott a prédikációba: „Miért is nem főztem neki pergelt tészta levest, mikor úgy kívánta…?”  Megdöbbenve hallgattunk el, és a jajveszékelő asszony felett könnyeket hullattunk!

  „Tiszteld atyádat és anyádat…” - amíg teheted, amíg lehet! 

 

Válaszúton

  (Zsid. 11:23-27.)

  Az embert napról napra kérdések elé állítja az élet. Alkalmak, lehetőségek adódnak, melyekkel szemben választani, dönteni kell. Vannak életbe vágóan fontos kérdések, melyekben az egész életre kiható –s lehet, hogy soha vissza nem fordítható – döntéseket kell hoznunk. Az ember mindig a jobbat akarja választani, de nem mindig sikerül. Lót is választott önző módon, kapzsi szívvel; a dús legelőket, édeni ígéretekkel teljes vidéket választotta. Aztán egy nap nagyon ráfizetett. Könnyebben elhordozza az ember a sorscsapásokat, szerencsétlenségeket, mint a saját választásából eredő kudarcot, bajt, szerencsétlenséget. Nézzük Mózest a válaszúton.

  Választani kellet népet, akikhez tartozzon. Az uralkodó faj felső rétegében élt. Egyiptomi volt a tudománya, egyiptomi volt a ruházata. Beszélte az egyiptomiak nyelvét, csak a szíve volt zsidó. A zsidó nép szörnyű rabszolgaságban, égig-ható nagy nyomorúságban élt. Nem vihette tovább a kettősséget. Döntenie kellett: ki az ő népe? A rabszolgák korbácsolt hadát választotta.

  Ezelőtt vagy harminc évvel egy községben evangelizáltam. Egyik távolabbi rokonom is ott volt. Meghatotta az evangélium. Azt mondta nekem: „Tudod, úgy szeretnék hívő lenni, de itt csupa szegény emberből áll a gyülekezet.” Ő jó módú és gőgös volt.

  Mózesnek választani kellett istent. „Mózes taníttaték az egyiptomiak minden tudományára.” Mivel papok voltak a tanítómesterek, így az egyiptomi isteneket is megismertették vele. Az édesanyja pedig beszélt neki Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről. Az egy igaz Istent választotta.

  Mózesnek választani kellett élethivatást. Fáraó leánya fiának hívták őt. Ezt megillető rang, és könnyű élet járt vele. Vagy: a puszta bizonytalansága, a pásztor élet nomádsága, kemény munkája… Parancsoló, vagy szolga! Választotta a szolgaságot.

 Választani kellett életmódot. A fényűzés, pompa, dús lakoma helyett csak nyomorúságra számíthatott. Nagyon nehéz a megszokott jóról lemondani, kényszer nélkül, és választani a kellemetlent, a szegénységet. 

 Üdvözítőnk tette azt, hogy az „előtte levő öröm helyett választotta a keresztet.” A lemondás, önmegtagadás nagyon szép erény; miről tudunk lemondani Krisztusért? Mózes választotta az Isten népével való együtt nyomorgást.

  Választani kellett életelvet. Egyiptom bűne, vagy a „Vagyok” szolgálata, törvénye. Fiatalember volt, gátlástalanul üríthette volna az élvezetek poharát, rohanhatott volna kicsapongások vad ösvényein, habzsolhatta volna a bűnnek ideig-óráig tartó gyönyörűségét… Az erény útját választotta.

  Mózes választott; jól választott! Mert hite volt a Láthatatlanban. Nem volt pap, törvénytudó, hitoktató, aki vele az Isten dolgairól beszélhetett volna. Csak az édesanya tiszta, együgyű, de erős hite plántáltatott be a szívébe, s ez elég volt a döntéshez.

  Jól választott, mert igaz értékelése volt. Le tudta mérni az anyagi és erkölcsi javakat. Ézsau egy tál ételért odaadta elsőszülöttségi jogát. A gadarénusok többre értékelték disznóikat, mint Jézust. Júdás a harminc ezüst rabja lett.

  Mózesnek jó értékítélete volt.  Jól választott, mert erős, bátor szívű volt. Szembe mert nézni a feladatokkal, a nehézségekkel. Nem lett puhány a királyi udvar árnyékában. Az élő Istenben való hit segítségében való bizalom erőssé tette. Nem az önteltség, a magabízás az alapja sohasem a hívő bátorságnak, hanem az, amit Pál apostol mond: „Mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít!”

  Luther, a nagy reformátor énekében ezeket mondja: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik; mit ér ez őnekik? Mienk a menny örökre!”

  Jól választott, mert a megjutalmazásra tekintett. Tudta azt, hogy életünket, cselekedeteinket Isten mérlegre teszi. Választásainknál, döntéseinknél soha ne felejtsük el azt, hogy:„Nekünk mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit e testben cselekedett; jót vagy gonoszt.”

    Amikor a bűn és erény, a jó és rossz, a múlandó és az örökkévaló, a látható és láthatatlan világ javai között kell választanod, te hogy választasz?!

 

                                                         

Gyorslinkek
2004. © Biharugrai Baptista Gyülekezet és Körzete Oldaltérkép